Mementó

1983. június 22. Athén

Egy tavernában üldögéltünk barátommal, Janival. Már közel 3 hete Görögországban csavarogtunk. Vonat, stop, hálózsák, szabadon, mint a madarak. Megnéztük, amit az útikönyv ajánlott. Vízumunk 1 hónapig érvényes volt, nem siettünk sehová. Így megtapasztalhattuk a görög hétköznapokat, megismerhettünk embereket. Estéinket általában valamelyik vendéglőben töltöttük el.

Ezen az estén sem történt ez másként. Egy tavernában iszogattunk valahol az Omonia tér közelében, egy olyan helyen, amit csak helyiek látogattak. Szerettük az ilyen kocsmákat. Mindig volt valamilyen lehetőség beszélgetni, ismerkedni, a feltűnően és néha terhesen közvetlen őslakosokkal. Amit sörömből felnézve a falon lévő tévére tévedt a tekintetem, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha ismerős kép villant volna elém, de csak egy tizedmásodpercre. Szinte csak a tudatalattim rögzítette az ott látottakat, az éber neuronok az okcipitális lebenyem látásközpontjába juttatták a képet, és az valamilyen lebenyi alközpontban megbújva, további feldolgozásra várt. A görög állami tévé esti híradója ment, számunkra teljesen érhetetlen és értékelhetetlen volt a filmtudósítások többsége, így nem is figyeltük különösebben.

1983. február Vértessomló, Sportbál

Barátaimmal szerettünk a falusi bálokat. Egyedi volt a hangulatuk, amely egy városi szórakozóhelyről hiányzott. Egy szlovák, vagy egy svábbál a zenéjével, az érdekes helyi figurákkal, az idő múlásával szaporodó részegek akadozó, tájszólásban előadott történeteikkel, és a tíz óra utáni szinte kötelező verekedésekkel különleges bukét adtak ezeknek a rendezvényeknek. Ezen az estén is ezt a szórakozást választottuk, egy sportbálnak elnevezett svábbált. Már jócskán előreszaladt az idő, épp egy asztal körül üldögéltünk, beszélgettünk. Ekkor árultam el barátainak a titkomat, hogy Görögországba készülök. Ha minden rendben május közepén indulok, egyedül, vonattal és stoppal, ahogy jön. Hitetlenkedve néztek, hogy ezt nem lehet. Már javában benne voltam az ügyintézésben. Bizonyításul elmeséltem nekik a kék útlevél megszerzésének procedúráját:

1983. január Egy dunántúli bányavállalat széntermelő aknaüzeme

Útlevél kérőlap beadásához szükséges a dolgozó munkahelyéről a Párttitkár, a Szakszervezeti titkár, a KISZ titkár és a közvetlen munkahelyi vezető aláírásos javaslata. Először a KISZ titkárhoz mentem. Mégis csak egy korosztály. Meglehetősen hűvösen fogadott. Elmondtam miért jöttem. Egy fél percig keresgélt a kartotékjai közt, majd meglepetést színlelve rám nézett, és részben csodálkozó, részben rosszallást kifejező hangon azt mondta:

- Nagy elvtárs! Te nem is vagy KISZ tag, há’ hogy lehet ez?

- Me’ még nem léptem be! – szépítettem a helyzetet.

- Na akkó’ most belépsz, kifizeted erre az évre a tagdíjat, és akkó’ megvan az aláírás.

- Na akkó’ belépek, és leperkálom azt a 60 forintot, mert Görögország ennyit megér.

Egy megvolt. Mentem a szakszervezeti titkárhoz és neki is elmondtam jövetelem célját.

- Nagy elvtárs! Maga nem is szakszervezeti tag, há’ hogy lehet ez?

- Me’ még nem léptem be! – mondtam a korábban már szerencsét hozó választ.

- Na akkó’ most belép, kifizeti erre az évre a tagdíjat, és akkó’ megvan az aláírás! – hallottam az ismerős választ.

