Egy önéletrajzi ihletésű történet a könyvek szeretetéről és a régi május elsejékről.
Történetek a Gutenberg-galaxisból
- Éljen Május 1.
„Nincs olyan fregatt, mint egy könyv
Mely távoli vidékekre visz minket,
Sem olyan versenyló, mint könyvlapon
Táncoló költészet.
A legszegényebbek is útra kelhetnek
Még adót sem kell fizetni;
Mily takarékos ez a szekér
Az emberi lelket is segíti!”
(Emily Dickinson: Egy könyv, fordította: Paphnutius)
A legtöbb embernek vannak otthon könyvei. Egyeseknek kevesebb, másoknak több. Azonban, minden ember házi könyvtárának értékét az határozza meg, hogy ki milyen érzelmi viszonyban van a könyveivel. Nagyobb kincs az, ha valakinek csupán néhány kötete van, de azokat rendszeresen olvassa, nézegeti, rendezgeti, leporolja, mint az érintetlen díszlexikon hegyek. Természetesen az ideális eset az, ha valakinek sok olvasnivalója van, és azokat forgatja, használja, sőt az új szerzemény addig nem kerülhet végleges helyére, míg legalább egy ember el nem olvassa. Nekem volt olyan könyvem, amelyik több mint egy év után került csak a helyére, mert végigolvasta a család jó egynéhány tagja.
Saját gyűjteményem darabjait ismerem és számon tartom, nézegetem, használom. Időnként az is előfordul, hogy váratlanul, előre meg nem tervezetten emelek ki valamit a többi közül, magam sem tudom, hogy miért. Aztán némi nyitogatós, belenézős „tiszteletkör után” visszakerül a helyére. Ezt hívhatnánk úgy is, hogy kalandozás a galaxisban.
A legérdekesebbek azok a véletlenszerű kiemelések, amelyek során olyan könyvet fogok meg, amelyhez valamilyen történet, emlék, hangulat társul. A minap is egy ilyen akadt a kezembe.
A legtöbb téma megírásához háttérkutatásokat kell végezni. Történelmi, grafikai-, és fotóinspirációkért emeltem le a polcról a Gondolat Kiadó Magyarország története képekben című, lexikon terjedelmű kiadványát 1973-ból, Kosáry Domokos szerkesztésében. Ára 125 Ft! Sok száz fotó 16 fejezetbe csoportosítva. Az első fejezet szegényes képanyaga – a szocializmusban nem volt támogatott az ősmagyar történelem megismertetése – a honfoglalástól az államalapításig. Turulmadár, Lél (Lehel) kürtös merénylete, Botond harca Bizánc kapujában, Bulcsú vezér kivégzése. Majd jött az Árpád-kor 300 évét bemutató anyag – tévesen 1301 helyett, 1031-ben megjelölve a korszak végét (hogy ezt 37 évi használat után vettem csak észre!). Itt a korona és a jogar bemutatásával kezdték (ekkor még az Egyesült Államok vendégszeretetét élvezte), majd Koppány és Gyula legyőzése grafikán. Ebben a fejezetben azokra a magyarországi építményekre koncentráltam, amiket már láttam Esztergomban, vagy Jákon. Nagyon sajnáltam, hogy kimaradt például Feldebrő altemploma, vagy a Vértesszentkereszti kolostorrom
Nem sorolom tovább a korokat és képeket, hiszem nem is szándékoztam egyenként megnézni mindegyiket. Fogtam az albumot és találomra felcsaptam valahol a közepén. A reformáció korába kerültem és a Sárospataki Kollégium, Szegedi Kis István ráckevei lelkész mellképe, és a Ballaszentmiklósi vár grafikái tárultak elém. Aztán átfordítottam a könyvet és hátulról nyitottam ki, mert kíváncsi voltam, hogy milyen képanyagot szerkesztettek a szocializmus „fénykorából”.
