Egy önéletrajzi történet...
Az első előtti szerelem
- Esperanto estas la bela lingvo. Ez azt jelenti, hogy az eszperantó egy szép nyelv. – magyarázta Béla bácsi, az iskolai eszperantó nyelvkörben, 1971-ben.
Én is ott ültem a diákok között, 9 évesen 3 hónaposan és 5 naposan, mert akkor még így számolgattuk a korunkat. Minden nappal idősebbek lettünk, és ez fontos volt nekünk, akik minél előbb nagy fiúk szerettünk volna lenni.
Egy évvel korábban 3. osztályos tanulóként francia nyelvet kezdtem tanulni, szintén szakköri formában. Sajnos tankönyv nem volt, így csak szóban-írásban oktattak minket. Ha valaki ügyes volt, francia képregényből kivágott képeket kapott jegy helyett ajándékba. Ezek a „francia pif” képek szinte kincsnek számítottak. Sajnos a tanárunkat máshová sodorta a sors a nyári szünet folyamán, így a francia nyelvtanulás abbamaradt. Angol, vagy német nyelvoktatás nem volt lehetséges, mert nem volt nyelvtanár. Az akkori Kádárista rendszer nem támogatta a munkás-parasztság nyelvi képzését, a kötelező orosz nyelv tanulását pedig csak az 5. osztályban kellett elkezdeni. Márpedig nyelvet tanulni kell, így 4. osztályba kerülvén maradt az eszperantó.
Én ezt nem bántam meg soha. Az a 6 év, amit az eszperantó tanulásával, gyakorlásával töltöttem sok magyarországi és külföldi utazást, kirándulást jelentett, ráadásul gyerekekkel találkozhattam, köztük külföldiekkel is. Nem volt ez kevés abban az ellenséges, kétpólusú világban. Sok embert ismertem meg, ráadásul a nálam idősebbek is szóba álltak velem, a közös nyelvórák ürügyén.
Két éve tanultuk a nyelvet, amikor gyermekküldöttségként meghívást kaptunk az Eszperantó Világkonferenciára, a jugoszláviai Mariborba. Ez volt az első külföldi utazás mindannyiunk számára. Sok élménnyel gyarapodtunk, de mindenek előtt megtanultunk kapcsolatot teremteni más országok, más nyelven beszélő embereivel. A tanulásnak pedig volt értelme: utazhattunk.
Gyorsan lehetett haladni ennek a dallamos nyelvnek a megismerésében. A csábítás itt is meg volt. Nem képekért hajtottunk, hanem címekért. Szerencsére hamar eljutottam a levelező szintre. Először egy jugoszláv, majd egy francia eszperantista gyerek címét kaptam meg. Az előbbivel két levélváltásig jutottam, a másodikkal nem tudtam felvenni a kapcsolatot. Aztán jött egy bolgár cím, Rumen Georgiev, aki egy nálam két évvel idősebb fiú volt. Mások is kaptak bolgár címeket, mint kiderült azért, mert ezeknek a gyerekeknek a nyári magyarországi utazását készítették elő. Havi egy-két levélváltással mérve az időt, fél tucat után megérkezett Rumen Georgiev, és még vagy 20-25 bolgár gyerek. A fiúk zömökek és sötét hajúak, a lányok cserfesek és csinosak voltak.
Egy bő hetet töltöttek városunkban, ami a kultúrák igazi találkozása volt. A fiú, aki nálunk lakott, nem látott még fürdőkádat, majd amikor megmutattam neki, hogyan kell használni, beült mellém a vízbe. A szappant azonban akkor sem volt hajlandó használni. Elővette rózsaolaj illatú hüsikendőjét, és azzal törölgette le magát. Azonban ez engem kevésbé zavart, az annál inkább, hogy láttam meztelen testén, hogy ő már nagyfiú, én pedig még csak kisfiú vagyok.
A barátját, aki szintén velük jött, úgy hívták, hogy Sztojan Sztojanov. Ők ketten egymástól elválaszthatatlanok voltak, és mivel vendégül látója, Józsi az én legjobb barátom, nagyon összetartó kis csapat kezdett kialakulni. Sztojan szeretett a lépcsőház bejáratánál a lépcsőn ücsörögni. Ilyenkor térdeit felhúzta, két karjával rátámaszkodott, fejét előre lógatta, és folyamatos, kitartó köpködéssel próbált minél nagyobb nyáltócsát képezni. Persze nekünk, fiúknak, akkor ez egyáltalán nem volt elítélendő cselekedet. Mindennap együtt lógtunk az oroszlányi utcákon, a város körüli erdőkben és réteken, ha nem volt épp közös program, vagy kirándulás. Néha más bolgár gyerekek, fiúk és lányok is hozzánk csatlakoztak.
