Geronimo íjával és nyílvesszőivel (1904)

Geronimo

- Mit hoztál apa? – kérdeztem, miközben futottam szüleim elé. Lehettem úgy 4 éves. Apám, ha tehette, elkísérte édesanyámat, hogy együtt hozzanak haza az óvodából. Igazi ünnep volt ez nekem, mert minden alkalommal egy kis fehér papírzacskó lapult a kabátja zsebében, benne néhány műanyagkatona. Ezeket az útba eső Lencsi néni trafikjában vásárolta. Micsoda öröm volt számomra e zacskók tartalma: cowboyok, indiánok, német katonák, huszárok, és páncélos lovagok. A gyalogos katonák 1 Ft-ba kerültek, míg a lovasok 5-be. Aztán volt az Ivahoe lovas katona, álmaim netovábbja, aranyozott páncélban és fehér lovon, 10 Ft-ért.

Ezekkel a kis figurákkal órákig elszöszmötöltem: Valódi csatazajokat utánozva küzdöttem seregeimmel. Később kitaláltam, hogy a minél életszerűbb harc kedvéért lerágtam katonáim fejét, karját, lábát, attól függően, hogy milyen sérülést szántam nekik. Egyszer, amikor gyufát szereztem, még meg is gyújtottam valamelyiket, de iszonyatosan fájt, amikor az ujjaimra ráragadt egy kékes lánggal égő, olvadtan csöpögő katona. Kapkodva próbáltam leszedni a másik kezemmel, de akkor meg a két fogóujjamhoz ragadt, és azokat égette meg. Úgy döntöttem, hogy több égetéses kivégzés nem lesz.

- Hát hol vannak a katonák fejei? – kérdezték a felnőttek nevetve.

- Lerágtam, mert ők a halottak a csatában! – válaszoltam bölcsen.

Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, hogy míg a hadra fogható, ép katonák száma egyre kevesebb, a nyomorékok, és halottak száma egyre több. Már sokkal élénkebb fantáziára volt szükség, egy komolyabb ütközet lejátszásához. Hosszas megfontolás után elhatároztam, hogy csatáim során elkerülöm katonáim kivégzését, lefejezését, megcsonkítását, és megelégszem a felborításukkal.

Józsi barátommal az általános iskola 3. osztályában találkoztunk, amikor új gyerekként mellé ültettek. Hamarosan összebarátkoztunk, ugyanis mindketten odavoltunk az indiánokért. Nagyon sokan így voltak ezzel, a múlt század hetvenes éveinek elején. Imádtunk mindent, aminek köze lehetett az indiánokhoz. Ott voltak például a könyvek. Cooper Nagy indiánkönyvét, amely öt regényből álló sorozat volt, minden magára egy kicsit is adó fiú elolvasta. Még máig emlékszem a címekre: Vadölő, Az utolsó mohikán, Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri. A másik ilyen regényfolyam Karl May, vagy, ahogy mi hívtuk, „Majkároly” négy történetből álló eposza a Winnetou, amely az Old Shatterhand, Old Firehand, Old Death, és Winnetou című részekre tagozódott. Aztán itt volt még Az ezüst-tó kincse, Az olajkirály, A fehér törzsfőnök, és még számtalan, más, kalandos és romantikus történet. Bár állandóan a város körüli erdőségekben, mezőkön csatangoltunk, valahogy mégis maradt idő ezek elolvasására. Gyanítom, hogy a „választható” egy tv csatorna csökkentett műsoridővel, hétfői és pénteki adásszünettel, a személyi számítógép, a Nintendo és a Playstation késői feltalálása, mind oda vezettek, hogy maradt idő még olvasni is, az esős, hideg napokon.

Ott volt a város mozija, az Ady mozi. Évenként, néha sűrűbben megkaptuk a mi indiántörténetünket, Gojko Mitic, mint aktuális indián hős, a keletnémet statiszták, mind eredendően kiirtandó gonosz cowboyok képében. A helyszínül általában a Dinári-karszt kies díszletei szolgáltak. Néha becsúszott egy amerikai western, Gregory Peckkel, Henry Fondával, Clint Eastwooddal. Aztán megjelent Sergio Leone és a Volt egyszer egy vadnyugat, a Keoma, és természetesen a Hét mesterlövész. Imádtuk ezeket a filmeket, azt hiszem, hogy azok, akik ezeken nőttek fel, még ma is szívesen nézik. Persze voltak vadhajtások bőven, mint például a szovjet western szaxofonszólóra vonagló varázslója, vagy a csehszlovák Limonádé Joe, de mi ezt is megbocsájtottuk.

Abban az időben Józsinak és nekem már komoly hobbink volt. Szenvedélyesen gyűjtöttük a műanyagkatonákat. Jóskában, a padtársamban igazi katonázó társra találtam. Kezdetekben csak a szobában, a parkettán játszottunk. Aztán kezdtük felfedezni a széklábak, szekrények, polcok adta lehetőségeket.