Már a felét megszereztem, ebben a személyemre szabott vetélkedőben, ahol a tét a négy aláírás, melyeket csak akkor kapok meg, ha megküzdök a négy óriással. A neheze azonban még hátra volt. Hát, ha a Pártba is be kellene lépjek, én komolyan bajban leszek!

Mentem az üzemi párttitkárhoz, aki a pártfunkcionáriusként alkalmazott üzemigazgatóval karöltve, tejhatalmú ura volt az üzemnek. Mondom, hogy miért vagyok itt.

- Nagy elvtárs! Te, ugye nem vagy párttag, de látom, hogy most léptél be a KISZ-be és a szakszervezetbe is. Ez mindenképpen nagy fejlődés, hiszen eddig nem nagyon mutattál aktivitást a mozgalmi életben. Nálam ez jó pont. Én aláírom neked a papírod, és aztán érezd jól magad! – mondta atyáskodón, és az aláírt papíromat a kezembe nyomva, vállamra tette kezét, és kikísért az ajtón.

Már csak a közvetlen főnökön volt hátra. Gondoltam: Na, ez már nem lesz gond. Sokáig nézte remegő kezében tartva a lapot, majd vérben úszó, könnyező, dülledt szemeit rám emelve, borízű rekedt hangon így szólt:

- Ide figyelj, baz'meg! Pár éve aláírtam egy ilyen papírt, aztán két év múlva Havajról kaptam egy képeslapot. Tudod te, hogy mennyit baszogattak utána ezé’ engem? Há’ kell ez nekem? Vissza akarsz-e gyönni, baz’meg?

- Vissza főnök, persze hogy vissza! – mondtam volna lelkesen, de szavamba vágott: - Elvtárs!

- Persze, Elvtárs.

Pár másodpercig a papírra meredt, az ember azt hitte elaludt, de nem. Hírtelen mozdulattal, mintha elhessegetne egy számára kényelmetlen feladatot aláírta, és megvetően, hanyagul elém dobta. De mit bántam én! A stílusát már megszoktam, viszont megvan a kitöltött ajánló ívem az útlevél kérő laphoz. A többi viszonylag sima volt, csak ki kellett várni. De hát ezért kezdtem januárban intézni. Áprilisban megvolt az útlevelem, és beadtam a görög nagykövetségre a vízumigénylést. Május elejére azt is megkaptam, gyakorlatilag indulásra készen álltam!

Történt ez idő alatt, hogy egy fiú somlói sportbáli asztaltársaságomból kedvet kapott a görögországi kalandra. Azt mondta, ha bevárom ő is eljönne velem. Már javában járta az útlevélintézés stációit, amelyeken én már túlestem. Nagyon lassan ment az ügyintézés. Mondtam neki siessen, próbálja meg közvetlenül a görög konzulátuson megszerezni a vízumot, mert minél előbb indulni szeretnék, hogy a nagy meleget elkerüljem. Ha júniusig nem lesznek meg a papírjai, mennem kell, mert már így is 2 hete várok rá.

Jani

Ugyanannál a dunántúli bányavállalatnál dolgozott, mint én, csak egy másik aknaüzemben. Ezeknek az üzemeknek a szénkitermelő részét, a „széngyárat” úgy hívják, hogy front. Itt a nap 24 órájában, 3 műszakban, úgynevezett frontbrigádok dolgoznak, amelyek jól képzett szakemberekből, vájárokból, aknászokból, villanyszerelőkből, lakatosokból álló zárt munkásközösségek. Egy ilyen közösségben volt villanyszerelő Jani. Ez a munka meglehetősen veszélyes, sok apróbb, és néha nagyobb balesetek fordultak elő, és majdnem minden évben meghalt valaki.

1983. június eleje - közepe

Végre megkezdődött a nagy kaland. Sorra jártuk Athén, a Peloponészosz, és Kréta antik ásatásait és múzeumait, mindezt ráérősen, kihasználva az egy hónap adta lehetőségeket. Már majd’ 3 hete ott voltunk, és akkor az a nyugtalanító tizedmásodperc a tévéből... Még volt egy hetünk a hazaindulásig. Időnk nagy részét egy pireuszi, kizárólag a helyiek által használt szabad strandon töltöttük. Még vettünk néhány szuvenírt és hazaindultunk.