Így ismertem meg Krassimira Dimitrovát. Ő is két évvel volt idősebb nálam, akár a fiúk, és gyönyörű. Legalábbis nekem nagyon tetszett. Bár nem kerestem addig lányok társaságát, inkább a terhemre voltak, ettől kezdve, amikor tudtam, próbáltam a közelében lenni, és valami idétlenséggel felhívni magamra a figyelmet. Ez néha szórakoztatta, de inkább zavarta. Én akkoriban meglehetősen kövér voltam, ráadásul nagy kerek szemüveget viseltem, vastag üveggel, mi úgy mondtuk, hogy „szörényileventés-szemüveg”. Krassimirának pedig mi tagadás, volt hódolója bőven. Előfordult, hogy csúfolódással próbált elűzni magától, és gonoszkodott lekoptathatatlan barátnője, Tamara előtt.
Volt nekem egy jó kis halas bicskám. Egy rövid pengéjű kis zsebkés, melynek nyele fényes lemezpikkelyekből állt, és egy hal testét formázta. A társaságunkban minden fiú ilyenre vágyott. Gondoltam ez biztosan tetszik a lánynak, és vittem oda dicsekedni, hátha felnéz majd rám. Ő ránézett, majd rám, elvette tőlem, odarakta a nyakamhoz és azt mondta, barátnőjével összenevetve:
- Unu hararo pendas via vivo! –ami azt jelentette, hogy egy hajszálon függ az életed, majd a kést eldobva otthagytak. Vagy máskor:
- István! Vi estas tre dika knabo!
- Igen, sajnos kövér vagyok! - mondtam, és eloldalogtam.
Az egy hét hamar eltelt, és itt volt a búcsúzás ideje. A bolgár gyerekek továbbutaztak a sikondai gyermeküdülőbe, mi pedig Mariborba, az Eszperantó Világkonferencia meghívott gyermekküldöttségeként. Rumennel és Sztojannal megbeszéltük, hogy levelezni fogunk. Vendégeink felszálltak a buszra, s az lassan, és méltóságteljesen elindult, köszönésképpen dudált egy nagyot, majd ráfordult a városból kivezető útra.
Én csak távolról, és félig szemlesütve néztem Krassimirát, ahogy felszáll, elhelyezkedik, fészkelődik, forgolódik, fecseg, egy felszíneset kiint az ablakon, persze nem nekem, mindenkinek úgy általában, és elmegy. Nagyon fájó volt az a néhány pillanat. Úgy éreztem, hogy elvisz valamit, valami megmagyarázhatatlant, ami majd hiányzik belőlem örökre, belülről, mélyről, az én nehéz és vigasztalhatatlan szívemből.
***
A nyár egyre keményebben perzselte fel a bányászváros kopott füvét. Én szöcskékre és sáskára vadásztam a városszéli mezőkön, lepkét kergettem és békát fogtam, vagy a Kertaljai patakban próbáltam Kövi csíkra lelni. Így teltek múltak a hetek, és Krassimira emléke úgy halványult el bennem, mint egy álom, amelyet felkelés után elfelejtünk elmesélni.
Hamar ősz lett és kezdődött az 5. osztály. Új tanárok, új tantárgyak. Szerencsémre Béla bácsi, az eszperantó tanár lett az osztályfőnököm, aki főállásban matematika – fizika szakos volt. Rumen időnként küldött levelet, és mindig kaptam tőle a borítékban ajándékot is. Hol egy bolgár focista-, hol egy színész képét. Én is hasonlókkal válaszoltam.
Gyorsan szaladt az idő. Már decembert írtunk, amikor levél jött Bulgáriából. Az íróasztalomra tette anyám a borítékot. Ahogy megláttam, feltűnt, hogy ezt nem a Rumen írta, mert a feladó neve és címe alatt egy kis piros szívecske díszelgett. Gyorsan felkaptam a borítékot és elolvastam a feladót: Krassimira Dimitrova!
A télből kifordulva már a tavasz derekán jártunk. Béla bácsi rendkívüli szülői értekezletre hívta az eszperantista gyerekek szüleit, mert fontos hírt akart bejelenteni. Mi gyerekek is ott lehettünk, amikor elmondták, hogy a bolgár gyerekek viszontlátogatásra hívtak minket Bulgáriába. Tanárunk felvázolta a tervet: utazás vonattal Szófiába, 3 nap szállás szállodában, városnézés, egy hetes várnai üdülés ifjúsági szálláson. A kettő között egy másfél hetes tartózkodás azon családoknál, amelyek gyermekei nálunk laktak, egy Popovo nevű, észak-bulgáriai kisvárosban, ahol a cseregyerekek éltek. Innen kirándulások a környékre.
