Gyilkos mező
Az a nyár nagyon forró volt. Már június végére foltokban megsárgult a rét hosszú, vékonyszálas füve, amely főleg a hegyi legelőkön érzi jól magát, de a Vértes előterében az alacsonyan fekvő réteken is tenyészik. Gyönyörű vadvirágok díszítik ezt az édenkertet. A reggeli órákban az énekesmadarak hangjától hangos, ahogy élelem után kutatva repkedik be a légteret. Aztán, ahogy nő a hőmérséklet, a madárcsicsergéstől a ciripelő kabócák, tücskök veszik át a vezérszólamot. Este már a közeli barlangból kiszálló denevérek hasítják az eget, majd mire teljesen besötétedik a baglyok, és az ezernyi éjszakai vadász zaja viszi tovább a 24 órás koncert szólamait.
A lábszárközépig érő fűben egy mozdulatlan test hevert. Egy valamikor jobb világra született 35-40 éves férfi holtteste. Ruházata alapján nem helyi ember, mert erre csak parasztok, bányászruhás munkások, időnkét gombázók szoktak járni. De már napok óta nem volt itt senki, így a hulla is háborítatlanul és felfedezetlenül hevert, rejtve mindenkitől. Lehet, hogy már kereste valaki, egy anya, egy feleség, vagy barátnő, de itt nem találhatta meg senki, az biztos. Egyébként is a rét elég nagy kiterjedésű területen feküdt, amely egyben az Által-ér ártérsége is volt.
A holttest már erős, édeskés, orrfacsaró bűzt árasztott magából, de mivel állt a levegő tíz lépéssel arrébb már nem lehetett érezni. A jó ételkereső képességekkel rendelkező legyek azonban már rátaláltak, és elismerő döngicséléssel rajzották körbe a határtalan táplálkozási lehetőséget nyújtó testet. Főleg a fekete alapszíneket élénkzölddel díszítő nagy döglegyek voltak a legnagyobb számban.
Tegnap este 7 körül kisebb zápor esett. Kicsi dörgést és néhány villámlást követően, egy félórás esőzés követett. Arra jó volt, hogy egy kicsit felfrissüljön a levegő.
A kis falucska legszélső házsora közvetlenül a mező szélével volt határos. Tulajdonképpen a telkek hátsókerítése választotta el a réttől. Azért volt ez fontos, hogy a nyulak, őzek, és vaddisznók ne járjanak be a kertbe táplálkozni. Ahol kisgyermek volt, ott a mezőn kóborló kutyafalkák és kóbor ebek miatt is célszerű volt védekezni. A négyéves Józsikát kiengedték a hátsó udvarra játszani. Még nem volt olyan meleg, pedig a nap már magasan állott. A tegnapi eső frissített egy kicsit a levegőn. A kisfiú a műanyagból készült billencsével próbált földet szállítani az általa elképzelt építkezésre. Kis homokozó lapátjával rakta az autójára a földet, majd egy méterrel arrébb leborította. Már kinn volt egy fél órája. Édesanyja időnként kilépett a jó időben főzésre használt nyári konyhából, melynek ajtaja és ablaka a hátsókertre nézett. Megnyugvással látta, hogy gyermeke milyen szépen játszik.
Aztán hirtelen kiáltást hallott. Nem gondolt rosszra, de egy anyának azért mindig összeugrik a gyomra, ha a gyermeke segélykiáltását hallja.
- Ide szállt egy csúnya légy! Zavard el, mert megcsípett!
- Megyek kisfiam, és elzavarom azt a csúnya legyet! - Azzal már ott is termett. Egy zöldes fekete legyet látott, amely már éppen elszállt, a kisfiú hadonászása következtében.
- Bántott az a csúnya légy, Józsika? – kérdezte anyáskodó, kényeztető, és egyben vigasztaló hangon.
- A nyakam viszket! – mondta a kisfiú kényeskedőn.
- Mutasd, anya majd meggyógyítja! – és ezzel egy puszit nyomott a kisfiú tarkójára, amelyen egy apró, alig észrevehető piros pontocska látszott csupán.
Aztán este megint esett, de most már kiadósabban, jól feláztatva a földeket, kerteket, és a rétet. Másnap reggel Rieder Ottó nyugdíjas omlasztó vájár úgy döntött, hogy gombázni meg a rétre.
