Valamikor 2009 környékén egy dossziéban régi írásokat találtam. Kiderült, hogy az 1980-as évek elején készült írásaim, jegyzeteim, listáim őrződtek, papír fecniken. Addig úgy tudtam, hogy régi próbálkozásaimat elemésztette az idő. Aztán, mivel közeledett az 50. születésnapom, gondoltam egy esszé sorozatban feldolgozom az írásokat. Három részig jutottam … és félretettem. Most, hogy 55 éves lettem, leporolom ezt az esszétorzót és átnyújtom Nektek ajándékba. Mert akkor szép egy ünnep, ha az ember ad ….
50
I. Szavak
Amikor az ember élete során valamilyen mérföldkőhöz érkezik, elkezd összegezni, mérleget vonni. Én ezt nagyon nem szerettem volna megtenni. Minek? A Föld sem forog visszafelé, hogy újraélje történelmét, és a vonat sem megy nosztalgiázni a régi, rozsdás-sínű, elgazosodott vonalakra. Már én is azt hittem, hogy sikerült bennem legyőzni az emlékezés vágyát, amikor egy nagyon is aktuális papír fecni, egy jótállás keresése közben, kezembe akadt ifjúkori irkafirkáim, néhány megmaradt darabja. Megsárgult, kézzel írt noteszlapok, rajtuk vers-, novella kezdemények, dalszöveg-kísérletek, feljegyzések, listák versekről, kedvencekről. Ezekbe beleolvasva nem tudom eldönteni, hogy jó lett volna-e, ha folyamatosan írok, vagy jobb volt az évtizedes kihagyás. Ha az emberi lélek ápolása szempontjából nézem, akkor, mint terápia, nagyon jó hatású az írás. Ám, ha mint az örökkévalóságnak, de legalábbis a kortársaknak való üzenetközvetítést jelölöm meg az írás céljául, talán a hallgatás jobb volt. Végül is most már mindegy. A kocka el van vetve. Persze még mindig megtehetem azt, hogy visszafojtom emlékeim, és valószínűleg meg tudom ezt tenni, de akárhogyan végződjön ez az írás, saját életem egy darabkája mindenképpen belekerül.
Ezek a 25-30 éve készült írások természetesen ma már nem születnének meg, vagy ha igen, akkor is lényegesen átalakulva, de én most felvállalva fiatalkori önmagamat, és az eredeti szövegeket közlöm:
Legelőször, talán azért mert ehhez az íráshoz dátumot is találtam, s a keletkezés körülményeire is emlékezem, álljon itt a Szavak című írásom:
Szavak
Szó, kép … szavak, illúziók, álmok,
képek, hangok és színek …
Értelem, érzelem, érdek,
Beton, növény, növény-virág …
Élet, élet-halál,
Törvény, törvényes, törvényesség, törvényességet,
Élet, halál, világ, virág és víz,
Kék ég és kéklő hegyek,
Zöld mezők és őszülő búzatáblák.
Felépítettség és zavartság,
Logika, ésszerűség, ésszerűség-ésszerűtlenség …
Születés, halál, élet …
Élni és meghalni …
Szabadság, szárnyak, szárnyalás, emberek
Világ születése – világ vége?
Szó, kép … szavak, illúziók, álmok,
Szavak?
Hát ez lenne. Szótódulás. Igen az. Azóta is alkalmaztam már ezt a technikát, hogy próbálom kiüríteni agyamból a környezet pillanatnyi hatásait, és ami eszembe jut, folyamatosan rögzíteni. Ez diktafonnal már könnyű, régen azonban zavarta a szótódulás folyamatosságát, a tény, hogy leírom. Ezt az írást 1985. július 31-én írtam, a tatai laktanya egy őrtornyában, ahová felcsempésztem noteszemet. Már csak két hét volt leszerelésig, és a törzsfőnök, a szolgálati szabályzatot megszegve – két héttel leszerelés előtt már nem szabadott fegyveres szolgálatra vezényelni katonát -, őrségbe küldött, mondván: „- Az öreg katonánál nincs jobb őr, mert az vigyáz, hogy meg ne bukjon, mert akkor jön a 30 nap fogda, és nincs leszerelés. Másrészt, ha a többi katona tudja, hogy öreg van a toronyban, nem mer kiszökni a laktanyából, mert az elfogja, mivel, hogy van vesztenivalója.” Én az egész katonaság alatt azt az elvet vallottam, hogy a katonaság a személyes szabadság megsértése, és afféle börtönként fogtam fel. Persze az ember a börtönt is meg tudja szokni, a katonaságot is meg lehet.
