Sallai József - A Balaton Boglárról

Duplex superstes

I.

„Az ég tiszta volt, kék és csillogó,

Kár, hogy nem járt arra épp néhány hajó.”

Sugarloaf – Vizihulla

Amióta ember az ember, kapcsolatban áll a vízzel. Először még félállatként pocsolyából szürcsölte ösztönösen, hogy szomjan ne haljon, majd rájött, hogy tóból, folyóból ízletesebb, és gondolom, hogy a gondolkodó ember szintjén állt már akkor, amikor friss vízért források után kutatott. A nagy vizektől távoli életközösségekben pedig az esővíz felfogásával és összegyűjtésével jutottak előrébb a gondolkodásban, és persze a szomjoltásban. Idővel felismerték a fürdés fontosságát a tisztálkodás, testápolás, gyógyítás területén. Ha tovább folytatnám a víz hasznosításának lehetőségeit, - bár ennek nem jártam utána-, a vízi sportok kerülnének ennek a gondolatsornak a végére. Valamikor a kiegyezés után járta be Eötvös Károly erdélyi barátaival a Balaton környékét, s akkor jegyezte fel badacsonyi vendéglátójuknak, Szentirmaynak a mondását, amely akkor hangzott el, amikor egyikük a balatoni fürdőszokásokról érdeklődött, hogy: „- Nálunk csak a zsidó fürdik meg a kácsa.”

Sajnos ezzel az időtöltéssel gyakorlatilag egy időben megjelentek a fürdőbalesetek is. A legsúlyosabb fürdőbaleset pedig a fulladás, a vízbefulladás. Ez jutott eszembe azon a meleg nyárvégi napon, amikor a Sugarloaf dalát hallgattam:

„Mert hirtelen azt vettem észre,

Hogy az oxigén többé nem az életem része.” 

(Csak így zárójelben jegyzem meg, hogy ha Magyarországon a fürdőzést említjük, hamar – talán először - a Balatonra asszociálunk. Majdhogynem a fürdőbalesetek kifejezésre is a Balaton ugrik be először a virtuális gugliba, bár a képet némileg árnyalja a bányatavaknál meghonosodott illegális, a ’80-as évek titkos nudista fürdőzéseiből pénztárca kímélő tevékenységgé szelídült, bár korántsem veszélytelen tevékenységet időnként megzavaró, szívgörcsös fulladások viszonylagos gyakorisága.)

Természetesen még senki sem jött vissza odaátról, hogy elmondja milyen volt vízbe fulladni. Azoktól sem várhatunk információkat erről a traumáról, akiket kimentettek a folyékony pokolból és szerencsésen újraélesztettek. De jó beszámolókat nyerhetünk erről az életre szóló élményről azon személyektől, akik halál, vagy ájulás nélkül túléltek, megúsztak egy vízbefulladást. Azt gondolom, hogy aki nem élt át egy ilyen esetet, annak fogalma sincs arról a rémült, életért küzdő állapotról, amikor egy fuldokló, a gravitáció ellen harcolva, pánikba esve tapossa a vizet. Talán csak az érezhetett hasonlót, akit fojtogattak, de még abból az élményből is kimarad a mélység okozta rémület.

Most, hogy hallgatom ezt a jó kis dalt …

„Nyeltem a vizet, a Balatoni strandon,

mert túl mély volt a víz az Északi parton.”

…eszembe jut, hogy jómagam, két ilyen esetet is átéltem, vagyis TÚLÉLTEM.

II.

„Fekszem a vízen, és süt rám a nap,

Jó neked a parton, szárazon vagy.

De nekem már a Balaton megszokott dolog,

És helyettem a vízben más valaki forog.”

Történik, a badacsonyi strandon, a Tátika Disco közelében, 1978. június végén.