- Kétszeri eső, jó meleg, meg nap, ez kell a gombának, mama! – mondta feleségének. – Úgy készülj, hogy ma gombapörköltet eszünk ebédre. Kiment a rétre és úgy volt, ahogy mondta. Szegfűgombával volt tele az egész mező, amerre csak nézett. Vigyázott, hogy szedés közben bele ne kerüljön egy-két susulyka.
- Nem jó az, ha az ember a gombától bolondul meg! Szokta volt mondani a munkatársainak. – Egy-két ilyen eső még, aztán szedhetem a pöfeteget is. – gondolkodott félhangosan. –Még lesétálok az erdőszélre, a patak hídjához, megnézem van-e őzláb. Annak a kalapjából olyan rántott szelet készül, hogy a király borjú bécsijével sem cserélném el!
Letért addigi útvonaláról és elindult az Által-ér partja felé, ahol a fák és bokrok ligetest alkottak. Már vagy 20 méterre megközelítette a megcélzott helyet, amikor furcsa szag ütötte meg az orrát, édeskés, de orrfacsaró, undorító és émelyítő szag. Először azt gondolta, hogy egy disznó, vagy őz hullott el. Nem járt erre már két hete, a szárazság kezdete óta.
Pár lépést még közelített, aztán dermedten megállt.
– Nézd, az annyát! Mintha egy ember feküdne a fűben! – gondolkodott félhangosan.
- Hé, maga! Menjen onnan fertőzött az az állat. Nemhall... - Hirtelen elakadt a szava. Bizony nem vad volt az, hanem egy ember. Megállt, előre nyújtotta a nyakát, ahogy figyelt, de a szagtól hátra hőkölt. Egy bűzlő holttest feküdt tőle pár méterre. A tetem körül undorító döglegyek döngicséltek.
Ijedtében eldobta a zacskó gombát, amit a kezében szorongatott. Nem nézett se jobbra, se balra, futott egyenest haza.
Rieder néni a konyhában tett-vett. „Mindenkinek van egy álma, az enyém te lettél...” –szólt a rádióban, és az asszony együtt énekelte az énekesnővel, nosztalgikusan, elmerengve.
- Jaj! Egy halott! Istenem, egy hulla! – rontott be Rieder Ottó, miközben a konyhaasztalnál lévő hokedlira ült. Munkától meggöcsörtösödött ujjai melléhez szorították sötétkék „svájcisapkáját”, amely már olyan régi volt, hogy a tetejéről felmeredő szövetdarab „villámhárító” már lekopott róla. Így ült ott akadozó lélegzettel és még egy keresztet is vetett, pedig erről már régen leszokott.
- Mit beszélsz, papa? Milyen halott? Milyen hulla? – kérdezte a felesége aggódón, miközben, gyorsan letekerte a rádiót. Azt vizsgálta, hogy nem kapott-e szélütést a férje. - Így volt ez átellenben a második szomszédéknál is az öreg Imre bácsival. Elkezdett bolondokat beszélni, aztán pár nap múlva meg csak földölt, aztán kampec. – gondolta.
- Jaj, az a halott a mezőn. De szörnyű! Menj asszony, szólj a Bosz Jóskának, hogy ott egy halott a mezőn! Először azt hittem, egy döglött őz, meg egy rabsic, de ez egy igazi halott. Olyan büdös volt, hogy okádnom kell, ha rágondolok.
Az asszony meg sem várta a végét, futott a Bosz Jóskához, a körzeti megbízotthoz. Aztán ketten az asszonnyal vissza Riederhez, aki még mindig maga elé meredten motyogott.
- Mit láttál Ottó? Hullát? – rázta meg Bosz a nyugalmazott vájár vállát.
- Sok szörnyűséget láttam én már a föld alatt, de itt a mezőn, a béke szigetén, a gombázó helyemen ...
- Ne fecsegj már bányáról, meg gombáról! Mi van a halottal? Szedd össze magad! Vissza kell mennünk, hogy megmutasd nekem is, aztán ha igaz, hívnom kell a rendőrőrsöt! – mondta a körzeti megbízott egyre idegesebben.