Abban az időben rengeteget olvastam Kassák Lajos verseit, így annak jegyei biztosan fellelhetők, mint később is.
Szerintem így érthetők a szavak, a szótódulások, és azok logikai láncolata ebben a fiatalkori szabad versemben.
II. A lista
Egész gyerekkoromat végigkísérték a listák. Folyamatosan írtam őket. Imádtam a zenét. De abban a korban nagyon kevés zenéhez jutottam hozzá. Különösen külföldi zenéhez. Ezért, ha valamit elcsíptem az éterben, próbáltam a rövidhullámos zajözönből kivenni a dal címének, vagy előadójának nevét, és azt, ahogy elképzeltem, fonetikusan leírtam. Ezekből a jegyzetekből lettek az első listáim. Később a zenecím gyűjtést olyan szintre emeltem, hogy még ma is megvannak a zeneszámokkal előadókkal teleírt kis naplóim.
A zenén kívül voltak focicsapat, focista, film, színész és könyvlistáim is. Ezeket a listákat lassan kiegészítette egy újabb is, a versek listája. És mit tesz Isten, a megtalált papírok, írások közt itt egy verslista, 1984 előttről:
Kedvenc versek
WaltWhitman Egy órányi őrület és gyönyör
Arthur Rimbaud Térzene
Arthur Rimbaud Téli ábránd
Appolinaire Ünnepély
Allen Ginsberg Üvöltés
Allen Ginsberg Lindsdayhez* (Ez a vers annyira tetszett, hogy egy papírlapra másoltam, és az ágyamnál a falra tűztem.)
Allen Ginsberg Leples bitang* (Hobo hatására. Ki tagadhatná le Hobot, aki annak idején Ginsberget olvasott.)
Weöres Sándor Tündérek
Weöres Sándor Évezredek
Weöres Sándor Ferenczy Béni emlékére
Weöres Sándor Házfalon árnyak
Weöres Sándor Atomfelhő
Weöres Sándor Ének a határtalanról
Weöres Sándor Ima
Weöres Sándor Könyörgés
Károlyi Amy Hit
Károlyi Amy Finis
Károlyi Amy Nem értem
Károlyi Amy A fal
Károlyi Amy Halhatatlanok
Wystan Hugh Auden A vándor
Wystan Hugh Auden Nyári éjszaka
Wystan Hugh Auden Peysage Moralise
Wystan Hugh Auden Nézd, idegen …
Wystan Hugh Auden Miss Gee
Wystan Hugh Auden Rimbaud
Wystan Hugh Auden Vadászévad
Wystan Hugh Auden Tűnődések egy erdőben
Wystan Hugh Auden Aki jobban szeret
Wystan Hugh Auden Régészet * (Csak itt megjegyzem, hogy Audennek ebben a kötetében van egy verse a Szfinxről is, amit a ’90-es években szerettem meg)
Theodore Roethke Éjszakai utazás
Theodore Roethke Apám valcere
John Berryman Gólya-blues* (Ez az időszak a magyar blues boom korában (1979-1983) volt, így bármelyik amerikai vers, amelynek a címében benne volt a blues szó, csak jó lehetett, ettől függetlenül ez a vers jó!)