Az utolsó két oldal címe: A közelmúlt történetéből. 6 kép mindegyiken tanácskozás: Tanácskozik a Magyar Szocialista Munkáspárt X. kongresszusa, az MSZMP IX. kongresszusára meghívottak egy csoportja, Nyers Rezső az új gazdaságpolitikáról beszél, és a kedvencem: A Hazafias Népfront Országos Tanácsa átveszi a Dél-Vietnámi Nemzeti Felszabadítási Front által ajándékozott lobogót. Nagy kincs! Mi vajon mi mindent adtunk ezért a zászlóért! Gyanítom, hogy gyémántárban lehetne mérni azt a zászlóselymet. Jól jönne most ez a pénz, a szűkös időkben! De csak ennyi lenne ez a szocializmus? Egy merő tanácskozás a szovjetekkel, vietnámiakkal? Eggyel visszább lapoztam. „Helyünk a világban” képsorozat részleges atomcsend egyezménnyel (1963), aztán Kádár Brezsnyevvel, Podgornijjal1, Urho Kekkonen finn köztársasági elnök (nem, mint kapitalista, hanem finn-ugor rokon), U Thant2 ENSZ főtitkár, Indira Ghandi3 Kállai Gyulával4, Ceausescu Kádárral, De Gaulle5 Fock Jenővel6, Komócsin Zoltán7. Na, mondom még egy esély, hátha találok valamit, ami eddig elkerülte a figyelmem a hosszú évek során, aztán vissza a polcra. Lapoztam visszafelé egyet. Továbbra is fotók a szocializmusból.
Egy kép, a baloldalon, lenn 1957. május 1. a Hősök terén. Hatalmas embertömeg. Nem csak a teljes Hősök tere van tele emberekkel, hanem a Dózsa György út is. Emberek mindenfelé, amerre a szem ellát, sűrű hatalmas tömeg. Elővettem a nagyítómat, hogy részleteiben, pontosabban is megnézzem, tényleg emberek vannak-e ott… és akkor beugrott egy kép.
Egy kép, amelynek tartalma, mintázata gerjedelmet keltett agyi idegsejtjeimben. Az összekötő szinapszisokban bioáramkörök aktivizálódtak. Agyam hosszú távú eltárolásért felelős része jelzett, hogy volna itt valami, ami érdekelhet! Ebben a raktárban valaha anyagi, fizikai tulajdonságokkal bíró dolgokhoz kapcsolódó kódok vannak. Az epizodikus emlékek tárházában, ahol mindig nagy a zavar, ha te akarsz belőle kibányászni valamit. Persze lehetne ez az érzés egy becsapás is, egy deja vu. De nem volt az, nem hittem azt, hogy ott vagyok a tömegben, hiszen akkor még nem is éltem. Egy kép, egy felvonulási transzparens képe ugrott be, és hozzákapcsolódva egy Május elseje. Egy Május elsejei ünnepség 1968-ból.
***
Egy kisfiú állt ott a tömegben, a város főutcája mentén. Izgatottan figyelte a felvonulókat. Rengeteg ember zászlókkal, táblákkal, sorokba és tömbökbe rendeződve. Szerette a zászlókat. Volt ott magyar zászló piros-fehér-zöld – ezt már ismerte-, aztán egy csomó piros, meg világoskék. Ezt a semmilyen színűt kedvelte a legkevésbé. A pirosról volt egy emléke. A nagymamánál, ahol a szüleivel lakott, a WC-kisablakán egy ilyen zászló volt a függöny. Aztán amikor eljött az óvodai farsang ideje, kitalálta, hogy Paprika Jancsinak fog öltözni. Kellett egy piros nadrág, valami piros felső, és egy piros sapka. Felsőnek a szomszéd kislány kölcsönkért kardigánja is megtette, sapkának egy piros kartonból készült csákó szolgált, amit az apukája hajtogatott, és humorból a tetejére ragasztott, egy szép példányt a nagypapa cserepes, csípős paprika ültetvényéről. De nadrág valahogy nem kerekedett sehonnan. Már csak két nap volt hátra. Nagymama megmentette a helyzetet. Kinyitotta a padlásfeljárót, leakasztotta az oldalfalhoz rögzített, zöldre festett falétrát, öreg hátára vette, és odacsoszogott vele a WC-hez. Felállította és bizonytalan léptekkel felmászott. Leszedte a két szöggel felrögzített vörös anyagot. A helyére egy igencsak megkopott munkáskabát kibontott hátrészét tette, melyet a nagypapa ruhaarzenáljából vett el. Aztán este varrt belőle egy piros nadrágot. Hát épp, hogy elég volt rá, a bokája így is elég magasan kilátszott. Amikor a fiú felpróbálta, a nagymamája a lelkére kötötte: „ Azt nehogy elmond valakinek, hogy zászlóból varrtam, mert akkor nagy baja lesz a mamának.” Dehogy mondta el a kisfiú, nem szerette volna, hogy baja legyen a mamának.