- Én oda soha többet!
- Dehogynem jössz! Különben előállítalak, hogy hátráltatod egy hivatalos szerv munkáját!
- Haggya, Jóska! Én tudom hol szokott a papa gombázni. Megmutatom. Hagyjuk, hadd szedje össze magát. – mondta az asszony, kimentve férjét, szorult helyzetéből.
Így is történt. Kimentek a mezőre, arra fordultak, amerre a patak hídja közelében az őzlábgombákat szokták szedni, és akkor megütötte orrukat az orrfacsaró bűz.
-A mindenségit! Tényleg egy hulla! És milyen ocsmány, büdös. Belepték a legyek. – mondta undorral Jóska. – Rieder elvtársnő! Ezennel megbízom, hogy őrizze a helyszínt, amíg visszamegyek és intézkedem! Nagyon figyeljen! Még az is lehet, hogy ez egy imperialista provokáció.
Ezzel elrohant. Meg sem várta az asszony tiltakozását, hogy ő a Krisztus vérére esküszik, de itt bizony nem marad. Aztán mégis maradt, csak távolabb húzódott, amennyire lehetett. Ki tudja, ha tényleg valami politikai ügy még rá is fizethet.
Nem telt el egy óra és a rendőrség szirénázva kivonult a helyszínre, és körbezárta azt. Ezzel szinte egy időben a közeli város munkásőreiből, önkéntes rendőreiből járőrök szerveződtek, amelyek az utcákat járták. Civil ruhás kitudja-kik jöttek-mentek Nyomozók kérdezték ki a falu apraja-nagyját, de elsősorban is a még mindig sokkos állapotban lévő Rieder Ottót. Nem sokra mentek vele. Aztán elszállították a hullát.
Aznap este Józsika rosszul lett. Kihívták a falu orvosát, aki először enyhébb napszúrásra gyanakodott. Nagyon nehéz napja volt. Feje zsongott. Meg-megborzongott, ha rágondolt a hullára, amelyhez első orvosként érkezett. Elszokott már az ilyesmitől. Most meg ez a Józsika is beteg lett ...
A kisfiú állapota reggelre, rosszabbra fordult. Egész éjjel hányt és magas volt a láza. Mentőt hívtak, és a kisfiút a közeli, járási kórházba vitték. A szegény kicsi már nem lett jobban. Nyakán a csípés csúnyán megduzzadt, de nem tulajdonítottak neki akkor jelentőséget, mivel a szúnyog- és rovarcsípések helye amúgy is meg szokott neki dagadni.
Egy-két napon belül görcsös fájdalmak közepette a Mennyek országába távozott angyalszárnyakon.
A köznép soha nem tudta meg ki volt a halott férfi, és hogy voltak-e imperialista kémek a környéken. Lassan visszatért a megszokott élet a faluba. Józsikát is eltemették. A Sós kocsmában a férfiak, valamint a házak előtti padokon az asszonyok még hónapokig beszéltek az esetről, gyártották a vadabbnál vadabb elméleteket ügynökökről és imperialista kémekről.
A kisfiú halálát azonban senki sem hozta összefüggésbe a faluszélén, az Által-ér csalitosánál talált hullával.
VÉGE
Adalékok a történethez.
Ez az eset sajnos megtörtént a 2. világháború idején, Budapesten. Olvastam az eredetit, de az sokkal megrázóbb, sorsszerűbb, elkerülhetetlenebb volt, mint ez.
A cselekményt áttettem a 70-es évek magyar hétköznapjaiba, szűkebb hazámba, Oroszlány környékére. Az Által-ér nagy ártéri mezőire.
Beleszőttem a kedves gombázóhelyeimet, ahová annak idején oly szívesen jártam. Meg akartam emlékezni a bányászkultúráról is. Anyai nagypapám, aki omlasztóvájár volt, szintén a mezőre járt gombázni, aminek egyszer tragikus vége lett, de az egy másik történet.
Bosz Jóska, egy balatonszárszói körzeti megbízott volt, akit állandóan az a Lidi néni emlegetett, akinek hátsókertjét sátorozás céljából kibéreltük a ’80-as évek elején.
Rieder Ottó is élt, más keresztnévvel, és valóban bányász volt.
VÉGE