John Berryman Különleges sorsom
John Berryman Piások
John Berryman Üzenet
John Berryman Ellentétek
John Berryman Az öngyilkosságról
John Berryman Pokolvers
John Berryman In Memoriam (1914-1953)
John Berryman Henry felismerése
Paul Eluard A szó
Dylan Thomas Októberi vers* (Egy emlék: akkoriban nem tudtam Dylan Thomas kötetet szerezni, ezért megkértem egy velem szimpatizáló lányt, aki kérésemre elment az oroszlányi könyvtárba és kimásolt nekem pár tucat Dylan Thomas verset. Abban az időben Bob Dylan volt a zenei ideálom, az ő kitűzőjét hordtam a dzsekimen, a dalait gitároztam a téren. Az énekes Dylan, a költő Dylantől vette kölcsön a nevét. Így nem csoda, hogy mindkettőt szerettem.)
Ez pedig egy nagyon rövid lista az akkori kedvenc könyveimről:
Vers:
Li Taj-Po / Tu Fu / Po Csü-Ji versei, Európa Kiadó, 1976.
Kassák Lajos válogatott versei, Kozmosz Könyvek, 1977.
Szavak a szélbe – Mai amerikai költők, Európa, 1980.
Próza:
Hajnóczy Péter összes, Szépirodalmi Kiadó, 1982.
Karinthy Ferenc életmű sorozat, Szépirodalmi Kiadó, 1983.
Bajomi Lázár Endre A szürrealizmus, Gondolat, 1979.
Ezt a listát azért tettem közzé, mert ezek a versek nem csak akkor voltak nagyszerűek, hanem most is azok, és hátha kedvet kap valaki elolvasni. A listán található versek nem egy ranglista részei. Csupán azért lett belőlük egyáltalán lista, mert a köteteket, amelyekben szerepelnek, abban az időben vásároltam. Akkoriban sok verses könyvet vettem, hisz nem volt drága, és a lelkem ki volt éhezve az efféle táplálékra. Szerencsére ritkán hagyok el könyveket, így ezek a nevezetes darabok, még ma is könyvespolcom irodalmi értékét növelik.
III. László Gőz
Gőz László, az LGT albumain és koncertjein, a fúvósszekcióban közreműködő kisegítő zenész, egyébként jelentős stúdió- és jazz muzsikus volt e történet idején. Tulajdonképpen semmi köze nincs semmihez, amiről itt szó lesz. De akkor miért is az ő nevével fémjelzett a történet? Ez is ki fog derülni. A régi írásaimat olvasgatva találtam egy szöveget, amelynek akkor a Requiem címet adtam, bár nem halt meg senki, csupán egy barátra, egy barátságra emlékeztem benne. Nem is tudom, mi lenne a jobb, először a keletkezés okáról, körülményeiről írni, aztán a novella, vagy fordítva? Mindegy, valahogy majdcsak lesz! Egyelőre hagyjuk Gőz Lászlót, jöjjön a novella, amelyet 1983. április 16-i dátummal kelteztem:
Requiem
Egy augusztus végi, hűvös estén láttam utoljára. Véletlenül pillantottam meg az utca másik oldalán. A Czermannból1 sietett haza. Mint mindig, most is egy nylontáska volt nála, néhány könyvvel. Nagyon szerette a verseket – főleg Adyt, József Attilát, meg Pilinszkyt-, na meg az olyan történeteket, amelyek hősei letargikus, befelé forduló, gondolkozó figurák voltak, főleg csavargó alkatok.
Kiáltottam neki, intettem is. Rögtön észrevett. Látszott a mozgásán a bizonytalanság, mint akinek egyik lába erre, a másik meg arra akar elindulni. Tanakodott, hogy odajöjjön-e, vagy tovább menjen. Én is ép egy lánnyal mentem valahová, nem is akartam beszélni vele, csupán köszönni neki. Így hát csupán köszönt, intett és továbbment. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez lesz az utolsó élőkép e régi barátról.