Hát itt volt Május elseje! A kisfiú csodálta a sok embert a gyönyörűen feldíszített teherautókat. Tudta, hogy az előző évben is egyszer csak egy csomó madár szállt az ég felé. Anyukája azt mondta: - Ezek békegalambok! Elviszik a világ minden tájára az óhajunkat, hogy ne legyen több háború.
A kisfiú ezt végkép nem értette. A katonázás, a háború volt a legkedvesebb játéka. Ha most kívánhatna, először jöjjenek a madarak, utána meg vonuljanak a katonák. Minden évben a közeli laktanyából 3 század katona vett részt a felvonuláson, akiket a rendőrök, önkéntes rendőrök, segédrendőrök egyesített szakasza, majd a városi munkásőrség szürke egyenruhás csapata követett, az egyesített fegyveres erők erejének kifejezésére. Egyszer még egy ágyú is volt ott, amit egy Csepel teherautóval vontattak. A csodálkozó gyermekszemekből azt lehetett kiolvasni: Bárcsak már iskolás lennék, hogy ott vonulhassak én is!
Most ép a helyi termelőszövetkezet haladt el előtte. Csodálkozva nézte a zászlóvivőt. Egy alacsony, termetes férfi volt, aki a tribün elé érve előre megdöntötte a zászlót, és egy kézzel kitartva, fejét a díszvendégek felé csapva, díszlépésekkel menetelt, ahogy azt a tévében látta a Vörös téren masírozó szovjet katonáktól. Fekete zakójának mellrésze teljesen teletűzdelve jelvényekkel. A kabát híres volt a városban, mint ahogy a gazdája is: Jelvényes Sanyi. Ez a félnótás ember arról volt nevezetes, hogy zakóján több száz jelvényt hordott. Sokan sportot űztek belőle, hogy Sanyinak újabb és újabb jelvényt adjanak: Hadd súlyosodjon csak az a kabát!
Volt olyan ember, aki még a Kiváló Dolgozó jelvényét is nekiadta. Amikor Sanyi néha felvette a zakóját, hogy a napban fürdő tavasz délutánokon végigsétáljon a város főutcáján, mert ilyenkor ragyogtak azok a jelvények. Ilyenkor gyermekek hada kísérte Sanyit, sóvárogva nézve a sok jelvényt.
Egymást követve végtelen sorban meneteltek a népek. Időnkét egy-egy lufi szállt fel, rajta: „Éljen Május 1. a Munka Ünnepe!”. A hangszóróból ütemes indulózene harsogott, melyet rendszeresen megszakított egy bácsi, hogy bemondja: éljen ez meg éljen az, persze ebből már semmit nem értett, de nem is zavarta. Hozzátartozott a színes, zajos, tavaszi kavalkádhoz. A felvonulás után mindig kapott főtt virslit mustárral és zsömlével valamelyik utcai lacikonyhásnál. Most bevillant neki a virslis-mustáros papírtálca képe. Már fáradt a figyelme a zajban, és a szűnni nem akaró tömeg mozgásának figyelésében, és nőni kezdett az éhsége. Izgett - mozgott, fészkelődött, ép csak oda nem szólt a nagymamának, hogy menjenek enni.
Ekkor már a helyi gyárak, munkáscsapatai vonultak, vállalatonként, üzemenként, majd szakmánkénti bontásban, táblákat cipelve, vidáman lengetve a zászlókat, a seprűnyélre rögzített, színes krepp-papírból és drótból készült májusi koszorúkat.
Hirtelen lekötötte valami a figyelmét. Négy biciklikerékre szerelt transzparenst tolt két bácsi. Rajtuk egy hatalmas tábla. A táblán egy tank, a tetején szovjet katonák ültek, mellükön géppisztollyal, sapkájukon vörös csillag. Az út szélén emberek integetnek nekik, kezükben virágok és zászlók. A katonák is mosolyognak és visszaintegetnek. A kisfiúnak tetszett ez a kép. Legszívesebben hazament volna játszani. Már szeme előtt látta a csatát, amit majd lejátszik, ha otthon lesz a nagymamánál.