Eszperantó csoportunk már túl volt az egy hetes maribori rendezvényen, és Béla bácsi a tapasztalatokat leszűrve alkalmasnak tartotta a társaságot egy három hetes utazásra is. A szülők többsége szerencsére vállalta az utazás költségeit, így megkezdődött a szervezés, a várakozás időszaka. Mindenki nagyon izgult, de én kétszer annyira, hiszen engem Krassimira is várt, akivel már postafordultával váltottunk a leveleket. A küldött ajándékok már nem képek, vagy kártyanaptárak voltak, hanem átváltóztak préselt virágokká, szalvétákká. Kraszi minden levelében hosszúlábú, miniszoknyás, szőke lányokat, virágokat, és természetesen szíveket rajzolt. Én időközben a nemi érés első jeleként jelentősen lefogytam, és megnyúltam.
***
A nagy utazás egy didergő júniusi hajnalon, a 3 óra 14 perckor induló Oroszlány –tatabányai vonaton kezdődött. Akkor már majd meg őrültem a zenéért. Képes voltam percekig tekergetni a Sokol rádió rövidhullámú skáláját, hátha elcsípek valami külföldi zenét. És mit ad isten, ahogy elindult a hajnali vonat, jókedvünket fokozandó, valahonnan a zavaros sípoló éterből kihallatszott, hogy:
- ájken getnó...
Temérdek izgalom ért minket utazás közben. A határátkelés Jugoszláviába, Nis után, alagútba be - alagútból ki, a meredek, kopár hegyek, és vad, zúgó folyók látványa, és Szófia, a hotel, a hagymakupolás templomok, a Georgi Dimitrov mauzóleum – akkor láttam először halottat -, és természetesen a pottyantós WC.
Egy hosszú és fárasztó utazás után, teljesen elcsigázva érkeztünk meg Popovo-ba, amely egy tíz-tizenötezer lakosú városka volt, a nagy dunai kikötő és átkelő város, Rusze közelében, nem messze a román határtól.
Mennyit nevettünk, miközben elmagyaráztuk bolgár barátainknak, hogy magyar nyelven mit jelent a popó szó.
- Popó – segg – popovo érted? – mondtam nevetve.
- Popo–seg–popovo erted ? – ismételgették, és először nem jöttek rá, hogy mért ütöm eközben nevetve a fenekemet.
Mi pedig azt nem értettük, hogy Bulgáriában miért mutatják fejjel fordítva az igent és a nemet. Számtalan félreértés származott abból, hogy pont az ellenkezője történt, mint amire számítottunk. Például Rumen kivesz egy üveg narancslevet a hűtőből és megkérdezi: Kérsz?
Mire bólogatok, hogy kérek, igen. Erre kivesz egyet magának és elkezdi inni. Nekem meg nem ad. Vagy int, hogy lejössz a ház elé, intek, hogy igen, erre leszalad, és az orromra vágja az ajtót. Vagy anyukája újrakínálja a kesernyés bolgár olajjal leöntött sopszka salátát, amiből az utolsó falatot éppen sikerült letolnom a torkomon. Riadtam rázom a fejem, hogy köszönöm, már nem kérek, erre megrakja újra a tányérom, hadd egyen ez az éhes magyar gyerek, majd a termetes Rumen apuka bíztatásul meglapogatja a hátam, miközben bíztatásul valamit anyanyelvén morog.
Azóta sem értettem meg, hogy ezek bolgárok miért tanulhatták meg ezt a bólogatós dolgot fordítva!
Rumenék egy 3 emeletes, régi tömbházban laktak. Négytagú család, két szoba. A fürdőben rögtön megértettem, hogy miért nem tudta a fiú, hogy mire van a kád. Náluk nem volt. Így én is oktatásra szorultam fürdés á’la bolgár módra tantárgyból. A fürdő közepén volt egy lefolyó, efölé kellett állni, és egy lyuknélküli tésztaszűrőszerű, nyeles edénnyel fejemre borítani a vizet, aztán hüsikendő, vagy a saját készletemből származó szappannal szappanozás, majd ismét vízborogatás a fejre. Viszont a WC angol. Józsi barátom, aki Sztojan Sztojanovéknál lakott, rosszabbul járt. Családi ház, fürdőkád, viszont pottyantós WC, a házon kívül, hátul a házvégében.
Gyönyörű napokat töltöttünk el barátaimmal, Józsival, Rumen Georgievvel, Sztojan Sztojanovval, Krassimira Dimitrovával és Tamarával. Együtt lógtunk, fürödtünk a városszéli tóban. Fagyiztunk, zenét hallgattunk, ismerkedtünk a helyi gyerekekkel.
Sokat nevetgéltünk, miközben egymás nyelvével ismerkedtünk.