Körülbelül egy évvel korábban kezdődött az egész. Barátom egy meghívó levelet kapott bécsújhelyi rokonaitól, hogy látogassa meg őket. Robi már volt Ausztriában és nagyon megörült a lehetőségnek, hogy ismét NYUGATI országba mehet. Azon nyomban elkezdte intézni a hivatalos papírokat, engedélyeket. Gimnáziumi javaslat, rendőrség, IBUSZ, posta. Elintézte a kiutazási engedélyt – előny volt a meghívó levél, na meg, hogy már volt kinn és visszajött -, útlevelet, stb.
Az elutazást megelőző napon, a város rock zenét kedvelő fiataljaiból szerveződött társaságunk szokott helyén, a Rigó Jancsi cukrászda előtt gyülekezett. Robi nem volt tagja ennek a társaságnak és másiknak sem. Különc volt, akit mindenki ismert, tisztelt, és mint embert jó néhányan szerették is. Amikor odaértem néhány fiú címét írta egy noteszba és mindjárt elkérte az enyémet is. bizonyos ködös hírek, zavaros beszélgetésfoszlányok már keringtek a városban egy ideje, hogy Robi nem jön vissza, de én tőle ezt soha nem hallottam.
Eltelt egy hónap. Gyorsan eltelt. Sokat nem rágódtam azon, hogy a fiú nem tűnt fel azóta sehol. Máskor is volt már ilyen. Jobb volt akkoriban nem foglalkozni ilyen dolgokkal még gondolatban sem. Az ember letudta, hogy még egy haver szerencsét próbál valahol a világban és hogy soha többet nem hall felőle semmit. Nem ő volt sem az első, sem az utolsó.
Aztán egyszer csak feltűnt az utcán. 5-6 héttel kiutazása után. Azt hittem rosszul látok. Odaért hozzám és azt mondta:
- Helló! Pont hozzá indultam.
- Hát te, nem disszidáltál?
- Á nem, hagyjuk. De hoztam neked egy POPCORN2-t.
Szép, kora őszi nap volt. Szeptember első hétvégéje, Bányásznap. Árusok, hinták, utcabálok. Kitelepült söntések, sütödések, karneváli forgatag. Fúvószene. Leültünk. Rendeltünk néhány zweigelt kisfröccsöt és ő mesélt. Mesélt a NYUGATRÓL, Ausztriáról, az emberekről, mindenről. Elmondta, hogy tényleg kinn akart maradni. Spórolt, nem költött szinte semmire, csupán egy Santana koncertre ment el. De a szíve visszahúzta. Mivel a kivitt pénze jórészt megmaradt, néhány barátjának vett egy kis ajándékot. Hát így kaptam én is a Popcornt.
Estefelé elsétáltunk a házukhoz és lehozott néhány konzervsört, szintén Ausztriából. Azt is megittuk.
Sokszor összejöttünk aztán. Valahogy kinyílt az egy hónapnyi nyugat után. A rendőrség sem piszkálta érte, legalábbis nem tudtam róla. Úgy gondoltam, megbékél itt. Megbékél a sorsával. Idegbeteg, szinte mindig síró cigány származású anyjával, aki többször kidobta, bányabalesetben elhunyt, sváb származású apjának emlékével. Nehéz vér volt az övé. A cigány gettó nevezetes házában, a Sárgatömbben élő, alkoholista nagypapát szerette a legjobban. A vasárnap reggelt mindig a temetőben töltötte. Apja sírja előtt ülve verseket olvasott. Aztán 10 órára besétált a faluba, az evangélikus templomba, a misére. Utána jött a Czermann kocsma, majd délre haza. Úgy gondoltam, megszokta végre a kisvárosi légkört. Sikerült a bányánál földalatti fúrósi állást szereznie, majd néhány hónap után, az aknaüzem könyvtárosi beosztását megszereznie.