Egy csapat fiatal fiú ment ezen a napon a strandra. Lehettek vagy nyolcan. A levegő meglehetősen hűvös volt, a víz pedig kifejezetten hideg. De nem számított. A program szerint azon a délelőttön fürödni kellett. Nem valami külső kényszer hatására, hanem mert így szervezték. A közeli Tapolcán laktak, a Tapolcai Bauxitbányák munkásszállóján, mert ennél a vállalatnál töltötték egy hónapos nyári szakmai gyakorlatukat, ahogy abban az időben szokás volt a szakközépiskolai és szakmunkásképzős diákok körében. Ha ép nem dolgoztak közösen szerveztek programokat. Bejárták a környéket stoppal, vonattal. Már voltak a romos-gazos Szigligeti várnál, Keszthelyen, Edericsnél megmászták a hegyet, hogy lássák az edericsi padosmészkövet, stoppal megjárták Sümeget, és voltak a Lábdihegyi Expessztáborban is. Hétvégente meg itt a Tátika Discoban, vagy a Hullám Bárban próbálkoztak a lányokkal. Egyszer a tapolcai Bauxit Étteremben is buliztak, de az rosszul sült el, de erről majd máskor.

Szóval már itt voltak vagy két hete, csak az a fránya Balaton nem akart felmelegedni azon a nyáron.

Az egyikük egy pályázaton 8 mm-es kamerát nyert. Amerre jártak mindenhol forgatott egy pár percet. Már kezdett összeállni egy jó kis diákfilm. Volt már stoppolásos jelenet fekete klottnadrágban az országút mentén, vonatlépcsőn utazás – ők úgy hívták: tujázás - a Tapolca – Keszthely szárnyvonalon, gyorsított mászkálás a szigligeti várfalon. Ezt úgy csinálták, hogy lassú fordulatra állított felvevő gép mellett próbáltak gyorsan fel- és lemászni a romos, meredek falon. Így aztán a többi felvétellel azonos sebességen való lejátszásnál úgy tűnt, mintha óriási bogár-emberek szaladgálnának a várfalon.

De hát, milyen balatoni film az, amelyikben nem fürdenek a Balatonban? Így aztán elhatározták, ha törik, ha szakad, aznap megfürdenek a 19 fokos vízben. A strandon csupán néhány bátor fürdőző tartózkodott szétszórtan, meglehetősen nagy távolságra egymástól, a vízben senki.

- Na, menjetek befelé, aztán mutassatok valami mókásat! – tessékelte a másik hetet a kamerás, aki csak nadrágszárát feltűrve állt a lépcső alján a vízben.

A fiúk jól bírták. Először fázósan tettek néhány lépést befelé, aztán nagy kurjongatások közepette belevetették magukat a hideg vízbe. Egymást fröcskölték és egyre jobban belemelegedtek. Volt, aki a másik vállára állva ugrott hatalmas bombát, ahogy ezt az összehúzott testhelyzetben történő vízbeérést hívták. Aztán két pár is egymás nyakába ülve kezdett lovagi viadalba. De a kamerás elégedetlen volt.

- Csináljatok már valamit. Drága a nyersanyag gyerekek, erre az unalomra nem pazarlom el.

Ekkor az egyik fiú lekapta a fürdőnadrágját, és feje felett pörgetve énekelni kezdett.

- Fázom, hogyha nem süt a Nap, De a kedvem azért mégis derűs marad …

- Na, ez jó lenne, de látni akarom a seggedet! A seggedet érted? Merülj alá és dobd ki a seggedet. Dobd fel magad, akár egy delfin, csak a seggeddel, oké?

A fürdőnadrág nélküli srác ekkor alámerült, majd hirtelen a feneke, mint valami óriási, fehér béka, vagy egy beluga bukkant ki a vízből.

- Jó lesz, jó lesz, most mindenki! Gyerünk gyerekek, ne legyetek már olyan piskóták. Ki azokkal a nagy, fehér seggekkel!– ösztökélte őket a kamerás fiú. Ami az igazságot illeti, úgy csinálta, mint egy hollywoodi rendező. Volt elképzelése, és akaratát képes volt ráerőltetni a többiekre.

Ekkor a fehér fiúfenekek sorra tűntek elő és vissza a vízből, nyíltak, virítottak, ringatóztak, mint a tavirózsák a majki tavon, majd el-el tűntek, ahogy bírták levegővel.

- Figyelem! Így jó lesz. Mindenki tudja a feladatát? Akkor most egyszerre csináljátok! Ééés, felvétel! - ordította el magát a kamerás, és a hét kis zsiványfenék szinte egyszerre bukkant fel a víz színén.