Aztán ez a nap is elmúlt, mint ahogy 25 év is. A kisfiúból felnőtt lett. Akkor már felvonulás sem volt Május elsején, a baloldali pártok és a szakszervezetek támogatásával a főút közeli téren felállítottak néhány sátrat, ahol a szakszervezet által kiosztott virsli jegyeket be lehetett váltani. Azonban ez a virsli már nem volt az igazi, amíg volt debreceni, mindenki azt kért, továbbá az italjegyekre sem csapolt kőbányai, vagy jaffa járt, hanem dobozos Dreher, vagy fél literes, pet palackos Coca Cola.
A felnőtté vált kisfiú nem keresett rosszul. Bár autóra még nem futotta, megtakarításából vett egy garázst a közelben. Jó lesz iderakni a család által kitermelt lomot, és majd kerül bele autó is idővel. Azon a részen nagyon jó garázsok épültek. Munkahelyi munkáskalákák építették együtt tizenhatosával. Mindegyik úgy készült, hogy a betonozott kifutó, a szerelőakna és a padláshoz a gerendázat elkészült. Ekkor kisorsolták, majd a padlást mindenki saját maga fejezte be, ahogy és amikor akarta. A férfi garázsában a padlásból csak mintegy két négyzetméter volt ledeszkázva, valószínűleg elfogyott a pénz.
- Ezt meg kell csinálni, tárolásra vettem a garázst, szükség van a padlásra.
A deszka azonban ekkor már elég drága volt. Sokba került volna megcsinálni az egészet, ráadásul a csapott-tetős megoldás miatt az ajtó feletti rész már annyira keskeny, hogy oda nem is érné meg deszkát rakni.
A dolgok valahogy egymásután vannak. Követik egymást. Ha ezt felismerjük, kis szerencsével a hasznunkra fordíthatjuk a folyamatot, ha nem akkor elúszik a sors kínálta lehetőség.
A fiúból lett férfi egy ipari üzemben dolgozott ugyanabban a városban, ahol az idők hajnalán a felvonulásokat nézte. Egy napon ment az üzemudvaron és lát egy bódét, olyan portásfülke kinézetűt. Az egyik oldala megrogyva. Biztos valamelyik munkagép, vagy teherautó neki tolatott. Tudta mire szolgált ez a bódé. Korábban itt ült az ember, aki a beérkező teherautók szállítóleveleit kezelte. Egy éve megnyitották a teherportát. Ez a faház feleslegessé vált. Megemelni, elszállítani nem lehetett, mert elég rozoga volt, nem bírta volna ki a szállítást. Így kihasználatlanul állt. Néha az udvartakarító meghúzta magát benne, de amióta beszakadt az oldala már annak sem kellett. Csak romlott, romosodott egyre. Egyszer arra járt a férfi. Sokszor elment már a bódé mellett, de most az valahogy megszólította, magára vonta a figyelmét. Megállt és megvizsgálta a kalyibát. Kívül-belül körbejárta.
- Ez pont jó lenne nekem. Megvenném bontásra hulladék fa áron. Már vagy 20 éves, de a vázszerkezetben az oszlopok szinte épek, egy csomó deszka még jó. aztán ezek a lécek, amikkel a farostlemez oldalfalak illesztéseinél vannak, szintén jók, és itt van jó egynéhány nagy tábla farostlemez is. Ebből be tudnám fejezni a padlást.
Így is történt. Utánajárt. Egy délután lebontotta, ami neki kell, befizetett 50 kilogramm hulladék fát, egy ismerős sofőr a pihenőidejében elvitte neki pár üveg sörért egyenesen a felhasználási helyére. Berakta a garázsba, és hétvégén nekiállt a padlásburkolásnak. A léceket szögtelenítette és félrerakta, jó lesz majd valamire alapon. A deszkákat szintén szögmentesítette és felszögelte a gerendákra. Valóban elég volt, csupán az ajtó feletti összeszűkülő részre nem jutott.
- Van itt hat tábla farostlemez. Ebből kettő pont elég lesz oda. Na, nézzük!
A farost táblák jó állapotúak voltak, annak köszönhetően, hogy újságpapírral, meztelen nők fényképeivel teljesen beburkolták, kitapétázták.
- Jó kis képek ezek – mondta a férfi -, de most mégis veszniük kell.