Aztán egyre ritkábban találkoztunk. Könyvtár, kocsma, temető. Ezeket a helyeket látogatta, de mindig egyedül. Nagyon magába fordult lett. De mégis volt benne tűz. Egyszer elvittem magammal a Vértesbe sziklát mászni. Attól teljesen belelkesült. A könyvtári könyvekből minden ilyen jellegű képet kipengézett – pengével kivágott-, ezekkel díszítette a falát. Az év vége felé kiment az NDK-ba és egy méregdrága sziklamászó könyvet, képes albumot hozott.
Egy jó fél évet itthon lehetett már, amikor megemlítette, hogy megint hívták Ausztriába, és már elintézett mindent az IBUSZ-nál. Azt mondta, hogy egy 4 napos városnézésre megy. Én nem is gondoltam többre. Ezért nem tulajdonítottam jelentőséget annak a zavart viselkedésnek, akkor az út másik oldalán.
Hát Robi ismét eltűnt. 3 hétig fel sem tűnt. Volt ilyen már máskor is. Nem is tudom mikor kerestem volna, ha egy közös barátunk meg nem látogat. Elmondta, hogy Robi már Zürichben van egy menedékszálláson. Elővett egy könyvet és átnyújtotta:
- Ezt ő küldi neked! A hegymászó könyv. Nekem pedig odaadta a lemezeit. Állítólag amikor Bécsbe értek, rögtön lelépett az IBUSZ csoporttól, és rögtön a határra ment. Valahogy átszökött a hegyeken át Svájcba. Ennyit tudok.
Ettől kezdve ritkán jött felőle hír. Ennek a közös barátnak, az anyukájának és a nagyanyjának írt egy-egy levelet, aztán én is kaptam tőle egy lapot. Leírta, hogy egy vöröskeresztes menedékhelyen él és munkát keres. Volt egy mexikói indián barátja, aki nem bírta a tétlenséget és 2 hónap után megszökött. Most teljesen magányos. Egy későbbi levelében arról írt, hogy állást kapott. Boy egy szállodában. Csak ideiglenes állás, de ha lesz pénze és rendes papírjai, egyenesbe jön.
Jött még egy utolsó képeslap, amelyen a végtelen, havas, svájci hegyek voltak. A lap hátulján engem is disszidálásra csábított, valamint arról írt, hogy sokat szív hasist. Akkor tudtam, hogy nem lesz több lap …
Mindig szerette az antik művészeteket. Csodálta a kopár sziklákat és a kék hegyeket. Imádta Görögországot. Csodálta Athoszt. Talán, ha lesz pénze és papírjai, Görögországba megy. Egyszer azt mondta:
„Ha már nem lehetek szerzetes Athoszon, a hegyek között akarok élni.”
A hegyeket már látta.
Talán Athoszra tart.
1 A Czermann egy tradicionális munkáskocsma, Oroszlány tótok által lakott, falusi negyedének szélén. Állítólag a ’30-as évek elején még Ságvári Endre is bujkált itt.
2 Abban az időben népszerű, nyugat-német országban kiadott zenei magazin.
Vége
Hát ennyi volt a novella. Ezt éreztem akkor az elvesztett barátommal kapcsolatban. Most 2012 van. Az írás 1983-ban született. Eltelt azóta 29 év. Ez nagyon sok idő. Ám Robi nem tűnt el teljesen. Az a svájci boy állás átmeneti szerencsét hozott neki. Megismerkedett egy lánnyal. Szerelmesek lettek egymásba. Már jegyben jártak – úgy hallottam-, amikor kirúgták a hotelből, mert 3-szor elkésett. Az eljegyzést felbontották. Az apa – egy milliomos bankár -, eltávolítatta barátomat még a környékről is. Többet nem kapott munkát Svájcban. Többször elfogta a rendőrség, mert ittasan és benarkózva kerékpározott. Állítólag olyan papírja volt, hogy Svájc terültén még kerékpárral sem közlekedhetett. Parttalanná vált. Az Alpokon keresztül átszökött Franciaországba.