Végre valami szuper buli. Jók lesznek ezek a felvételek. Nem is gondolta volna, hogy ezt ki tudom hozni belőlük. Amikor végzett a felvétellel, leállította a kamerát és bekiáltott a vízbe:

- Most rendezzetek fürdőgatya csatát! Menjetek egymásnak és csapkodjátok egymás fejét!

Már volt akkora hangulat, hogy nem kellett őket noszogatni. A fiúk vadul üvöltve egymásnak estek, és csak csattogtak a fecskék a fejeken, arcokon és tarkókon. Az egyikük hatalmasat kurjantott, majd kidobta a fenekét a vízből. Mire felnézett már ketten voltak mellette és vadul püfölték a vízből előbukkanó fejét. De ő sem hagyta magát. Karok és lábak tekeredtek egymásba, igazi férfias küzdelem volt, afféle laokooni pózban. Ekkor az egyedül lévő fiúnak begörcsölt a vádlija. Hírtelen jött, ahogy a görcsök szoktak. Nem afféle alattomos fájdalom ez, mint egy fog-, vagy fejfájás, mely lassan és fokozatosan önti el az ember tudatát, hanem elementáris erejű, minden más fájdalmat felülíró. Olyan … nincs rá jobb szavam, mint hogy pánikhozó. Iszonyatosan fájt. Előfordult vele ez már korábban is, főleg álmában. De akkor felordított, és valamelyik szülő rögtön ott termett, hogy a talp felfelé feszítésével oldja ezt az állapotot. De most nem volt ott egy szülő sem, viszont helyettük két harcban felhevült kamasz próbálta minél hitelesebben fojtogatni. Amikor nagy nehezen a víz felé került a feje, próbálta jelezni, hogy állj, itt vége van, baj van!

Fuldoklott. Mit is tehetett volna, hiszen a többiek fojtogatták, neki meg ez volt a dolga. A fuldoklás. Ordításait, a többiek hálásan fogadták, mert azt hitték a film hitelessé tételéhez születnek. Egyszer, amikor a vízszint fölé került valahogy, hallotta az operatőr fiú lelkendezését:

- Jól csináljátok! Nagyon szuper! Fojtogassátok még! Úgy hörög a szentem, hogy öröm nézni!

„Mert hirtelen azt vettem észre,

Hogy az oxigén többé nem az életem része.”

Most már egyre többet volt a víz alatt, és egyre kevesebbet fenn. A görcs egyszer már kieresztette valahogy bénító fogságából, de most újra elkapta, és olyan erővel húzta össze az izomrostokat, ez már az előző görcstől meggyötört izomban kétszeres fájdalmat okozott. A hideg víz még rá is segített az izom merevségéhez. Már ernyedt az ellenállása. Újra elmerült. A fájdalomtól az ájulás kerülgette. Arra gondolt, hogy még egyszer utoljára felküzdi magát a víz fölé, hogy észrevegyék végre, hogy nem játszik. Még egyszer megpróbálja, mert lehet, hogy több ereje már nem lesz … és akkor vége. Hát ennyi lenne csak az élet? Neki csak ennyi jutott?

A kamerás már majdnem mellközépig állt a Balatonban. A kamerát megemelve tartotta, hogy bele ne érjen a vízbe. Annyira jónak találta „az antik tengeri gigászok küzdelmét”, - ahogy később fogalmazott -, hogy csinálni akart egy közelit, a vízből ki-kibukkanó fiú arcáról, hiszen annyira jól játssza. Talán egyszer színész lesz belőle. Teljesen rajtavolt az eseményen, szinte együtt élt a jelenettel, és akkor meglátta a vízből kibukkanó fejet, halálra váló tekintettel.

Ekkor néhány pillanatra elvesztettem az eszméletemet …

III.

„Fekszem a vízen, és süt rám a nap,

Jó neked a parton, szárazon vagy.

De nekem már a Balaton megszokott dolog,

És helyettem a vízben más valaki forog.”

Történik, a füredi szabad strandon, a kikötő közelében, 1981. május végén.