Jóska – velem ellentétben - igazi falusi házban lakott, előkerttel, tyúkudvarral, hátsókerttel, pajtával, benne rozsdásodó Wartburggal. Ezek a helyek további lehetőségeket kínáltak fel a játékhoz, és mi éltünk is a lehetőséggel. Először a tyúkokat próbáltuk kisebb területre terelni. Egy darabig hagyták, hogy idegenek tartózkodnak a közelükben, aztán feltűnt nekik a sok színes műanyag katona. Néha egy-egy közülük odafutott, felcsípett egyet, és elrohant. Mi persze utána. A madár, mert ugye a tyúk is az, felrepült a kerítésre, és erős szemrehányó hangot hallatott, miközben szárnyaival csapkodta a levegőt, hogy megőrizze egyensúlyát. Riadt kotkodácsolása közben kiejtette csőréből, az apacsok törzsfőnőkét Geronimot, amit gyorsan felkaptam, és futottam is vissza, játszani. De addigra már négy-öt másik renitens szárnyas lépkedett méltóságteljesen az általunk megálmodott vadnyugati tájban, és hosszú, elnyújtott – kooót, kooót – hangokat hallatva, felülről mérve csapást hol a cowboyok, hol az indiánok táborára. Ezzel egy időben kloákájukból méretes bombákat hullattak az indiánok táborára. Józsi, aki ugye falusi gyerek már bírt némi tapasztalattal a tyúkok megrendszabályozásában, egy seprűvel szaladt, és az – Anyátok jó istenit, tűnés innen! – kiabálta, miközben nagyokat csapott, az ijedtükben minden irányba szétfutó, röpködő, szemrehányóan kotkodácsoló szárnyasok közé. Amikor sikerült eltávolítani a madarakat a játékterepünk igazi csatatér látszatát keltette, de a pusztítást sajnos a tyúkok, és nem mi hajtottuk végre a csapatokban. Volt olyan indiánunk, ami soha többé nem került elő. Máig is sajnálom!

Pár nappal később ismét ellátogattam a barátomhoz. Széles mosollyal fogadott, és ami nagyon furcsa volt, hogy az apukája Józsi bácsi, aki egyedül nevelte, ugyanolyan sejtelmesen mosolygott.

- Mi történt? – kérdeztem.

- Na, fiaim menjetek csak hátra, aztán nézzétek meg, hogy mit is csináltunk mi ketten a Józsikával.

Hátramentünk a tyúkudvarhoz és látom ám, hogy kerítéssel elkerítettek egy darabot a tyúkoktól, és egy igazi terepet építettek. Volt ott minden. Nagy terméskövek és szikladarabok a vad, sziklás hegyek utánzásához. Kis tó, valamint folyómeder, amely játék előtt feltölthető volt az udvari csapról. Erdő gyanánt, egy-egy beásott gazos fűcsomó, nagy tormalevelek szolgáltak. A „kovbojoknak” apró kis város épült, összetört piros és szürke konyhaburkoló taposókőből, cementes kötőanyaggal összeragasztva. Maga volt a valóság, és egyben maga volt a mennyország. Azon a nyáron nagyon sokat játszottunk ott, a tyúkok szomszédságában, és még a szagukat is elviseltük.

Aztán eltelt egy év már az ötödik osztályt is elvégeztük, de szenvedélyünk a katonázás, megmaradt. Már messzebb merészkedtünk a város határától, és ha elég korán indultunk még a Vértes közelebbi csúcsait is megmásztunk.

Nem emlékszem, hogy melyikünk ötlete volt, de tény, hogy elkezdtük magunkkal cipelni a válogatott katonáinkat, és ahol jó terepet, fatönköt, vízmosást találtunk, leálltunk és lejátszottuk az oda elképzelt csatát. A harc előtt komoly terepszemlét tartottunk, akár az igazi felderítők, majd felállítottuk a csapatokat. Ha volt rá módunk, felmásztunk egy fára, és felülről is megszemléltünk a csata előtti hadrendet, akár az igazi hadvezérek roham vezénylése előtt.

Egy forró nyári napon az úgynevezett Nagylegelő egyik részén állítottuk fel seregeinket. Ez a hely lakhelyünktől körülbelül egy óra járásra lehetett. Több kidőlt, és korhadozó fatörzs, egy-két valahogy odakerült terméskő szikla a közeli kőfejtőből, a kopottas gyér fű, egy alacsonyabb akácfa, mind-mind ideális kellékei voltak a játéknak. Jó nagy területen helyeztük el a katonákat, egymástól mintegy 5-10 méter távolságban voltak a különböző csoportok. Teljesen belefeledkeztünk a játékba. Hangosan utasításokat osztogattunk, és csendben szinte súgva irányítottuk a felderítőket. Csak a szél távoli, halk suhogása, a szöcskék ciripelése, és a madarak éneke hallatszott az idilli nyári légben.