Ott közel két év nyomorgás következett egy montmartre-i menekültszálláson. Éhezés, koldulás, klosár életmód. Majdnem belehalt. Az időben valahol 1986 körül járhatunk. Két út maradt, az idegenlégió, vagy menedékjog kérése az Egyesült Államokba. Az utóbbit választotta. Innen egy ideig nincs információm róla. Aztán Floridában, egy Ocala városban telepedik le, egy nála idősebb, elvált woodstocki hippi-veterán nő fogadja be, aki két teenager korú lányával él egy házban. Itt megállapodik. Van munkája. Egy bútorköltöztető cégnél dolgozva bejárja Amerikát. Hazalátogat Magyarországra. Egy este engem is megkeres. Fizikailag igen erős, idegileg elég gyenge állapotban. Körülbelül a ’90-es évek elején járunk. Még mindig kábítószerrel és alkohollal él. Beszélgettünk és együtt töltünk egy estét. Egy-két évre rá közös barátunk meglátogatja Floridában. Akkorra volt oroszlányi fiatalokból álló kis közösség alakult ki ott Florida középső részén, de Robi ott is különálló maradt. Barátunk próbálja rábeszélni, hogy változtasson nevet a könnyebb beilleszkedés érdekében. A titkosszolgálatoktól, vagy a fene tudja mitől félve, Amerikába érkezvén, egy hirtelen ötlettől vezérelve Gőz László néven él.
A levelezés elapad, mint hallottam kidobta az élettársa vagy 8-10 év együttélés után. Egy-két évig semmi hír. Egyszer egy délelőtti telefon a munkahelyemen, az irodában. Nem tudom, talán 2007 körül. Ő az. Tampában éjjel van. Azt mondja, amikor itthon volt, adtam neki egy névjegykártyát, így tudott felhívni. Panaszkodik. Az utcán él. Nincs otthona, nincs munkája. Köszöni, hogy évekkel ezelőtt, kazettákon Hobót küldtem neki, és egy-két verses kötetet. Azt mondja most is nála vannak a hátizsákjában. Már csak ezek a tárgyai vannak. Ezek éltetik. Ezek adnak valami szívószálnyi levegőt, hogy túlélje ezt az egész rémálmot, és ne fulladjon végleg a mocsárba. Magamban szégyenkezem, hogy én elfelejtettem a küldeményeimet is, és őt is. Az én életem csordogált lassan és unalmasan, hétköznapi gondokkal fűszerezve, míg ő Ausztria, Svájc, Franciaország és Florida földjét megjárva, terheit magával cipelte a fél világon át. Azt mondta, hetek óta azért koldult, hogy valakivel beszélhessen a régiek közül. Én lettem az. Nehezen, akadozva társalgunk. Pedig most minden másodperc drága, főleg ha koldulással kerestetik meg az ára. Nem tudok igazán okosakat mondani. Ő nekem még egy verselő gimnazista, nem egy kolduló tampai-i hobó. Azt mondja már csak arra büszke, hogy pénzért nem ölt embert. Ez már nekem sok …
Amikor vége a beszélgetésnek rájövök, hogy semmi kontakt nem maradt. Nincs cím, telefonszám, közös barátunk lassan egy évtizede a világ valamely/bármely angol nyelvű területén csavarog, utoljára Írországban. Nem maradt semmi. Sem S. Robi, sem László Gőz.
Lehetne ez egy szomorú történet vége, de az élet mindig csavar egyet a dolgokon. Ha másképp lenne, mindenki kiszámíthatná a jövőt. Közös írországi barátunk juttatott el hozzám egy üzenetet, hogy Robi Magyarországon járt valamikor 2011 őszén. Valahogy összeszedte magát. Állítólag tervezte, hogy megkeres, de nem tette meg. Bár én már Tatán élek, állítólag járt itt is, de nem miattam. Nem is tudta, hogy itt lakom. S mivel Tata nem egy nagyváros, könnyen előfordulhatott, hogy 28 év után pusztán néhány száz méterre voltunk egymástól.
