A potyautas
Venezia mesék
Az utolsó utáni történet
„… mint a dagály,
amely a márványt mossa*”
emléked úgy tapadt
az örök falakra
te mindig ott leszel
mehetek oda bármikor
szellemed időtlen áramol
az ódon sikátorok között
vízbe mállott legendák fölött
cipelted a terhed
rád csimpaszkodott
mint valamely gyermeked
ha testmelegedre vágyott
terhed ölelése
titokban halálos
szorosan megfogott
ő is nézte a várost
az ódon templomokat
s a vad sikátorokat
a puccos butikokat
és a gondolásokat
Tiziano Vecellio freskóit
aki félévezrede
a halálos kórt itt
ugyanígy cipelte
ha valamit megjegyeztél
megjegyezte ő is
ha retináddal fényképeztél
ott lapult szemedben is
veled szívta magába
a sós lagúna-páráit
ha levegőt vettél
vagy gondoltál bármit
ő volt a potyautas
világot látott
mielőtt elrabolt
nászutasként lángolt
magának megtartott
bármit megtehetett
már kéz-a kézben jártatok
együtt lélegzett veled
udvariasan várt ott
nézelődj egy kicsit
pontos és kiszámítható
kimérten explicit
szőke fürtjeidből
hajókötelet font
jegyesed szerelemből-
aztán feléledt ott
a halálos ragály
most már neked
végtelen az idő sodra
„… mint a dagály,
amely a márványt mossa”
* Gabriele D'Annunzio