Kibontotta az egyik lemezt, és a nagy halom újságpapír-szemetet egy nylonzsákba tömte. Majd nekiállt a másik lemez letisztításának. De ez a lemez nem hagyományos sima farostlemez volt. Hanem egy olyan, amit korábban már felhasználtak. Gondolom, amikor leadták a rendelést a fülke építésére, valakinek szüksége volt egy tábla farost lemezre, így aztán kerített helyette egy használtat az üzemben. A dekoratőr raktárában számtalan tábla volt. Korábbi ünnepségek dekorációi feliratokkal, jelszavakkal, kommunista vezetők, ideológusok képeivel. Ha a dekoratőrnek több ideje, kedve, netán ihlete volt, megpróbálkozott egészalakos munkásember ábrázolásokkal, csoportképek készítésével is. Ez a farostlemez is egy művészieskedő dekoratőr negyedévszázadot is túlélő alkotását őrizte meg. A táblán egy tank, a tetején szovjet katonák ülnek, mellükön géppisztollyal, sapkájukon vörös csillag. Az út szélén emberek integetnek nekik, kezükben virágok és zászlók. A katonák is mosolyognak és visszaintegetnek.
A férfi rögtön felismerte a képet. Hát hogyne ismerte volna fel! Szívét elöntötték a gyermekkori emlékek, de nem hagyta, hogy a szorgosra tervezett délután nosztalgikus álmodozássá változzon. Feltette a táblaképet a padlásra, képpel lefelé. Ha ezután belépett a garázsba azt látta, hogy egy T-34-es tank tetején szovjet katonák ülnek, mellükön géppisztollyal, sapkájukon vörös csillag. Az út szélén emberek integetnek nekik, kezükben virágok és zászlók. A katonák is mosolyognak és visszaintegetnek.
Már évek óta fedte a padlást ez az idejét múlt groteszk álfreskó (ikon?), és annyira a garázs elemévé vált, hogy a családból már senki sem méltatta figyelemre, idegen meg ritkán jár egy családi garázsba. Még annak az embernek sem tűnt fel, aki egyszer eljött megnézni, hogy új, négyütemű Trabantja számára megvásárolja. Hát így került a kép egy újabb tulajdonoshoz, úgy hogy az nem is tudott róla. A rendszerek is sokszor így változnak. Nem hirtelen forradalommal, akár egy tűzvész, hanem kis lángon, lassú izzással lényegítik át környezetüket.
A kisgyermekből lett férfi is teljesen elfelejtette volna a kép történetét, ha egy napon váratlanul, előre meg nem tervezetten nem emel ki egy könyvet a többi közül, amolyan lexikonszerű valamit. Akkor, ahogy találomra felcsapta, volt ott egy kép, amelynek tartalma, mintázata gerjedelmet keltett agyi idegsejtjeiben. Az összekötő szinapszisokban bioáramkörök aktivizálódtak. Agya hosszú távú eltárolásért felelős része jelzett, hogy volna itt valami, ami érdekelhet valakit!
VÉGE
1 - Nyikolaj Podgornij (1903-1983) - a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnökségi elnöke 1965–1977 között, gyakorlatilag államfő, Brezsnyev elődje.
2 - Sithu U Thant (1909-1974) burmai politikus, diplomata, az ENSZ harmadik főtitkára, aki 10 évig állt a szervezet élén (1961-1971). Hivatali ideje alatt a hidegháború olyan konfliktusaival kellett megbirkóznia, mint a kubai rakétaválság, Ciprus kérdése, a vietnami háború, valamint a hatnapos arab-izraeli háború.
3 - Indira Gandhi (1917-1984) Két cikluson keresztül volt India miniszterelnöke. Első ízben 1966. január 19. – 1977. március 24-éig. Majd 1980. január 15-től újra elnökölt 1984. október 31-éig, haláláig.
4 - Kállai Gyula (1910-1996) a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány minisztertanácsának elnöke (miniszterelnök) (1965-1967). 1967 április 14-étől egészen 1989. október 23-áig az elnöki tanács tagja, közben az országgyűlés elnöke (1967. április 14.–1971. május 12.).
5 - Charles André Joseph Marie de Gaulle (1890-1970) francia tábornok, államférfi, a Francia Köztársaság 18. elnöke (1962-1969).
6 - Fock Jenő (1916 - 2001) kommunista politikus, a Minisztertanács volt elnöke (1967-1975)
7 - Komócsin Zoltán (1923-1974) kommunista politikus, újságíró, országgyűlési képviselő, 1957-től haláláig az MSZMP PB pót-, majd 1963-tól rendes tagja.