- Az ipafai papnak fapipája van, tehát az ipafai fapipa, egy papi fapipa – ismételgettem nekik büszkén.
- As ifapai papipapipa – próbálták kimondani elfúló nevetés közepette.
- Sárga bögre, pöttyös bögre, görbe bögre – mondtam.
- Söbörö göböre – mondták.
- Csicskopci cservenotik venicskopci – próbáltam én is utánozni őket.
Volt egy zenés táncos hely, még oda is elvittek minket. A helyi pop együttes külföldi slágereket játszott. Amikor megtudták, hogy magyarok is vannak a kerthelységben, az énekes köszöntött minket, majd eljátszották tiszteletünkre a Gyöngyhajú lányt, bolgár - magyar - angol vegyes halandzsa nyelven énekelve. Úgy gyerekfejjel is büszkeséget éreztem akkor, hogy magyar vagyok.
De a lényeg, Kraszi! Ő is ott volt mindenhol. Ha nem láttak minket megfogtuk egymás kezét, és volt, hogy még a vállát is átöleltem, mint a nagyfiúk. Találkozáskor, és az esti búcsúzáskor még egy - egy ártatlan puszi is megesett. Egyszer Kraszi meghívott hozzájuk. Egy szép családi házban laktak, az előkert illatozott a nyíló futórózsáktól. Bemutatott a családjának, eszperantó, orosz, bolgár, magyar vegyes nyelven társalogtunk. Bevezetett a lányszobába is, ami nekem nagyon tetszett. Sokat elárult erről a kedves bolgár lányról.
Lassan eljött a búcsú ideje. Vonatra ültünk a popovói vasútállomáson, hogy Várnába utazzunk, és végre meglássuk a tengert. A bolgár gyerekek oda már nem jöttek velünk. A búcsúztatásunkra szinte mindenki eljött, akit ismertünk. Én már nagyfiúsan kézfogással búcsúztam el Rumentől és Sztojántól, és a többi bolgár gyerektől. A végére maradt Krassimira, aki félre is húzódott, csak Tamara nem volt hajlandó távolabb lépni. Bátortalanul megpusziltam Kraszi arcát, és –„dzsiszrevido” eszperantista viszláttal már zavartan le akartam lépni, de megfogta a kezem, és valamit mondott, amit nem értettem. Ekkor nevetve oldalt fordult nekem, kinyitotta a száját, és kinyújtotta, aranyos, remegő, rózsaszín nyelvét. Ugyanígy tett Tamara is, és összeérintették a nyelvüket, majd felém fordult és lágyan szájon csókolt. Én bátortalanul viszonoztam, szánk összetapadt, és én megkaptam életem első csókját.
Ettől kezdve leveleztünk 2 éven keresztül, egészen a 8. osztály végéig. Időközben megírta, hogy már nem tanul eszperantóul, csak miattam használja a nyelvet, de egyre nehezebben, mert ő már középiskolás és német szakos. Kérdezte, hogy nekem megy-e a német, mert jó lenne úgy folytatni.
Lassan én is középiskolás lettem, és németül továbbra sem tudtam. Bár elkezdtem egy angol tanfolyamot, de ugyanúgy jártam, mint 6 évvel korábban a franciával. Abbahagytam.
Az évek múlásával Kraszi fokozatosan halványuló emlékké vált, mint ahogy az állomáson integető alakok, ha elindul a vonat. Az utolsó levelet, amelyre csak véletlenül, feledékenységből nem ment válasz, ő küldte. Aztán jött egy másik lány, talán egy osztálytárs, talán egy lány a térről, és Krassimira Dimitrova végleg feledésbe merült.
***
2007 nyarán történt. Egy ismerősöm arra panaszkodott, hogy a diplomájához eszperantó nyelvvizsgát kell tegyen, és már csak 3 hónapja van, hogy levizsgázzon. „Esperanto! Esperanto, estas la bela lingvo”, jutott eszembe.
Elővettem a réges-régen mellőzött eszperantó nyelvkönyvemet, kinyitottam, és egy boríték hullott ki belőle a földre. Felvettem és ránéztem, vajon milyen levél lehet. Egy megfakult, piros filctollal rajzolt, apró szív volt a feladó neve alatt, felette pedig a feladó neve: Krassimira Dimitrova.
Leültem és rögtön valami melegséget éreztem belül, mint amikor az erdő eldugott zugában felolvad a télről megmaradt hófoltocska. Akkor értettem meg azt, amit gyerek fejjel még nem fogtam fel, hiszen a lányok addig csak zavaró tényezők voltak, hogy a számomra történetileg definiált „első szerelem” előtt volt egy korábbi is. Az a megtalált levél ráébresztett, hogy Krassimira volt nekem az „első előtti szerelem”.
Tata, 2009.
VÉGE