Az a nyár nagyon forrón kezdődött. Tulajdonképpen még tavasz volt, hisz május még odatartozik. De az időjárás hetek óta nyárias volt. A Balaton hőmérséklete napokkal korábban átlépte a fürdőzés szempontjából pszichológiai határnak tekinthető 20 Celsius fokot. Már a második hétvége volt, amikor fürdőzők merészkedtek a vízbe. A fizetős strand szokás szerint május 1-én kinyitott, de a szabad strandon is szép számmal akadtak fürdőzők, és még többen a napozók. A tömeg egy közepes nyári strandoló nap nagyságának felelt meg. Kinyitottak a lacipecsenyések, a fagylaltosok, s a levegőben lángos és napolaj szaga keveredett. Már néhány külföldi is feltűnt. A tópart mindennapi életében elengedhetetlen nyugat-német turisták igen korán megérkeztek. Talán valaki szólt nekik, hogy gyertek jó a víz, vagy hallottak róla, hogy ebben az évben a gólyák is két héttel korábban érkeztek. De az is lehet, hogy már a keleti rokonokat várták? Nem lehetett tudni. Hirtelen feltűnt egy csehszlovák csoport is, akik előre megérezték a jó időt, amikor május végi turistaútjukra úszógumikkal, matracokkal és napozó plédekkel érkeztek, de kétség nem fér hozzá, hogy úgy jöttek el otthonról, hogy számítottak a balatoni fürdőzésre. Persze, ha belegondolunk, ki az az elmeháborodott, aki idejön mondjuk életében először Huncovcéből, és nem fürdik meg a Magyar - tengerben! Szóval elindult a strandszezon, meg sem várva, hogy hivatalosan bejelentsék.

Három fiatal férfi tartott a szabad strand irányába. Ők nem véletlenül érkeztek, megérezve a Balaton illatát, vagy meghallva a fürdőzők zsivaját. Tavaly a nyár majd minden hétvégéjét „lenn” töltötték, hálózsákban aludva a szabad strandokon, vagy a rendőrök zaklatását megunva bokros külterületi részeken. Abban az időben a legtöbb fiatal ezt csinálta. A szabad strandok este csövesek piknikező helyévé változott. A csöves elnevezés, ahogy magukat hívták ezek a fiatalok, nem egyenlő a mai értelemben vett hajléktalan életmódot folytatókkal. Ők a ’60-as évek amerikai hippijeinek életérzését próbálták belecsempészni egyhangú napjaikba, kihasználva a diktatúra lustaságát és lanyhuló éberségét. Volt olyan hétvége, hogy a siófoki Ezüstparton több száz fiatal töltötte az éjszakát, a vízparton. Aztán másnap reggel 8 és 9 között jöttek a rendőrök és elzavarták őket. Ugyanilyen csoportok jártak az éledő rock mozgalom koncertjeire, az egyetemi klubokba, és az ifjúsági házak, a 90-es évekre alternatív kulthelyekké változó intézményeibe.

A fiúk jobban kedvelték az északi partot. A víz hirtelen mélyült, ellentétben a déli part homokpados, pancsolós sekély vizeivel. Szerettek úszni. Minden évben egy nagyot úsztak, az első alkalommal, hogy az imádott Balatonhoz érkeztek. Akkor még nem figyeltek az úszómesterek és vízirendőrök olyan szigorúan, hogy a bójákon belül ne fürödjön senki. Az igazat megvallva, nekik soha nem szólt senki, pedig számtalanszor beúsztak a Balaton közepére, olyan messzire, hogy szinte egyforma távol volt a két part.

Szombat délután volt. A vízben egy-két száz ember fürdött. Szebbnél szebb lányok mutogatták frissen vásárolt bikinijüket. Sikítozó vircsaftozó tömeg volt a vízben, a másfél méteres bója és a part közötti sávban. Egy tucat úszó haladt ép befelé, vagy már visszaútban. A távolban néhány fehér vitorla próbálta befogni a víz fölött alig érzékelhető lágy szellőt.