1983. június 29. tatabányai vasútállomás

Már közel egy napja vonatoztunk. A meleg, a kialvatlanság teljesen elcsigázott minket. Az ember nyaralásból visszajövet, sokkal nehezebben tűri a fáradalmakat. Hiányzik az agyra ható ingerforrások közül a kellemetlenségeket elnyomó izgalom.

10 perc várakozás a tatabányai állomáson, 20 perc vonatozás, és hazaérünk nagy kalandunkból. Az utolsó átszállás az oroszlányi vonatra. Még minden szép és jó volt, olyan álomszerű az átélt élmények, izgalmak utóhatásaként. A megelégedettség érzése, hogy ez is megvolt! A vágy, hogy lásd a családod és mesélhess véges-végtelenül.

Az állomáson összefutottunk egy ismerőssel, aki csodálkozva jött oda hozzánk.

- Jani, te élsz? –kérdezte csodálkozva.

- Ezt a kérdést? –rökönyödtünk meg.

- Hát ti nem tudtok semmit, hol voltatok?

- Egy hónapig Görögországban!

- Jani! Fogózkodj meg! – mondta a férfi és hangját halkabbra fogta, mintha titkot árulna el, vagy inkább, mint aki nem akarja, hogy mások is hallják, amit mondani akar. - Sújtólégrobbanás volt egy hete a bányában, pont azon a fronton, ahol te is dolgozol, ráadásul abban a szakban, amelyikben vagy. Mindenki meghalt, meg mások is, 37-en.

Nem tudtunk szóhoz jutni. Csak fogtuk mázsássá nehezedett csomagjainkat, és elvonszoltuk a vonatig. Némán ültünk hazáig, a fáradtság és a megrökönyödés kiszívta minden maradék erőnket.

Később rájöttem, hogy a görög tévéhíradóból bevillanó kép, melyet az éber neuronok az okcipitális lebenyem látásközpontjába juttattak, és az valamilyen lebenyi alközpontban megbújva, további feldolgozásra várt, a Márkushegyi aknaüzem aknatornya volt.

Aztán is eszembe jutott, hogy azzal a döntéssel, hogy elhalasztottam 3 héttel az utazásomat, hogy vártam Janira, megmentettem az életét. Sohasem köszönte meg. Előfordulhat, hogy ez így eszébe sem jutott. Mindez nem is fontos. Nem vagyunk már barátok, és soha nem is találkozunk. Azon azonban azóta is sokszor elgondolkozom, hogy az ember élete milyen apróságokon múlik.

VÉGE

A bánya nem ereszt

Gyulát 18 éves koromban ismertem meg, 1980 júliusában. Akkor helyezkedtem el az Oroszlányi Szénbányák Majki aknáján, mint földalatti fúrós. Erre a munkára olyan fiatal érettségizett férfiak kerültek, akik nem közvetlenül a középiskola után mentek egyetemre, de lehetőleg geológus végzettséggel rendelkeztek. Továbbá ebbe a beosztásba tettek másokat is valamiféle külön megfontolás alapján. Gyula és Pali alkották akkoriban a csapatot, és én lettem az erősítés. Egy ilyen brigád fúrógépek segítségével keresi-kutatja a rétegeket, a szenet, felderíti a rétegvetődéseket, a víz- és gázveszélyes helyeket. Pali, egy teljesen átlagos 28 éves, feleséggel két gyerekkel, épülő családi házzal. Gyula? Teljesen az ellentéte. Két válás, legalább 4 elismert gyerek, nők, csavargás, stb.

