Hollywood-i mosoly

Akkoriban már régen nem láttam mosolyt. Sem magam körül, sem általában. Sivár volt a világ, homokszínű. Aztán, ha esett, sárszínű. Sohasem piros, végkép nem mosolygós, pirosalma-színű.

A mosolyába szerettem bele! A fiatalok mindig nevetgélnek. Van, aki szégyenlősen mosolyog, vagy zavartan vihorász. Aztán olyan is, aki teli szájjal röhög. Ám vannak olyanok is, akik széles, széthúzott ajkakkal, mégis majdnem zárt szájjal, kevés hangot hallatva, vagy hangtalan, afféle hollywood-i mosollyal rendelkeznek. Kellenek ehhez olyan testi kellékek, mint a szép száj, valamint a természetes fehér, vagy alabástrom színű fogsor. A mosoly mozdulatsora jól tanulható, tükör előtt, majd emberek között be lehet gyakorolni, de az ember érzi, ha őszinte, belülről fakadó. Neki, ilyen mosolya volt.

A mosolyába szerettem bele. Egy 22 éves lány, belülről fakadó, hollywood-i mosolyába. Az ilyen mosoly nagyon meg tudja szédíteni az embert. Ha nem vigyáz, végleg elveszik…

Már évek óta nem láttam azt a mosolyt. Megszoktam? Fel sem tűnt? Már nem tudom. Szerintem már évek óta nem mosolygott őszinte, belülről fakadó, hollywood-i mosollyal.

A fotelban ültem, ölemben egy tálca, benne mogyoró héjastól. Karácsony előtti időszakban mindig vettünk mogyorót. Jó dolog a tévé előtt ücsörögve tisztítgatni, nassolgatni. Míg az ember hajlamos az előre tisztított mogyorót, akár fél marokkal is a szájába tömni, a tisztítás lelassítja ezt a folyamatot és nem tud a nassolás habzsolássá korcsosulni.

A 22 éves lány, már kétgyermekes anya volt, az ágyon feküdt. Valami vetélkedőt nézett. Pucolsz nekem is? – kérdezte.

Abban a pillanatban ötlött fel bennem, hogy milyen régen nem láttam a gyönyörű mosolyát, pedig abba szerettem bele. Ez nekem néha kijár, fordult meg rögtön a fejemben, ezért aztán így válaszoltam:

Pucolok neked is, de csak, ha mosolyogsz! Felém nyújtotta a tenyerét, de szemét le sem vette a tévéről. Egy szem mogyorót a tenyerébe tettem, de nem engedtem, hogy markába zárja, hanem azt mondtam:

Egy mosoly! Ez az ára!

Levette szemét a képernyőről, felém küldött egy gyors hollywood-i mosolyt, a képmutató fajtából és már ropogtatta is a mogyorót. Ezzel egy időben tenyere felém fordítva, már újra nyitva, várva az újabb csemegét.

Mosolyogj! - szólítottam fel, mielőtt a kezébe ejtettem a szemet. Másodjára könnyebben ment, bár még mindig nem volt az igazi…

Nagyjából a 15 szemnél kezdtem elégedett lenni a mosollyal és az asszony is belement ebbe az őrült, mosolygós játékba. Ekkor eszembe jutott, hogy vannak itt még kiaknázandó lehetőségek. Egyre gyorsabban törtem a héjakat, adogattam a szemeket. Már ritmusérzékre volt szükség, hogy a ropogtatás és mosolygás ne keveredjen össze, mert akkor félrenyelés, köhögő roham következik. Már verseny volt köztünk, ki bírja tovább, a mogyoró tisztító-adagoló, vagy mogyoróhabzsoló-hollywood-i mosolygó.

Talán egyszerre törtünk ki hatalmas nevetésbe, önfeledt vihogásba, kamaszosba, teliszájasba.  Új volt és jó volt, mintha idegen bolygóról érkezettekként, ép valami számunkra ismeretlen dolgot tanulnánk és kellemes szokatlan bioáramok járnák át testeinket. Ez nagyjából négy éve lehetett.

Akkor nevettünk együtt, utoljára!

Tata, 2019. október 25.