Eközben lágy gomolyfelhők a magasba tornyosulva esőfelhőkké álltak össze. A szomszéd füves területen legeltető juhász utasította kutyáit, és megkezdték a több száz juh beterelését a mintegy fél kilométerre lévő aklokba. A nyáj meglehetősen nagy sebességgel közeledett, mert a juhász a kutyákat folyamatosan ösztökélte. Mi talán túlzottan is csak a játékra figyeltünk, és akkor vettük észre a birkákat, amikor azok már odaértek. Annyi időnk maradt, hogy gyorsan felmásszunk a közeli akácfára. A nyáj pedig akár a feltartóztathatatlan fekete-sereg, özönlött át terepasztalon, indiánon és katonán. Bégetésük, mint az ostromra induló sereg csatakiáltása, töltötte meg a teret. A kutyák észrevettek minket és odarohantak a fához, amelyen gubbasztottunk. Mérgesen, vicsorogva ugráltak fel. Amikor a juhász meglátta rájuk ordított:

- Éj, Teee! Ném bírka, hagyd máá’!

- Ménemmentek haza, mingyá’ szakad! – vetette oda nekünk.

Mentünk volna, ha a birkáktól és kutyáktól nem tartottunk volna, meg aztán ott voltak a legyalázott, válogatott seregeink is, a fűben széttaposva, elsodorva, birkabogyóval gazdagon megtrágyázva.

Ahogy eltávolodott a nyáj leugrottunk a fáról, mert a vihar már a nyakunkon volt. Mindig számoltuk a villámlás és a dörgés között eltelt időt. Minél közelebb volt a kettő egymáshoz, annál közelebb a vihar! Hát most közel volt.

Szaporán szedegettünk seregeink maradékát, nagyot szitkozódva, ha közben birkabogyóhoz nyúltunk. Éreztük, hogy a szél erősödik és a tücskök ciripelése is abbamaradt. Hírtelen nagy cseppekben elkezdett esni. Még a katonák fele szerteszét hevert. Gyorsan felszedtünk még néhányat, de az eső ekkor már olyan nagy és kövér cseppekben hullott, hogy vissza kellett állni a fa alá.

- Te Józsi! Én úgy tudom, hogy aki viharban a fa alá áll, azt agyoncsapja a villám! - mondtam neki, - Menjünk haza!

- Még nem találtam meg Geronimo főnököt. Nélküle nem megyek! Geronimo az apacsok nagy főnöke, számunkra egy barna műanyagkatona képében reinkarnálódott. Egy fegyver nélküli álló figura, mely egyik kezét a mellén nyugtatja akár Napóleon, a másikat oldalra kitárja, mint aki irányt mutat és befogad egyszerre. Fején hatalmas tollkorona, a háta közepéig körívben aláomló tollakkal.

Pislogtunk jobbra, nyújtogattuk a nyakunkat balra, de Geronimo nem volt sehol. A vihar már körülöttünk tombolt. Dörgött, villámlott, mintha az égiek is megharagudtak volna Geronimo elvesztése miatt.

- Futás! Gyerünk! – kiabáltam, és választ sem várva átrohantam a birka rágta füves réten, mintegy 20 méterre lévő következő fáig. Hátranézve láttam, hogy Józsi még vacilál, aztán ő is fut. A következő futással már elértük a városba vezető földutat, amelyet végig fák szegélyeztek. Így fáról-fára haladtunk. A vihar addigra irányt váltott, visszafordult, és már a Vértes lábát mosta. Amikor hazaértünk, már újra forrón sütött a nap, és a ruhánk is kezdett ránk száradni.

Később, a héten többször is visszamentünk a nagylegelőre, és néhány katonánkat megtaláltuk. De Geronimo nem lett meg soha. Talán ez egy jel volt, talán más okozta, de már egyre ritkábban katonáztunk, és sokkal jobban kezdtek érdekelni azok a dolgok, amelyek megmagyarázhatatlanok minden tizenéves számára. Már szívesebben csatangoltunk a városban, kerestük a lányok tekintetét, és ha módunkban állt, szóba elegyedtünk velük.

Már jó néhány év eltelt, és a legelőre is egyre ritkábban mentem ki, akkor is csak azért, hogy gombázzam. Az erdőszéli mélyebb, sűrűbb patakvölgy mentén, gyönyörű őzlábgombák meredeztek a fák közötti fény irányába, a legelőszéli bokros tövében lila pereszke kínálgatta magát, míg a gyéres fű közt, szegfűgomba és pöfeteg nőtt. Szívesen gyűjtöttem ezeket. Az őzlábfejeket, és pöfeteget rántani, a pereszkét és szegfűgombát pörköltbe. Ha eső után egy fél nappal kimentem a rétre, nagyon sok szegfűgombát találtam. Szinte oda sem kellett nézni szedéskor. Amíg az ember a körmével elcsípte az egyiket, szemével már megtalálta a következőt. Egy óra alatt szép mennyiséget lehetett gyűjteni. Amint így csipegettem a gombát fűcsomóról - fűcsomóra haladva, egy foszladozó, barna kis műanyagkatonára bukkantam. Egy fegyver nélküli álló figura, mely egyik kezét a mellén nyugtatja akár Napóleon, a másikat oldalra kitárja, mint aki irányt mutat és befogad egyszerre. Fején hatalmas tollkorona, a háta közepéig körívben aláomló tollakkal.

- Istenem! Hát itt vár ránk azóta is, Geronimo!

/2009. 04. hó/