Pali, korábban súlyemelő volt a bánya által szponzorált OBSK színeiben, majd az aktív sportkarrier befejezése után a nagy szocialista vállalatoknál szokott módon, alkalmazták tovább – külön megfontolva: fúrósként. Így lett ő a brigád tagja épp egy, a bányamérnöki karra felvételt nyert fiú helyett. Hiába, aki itt dolgozott, az jobban készült a felvételire. „Ugye nem akarsz ott lenn megrohadni örökre?”, megfelelő szülői ösztöke volt, ha valaki a felvételi előtt lazított. Bizony a bányafúrós kemény munka, és a nehéz fúrógépek kezelése komoly fizikai erőpróba. Gyula már korábban ott volt, és az egyetemista távozásával kapta Palit új társául, pajtásául. ahogy a bányászok mondják. Ő már mindent csinált. Volt geológus, irodista, sofőr, vájár, aknász.

Mondanom sem kell, hogy míg Palival könnyű volt kijönni, a rezignált, élethajszoló, kialvatlan, és időnkét agresszív Gyulával, aki ráadásul a 30-as éveiben járt már, nehezebb. Mégis így visszagondolva sok élettapasztalatot, tanulságot lehetett levonni történeteiből, ha figyelt az ember.

Körülbelül két évig dolgoztunk együtt hármasban. Aztán egyszer csak a „mi Gyulánk”elénk állt és azt mondta:

- Ma dolgozom itt utoljára. Elköltözöm máshová, a Mátrába.

- Megint valami nő, igaz, Gyulám? –kérdeztem.

- Ja, de ez már az igazi! Engem többet nem láttok itt a bányában, még a megyét is elkerülöm. – mondta kissé indulatosan, de némi büszkeséggel a hangjában. Kicsit elgondolkodott, aztán elmosolyodott és folytatta, gúnyos, incselkedő hangon, olyanon, amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akik hosszú ideig vannak összezárva, jóban-rosszban, veszélyben és örömben:

- Nem látom többet a mocskos pofátokat! – ezzel barátságosan vállon csapott. Két évvel korábban még fájt volna ez a vállon veregetés, ez a durva, kemény mozdulat, de ez alatt az időszak alatt igen megizmosodtam, és jól vettem a kemény, férfias viselkedést.

- Na-na! A bánya nem ereszt olyan könnyen, pajtás! Nehéz innen szabadulni. – bölcselkedtem. – Sokan mondták már ezt, aztán végül ott kuncsorogtak az igazgatónál, hogy vegye vissza őket, mert kevesebb a pénz, meg „fenn a napon” nem olyan jók a szakik, mint a bányában.

- En-gem töb-bet nem lát-tok itt! – mondta tagoltan, szaggatottan, mintha csak a leckét magyarázná valamelyik élete során elvesztett gyerekének. - Úgy lesz, ha mondom! – zárta le a vitát.

Így is lett. Eltelt egy hónap, kettő, aztán egy fél év, és tényleg nem láttuk többé. Nemhogy a bányában, még a városban sem.

Palival sokszor emlegettük:

- Úgy itt hagyott minket ez a Gyula, mint eb a szarát! Ez tényleg nem jön vissza!

- Nem úgy van az! – mondta Pali,- Van aki több év után keveredik vissza. Ez a Gyula is elvan azzal a nővel, aztán ha megunja, vagy elfogy a lóvé, akkor mit csinál? Megy nővérnek, vagy idegenvezetőnek. Meglásd, visszajön még, a bánya nem ereszti!

Nem vitatkoztam, lehet hogy igaza van, ő már régebben beragadt ide, és akkor arra gondoltam, lehet, hogy én is beragadok a bányába, aztán vagy egy baleset és leszázalékolás, vagy egy agyilag leromboló fiatalkori nyugdíj?

Időközben megnyílt a Márkushegyi Bányaüzem, amely az ország legmodernebb, és az ezredforduló utánra az egyetlen, még üzemelő mélyműveléses szénbánya Magyarországon. Sok szakembernek kellett abban az időben otthagynia a Majki aknát, és Márkushegyre menni. Felbomlottak a brigádok, az összeszokott kollektívák – amelyek a biztonság legfőbb zálogát jelentették akkoriban: Mentek sokan a jobb fizetésért, meg a biztonságosabb, modernebb bányáért. Így telt el egy újabb év, változásokkal, átszervezésekkel. Újabb emberek jöttek a fúrósbrigádba, majd nyertek felvételit a bányamérnöki karra. és már 1983 nyara volt, amikor egy hónapra külföldre utaztam.

