Mindenki életében vannak események, amelyek fordulópontok lesznek. Ha akarja, ha nem. Nekem is sok ilyen volt már. Vannak pozitív és negatív fordulópontok. Érdekes, hogy a pozitívokra sem vagyunk nagy hatással, hogy az ellenpólusról már ne is beszéljünk. Az én negatív fordulópontom 3 évvel ezelőtt volt, amikor elvesztettem egy szerelmet, egy jövőképet, egy illúziót, amelyet egy életre képzeltem el magamnak.

Megkezdődött a zuhanás, egy mély, feneketlen kútba. Aztán egy vegetálás a kút fenekén, Szememmel kerestem ott fenn a fényt, hátha meglátom a kútkápa szélét, de nem találtam. Akkor elgondolkodtam. Lehunytam a szemem. Átgondoltam, mi jön most, mit tehetek. Hideg élettelen megnyugvás áradt szét a testemben, lelkemben üresség. Tán hónapokig is eltartott ez az állapot, amely a felszínen, egy sajnálandó ember képét mutatta, akitől mindenki tart, mert a halál jut róla az eszébe. A gondolkodóbbja, meg is rémült, hiszen ez vele is megtörténhet! Dehogy! Dehogy! Vele nem, csak mással esetleg. Aki, pedig tényleg végiggondolta, az rájött, hogy ez vele is meg fog történni egyszer…

Pontosan tudtam, kellemetlen, rossz dolgok jutnak az emberek eszébe, ha rám néznek. Én úgy gondolom, ezt az időszakot nevezhetem a „tartózkodás a kút fenekén” időszaknak. De minden csoda 3 napig tart, közben mások halnak, az ember már nem olyan nagy szám és meg is szokja a helyzetet, megbékél vele. Ezt az időszakot neveztem el, az „elindulás a kút fenekéről” periódusnak. Úgy gondoltam, rövid lesz, Nem hittem volna, hogy a kutam ilyen mély. De egyszer csak kiértem!

Jól éreztem magam. Észrevettem, hogy mindenfelé létrák és hidak vannak. A létrák boldognak látszó és várakozó emberek felé vezettek, akik különböző tájakon éltek. Óceán parton, dzsungelben, városokban, vagy sivatagi oázisokban. A hidak közelebbi, könnyen elérhető célokhoz vezettek és a túlsó felükön is mind-mind emberek voltak.

Átkeltem az első hídon. Meglepetten tapasztaltam, hogy hozzám hasonló keresgélő emberek vannak ott, de egymást nem érzékelik. Mindegyik felfelé néz és valamelyik létra tetejére vágyik. Elindultam hát én is egyen felfelé. A tetején hangyák módjára szaladgáló, zavart alakok voltak. Láthatóan mind a boldogságot hajszolták a trópusi melegben, de nem találták.

Lemásztam és fel egy másikra, az óceán partjára. Itt sok szép embert láttam. Mind szoborként pózoltak a napsütésben, arra várva, valaki majd megdicséri őket, s mivel mind így tett, nem dicsért meg senki, senkit. Ekkorra elmúlt a csodálatom és orr lógatva innen is lemásztam.

Mikor leértem leültem a fűbe, a kutam falának támasztottam a hátam, és arra gondoltam, kinn vagyok már, de még nem engedi, hogy végleg itt hagyjam. Lánc köt a kutamhoz. Meg kell tisztítsam lelkem a rossz gondolatoktól! Nem lesz ez egyszerű, hátha meg lehet úszni, gondoltam bárgyún, és felmásztam még egy létrára. Egy hatalmas sivatag apró oázisába értem. Nem volt benne más, csak egy pálmafa és egy kút, némi, alig iható vízzel. Leheveredtem kevés árnyékot nyújtó ágai alá, ittam egy kortyot a kútja vizéből és elaludtam. Álmomban már a Mennyországban jártam, ahol a pálma ellátott dióval, tejjel, hűsében kecskék és tevék pihentek. Vidám dal szólt, más pálmák alól és tudtam, hogy megérkeztem..

Nem tudom meddig tartott az álmom, talán hónapokig is, de ébredésem hirtelen történt. Észrevettem, hogy bőrömön égésfoltok vannak. Inkább kisebbek, mint nagyobbak, ám a lelkemben komolyan megpörkölődtem a forró levegőtől. Szemrehányóan néztem fel a pálmára és nem értettem, miért tette ezt velem.

Minek jöttél ide? Senki sem mondta, hogy itt nyugalomra lelsz. Senki sem biztatott, hogy heveredj ide, békére, biztonságra, még inkább – itt gúnyosan susogott-, szerelemre vágyva.

Én nem, az biztos! Menj hát el innen, nem kellesz én alám, más fog ideheveredni és beláthatod, itt nincs elég hely kettőnek!

Lemásztam hát az oázis létrájáról, vissza a kutam kápájához. Nagyon el voltam keseredve. Hátam megtámasztva végtelenül szomorú lettem. Akkor jutott eszembe, hogy a végtelen táj, a hegyek, az erdő fái, virágai és állatai, mind tudják, hogyan kell boldognak lenni. Nincs más teendőm, mint közéjük kell menni és töltődni belőlük. Teljesen feldobott a gondolat és én mentem, amikor csak tudtam.

Ahogy telt-múlt az idő, újabb és újabb létrákat láttam. Volt, amelyiken csábos szirénekhez, amelyiken kárhozatra ítélt alkoholistákhoz, vagy csupán csak életuntságba fordult emberekhez vezetett az út. Mindegyikről menekülve fordultam vissza.

Időközben az erdőkben és a hegyeken más emberekkel is találkoztam, sok-sok létra emlékét cipelték ők is a lelkükben. Hozzájuk is létrák, vagy hidak vezettek, mert mindenkihez vezet egy létra, vagy egy híd! Ez talán a legegyszerűbb és legnagyszerűbb dolog, amire ráébresztett a természet! Mostanában több másik létrát is felfedeztem, amelyek ismeretlen helyekre vezetnek.

Talán újra elindulok..