Ekkor történt a 37 áldozatot követelő márkushegyi sújtólégrobbanás. Szabadságom után visszatérve a Majki aknára, megdöbbenten hallgattam a beszámolókat a katasztrófáról. Sorra vettük azokat a munkatársakat, akik pár hónappal korábban mentek át tőlünk dolgozni, és most halottak. Többjükhöz személyes kapcsolat fűzött. Persze voltak olyanok is az áldozatok között, akiket nem ismertem. A sok-sok borzalmasabbnál borzalmasabb történet, a bányamentő ismerősök beszámolói mellett, keringett egy történet két bányászról, akik az első műszakjukat töltötték akkor lenn, azon a területen, teljesen újak voltak a többiek számára, igazából nem is tudta senki, hogy miféle feladattal jöttek. Ráadásul még választhattak is, hogy melyik műszakban kezdenek dolgozni. Rosszul választottak. Azon a viharos, júniusi éjszakán nem szabadott volna leszállniuk. Érdekes, hogy vannak olyanok, akik előre megérzik a veszély, de nem mindenki. Pedig a leszállás előtt a kapu felett világított a felirat: „Ha a légnyomás esik, sújtólégrobbanás veszély!”

***

A környék gyásza lassan beleolvadt a mindennapokba. Aztán eljött a Halottak napja. Szokásom szerint ilyenkor kilátogatok nagyszüleim sírjához az oroszlányi temetőbe. A sír a régi temető egy hátul eső részében van, előtte gyermeksírok5 0 – es évekből, majd nagy füves térség, túlsó végében a ravatalozóval. Átvágtam ezen a területen, és megláttam a nagy síremléket, amelyet a nyári tragédia helyi áldozatainak állítottak. Elgondolkodtam, hogy még nem is voltam itt, pedig hányszor gondoltam rá, hogy kijövök. Lelassítottam, és keresgélni kezdtem a neveket. Az ismerősök neveit.

- Tényleg. Ő is. Ott is nézd, őt már elfelejtettem, hogy ott volt. Nézd, vele fociztam gyerekkoromban a lakótelepen, milyen jól tette a bőrt! Ő volt a frontmester! Az meg egy aknász, még tőlünk! –ahogy így merengtem magamban, kezemben a nagyszüleimnek szánt koszorúval, hirtelen felnéztem a következő márványtáblára, és akkor megláttam a kövön Gyula nevét. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, és mindjárt beugrott a történet a két új bányászról, akik rosszkor voltak rossz helyen, és rájöttem, hogy az egyik ő volt. Hát mégiscsak visszajött! Titokban! Nem szólt senkinek. Biztos szégyellte! Pedig még hozzánk is visszajöhetett volna! Csak megbújt valahol egy albérletben, és eltűnt a modern széngyárban, ahol már nem voltak olyan pajtások, akik mindent tudtak a másikról.

Előttem volt már teljesen Gyula, a mosolygós, hamiskás, Gyula. Az a Gyula-arc, amelyik most már mindig bevillan nekem, ha azt a nevet hallom, hogy Gyula. Az első megrökönyödés után sok minden az eszembe jutott jó is rossz is, élmények, melyek kódolva lettek az agyamba, ott lenn több száz méter földdel és kővel a fejem fölött. Aztán láttam a földalatti alapközlén a csilléket ráírva fehér krétával: NAPRA. Eszembe jutott az utolsó mondat, amit azon a nyári napon, az utolsó műszakján búcsúzóul mondtam Gyulának, de most valamiért ezt is fehér krétával egy csille oldalára írva láttam:

„A bánya nem ereszt olyan könnyen, pajtás!”