Az egyik fiú én voltam. Az úszás öröme megfoghatatlan boldogsággal töltött el. Túljutottunk a bójákon. Ezen a részen vízi biciklisek és egy- vagy kétpárevezős csónakok ringatóztak a vízen. A tó szenzációs volt. A víz alá bukva az embernek olyan érzései támadtak, mintha delfin lenne. Én is jól érzem magam a vízben! Én is megélek a vízben! Testem része a víz, és én is a víz testének része vagyok. Mi vagyunk a Balaton. Együtt. Ő és Én. A színek. A víz színei. A szürke, a türkiz, a cián. A kék, a zöld, sárga és a szürke megnevezhetetlen árnyalatai. Nem is beszélve a napfelkelte és a naplemente ragyogó, tűzbeforduló tónusairól. Micsoda paletta, nemes színorgia. Mindig ilyen dolgokra gondoltam, amikor úsztam. Soha nem foglalkoztam a parttól való távolsággal, a víz mélységgel, a vissza nem térés lehetőségével. Mint ahogy a test sem gondolkodik arról, hogy valamelyik részét egyszer elveszítheti.

Már nagyon messzire beúsztak. Füred már egy messzi partsávnak tűnt. A Tihanyi – félsziget még közelebb volt, de a siófoki katamarán tőlük a parthoz közelebb húzott el. A hajó egyet dudált nekünk, és néhány utas integetett.

- Túl messze vagyunk! Nem ártana visszafordulni!- jegyezte meg valamelyikünk. – Rendben! De visszafelé verseny a külső bójasorig!

Mindhárman jó úszók voltak. Megfordultak hát, és gyorsban tempózva visszaindultak a füredi szabad strand irányába. Közel egy órát úsztak befelé, de főleg mellben tempóztak, így kifelé mindenképpen kevesebb ideig kell tartania az útnak. Fej-fej mellett haladva tempóztak már vagy negyedórája. Már feltűntek a bóják, bár még távol voltak. Az égen gomolyfelhők gyülekeztek. Nem számítottak esőre, vagy viharra. Tudták, hogy bár a vihar itt a tónál hirtelen csap le, de frontot ne jósoltak a meteorológusok, a helyben kitermelődő viharhoz pedig még alacsonyan voltak a felhők. Már csak mintegy 150-200 méterre volt a megcélzott bója és még mindig egymás mellett úsztak. Érezték, aki nem tud beleerősíteni, az lesz kénytelen fizetni a többiek sörét. Ekkor összekapta a görcs a jobb vádlimat.

- Várjatok! Begörcsöltem! - kiáltottam a barátaimnak. Ők visszaúsztak hozzám és közös erővel kifeszítettük. Az izomfájdalom megszűnt. Az hittem minden rendben, de amint megmozdultam, újra összerántotta. Újra kihúztuk. Most már, éreztem, hogy ez nem lesz egy egyszerű eset. Ahogy ellazult újra visszaugrott. Nem tudtuk mi legyen, de minden egyes görcs jobban fájt. Így szenvedtünk ott mindhárman talán egy negyedórát is, amikor úgy éreztem, hogy talán jobb lesz. Lábamat lelógatva, a még jó 3 méteres vízbe, csupán a karommal evezgetve a vizet haladtam előre, mind egy cápa által kettéharapott, de még az életéért küzdő áldozat. Áldozat voltam. A Görcs áldozata. Két társam jobbról-balról úsztak mellettem, akár két testőr, vagy őrangyal. Aztán a bója környékén feltűnt két gyönyörű fürdőruhás fenék, amelyeket egy keresztbe fordított gumimatrac tartott kiemelve a víz felett. A fiúk kérdően rám néztek. A bója már csak 30 méterre lehetett.

- Menjetek! – mondtam- Innen már kivergődök!

- Biztos? Nem lesz baj?

- Menjetek, mert különben egész délután azt hallgathatom tőletek, hogy elrontottam a bulitokat.

- Joólvaan! Akkor, megstíröljük azt a két punit! – mondták a feladatra készen. Ezzel elúsztak.

Ott maradtam egyedül. Egyedül a tóval, a lételememmel, amelyben oly biztonságban éreztem magam mindig. A bója még egy 5-6 méterre volt tőlem. Ekkor kapta el a lábam újra a görcs. Próbáltam valahogy a hátamra feküdve a víz színén kinyújtva megfeszíteni a lábam, de nem sikerült a görcs eszméletlen fájdalommal tombolt a jobb lábszáramban, és fogalmam sem volt róla, hogy úszom ezt meg. Tapostam a vizet, rúgkapáltam és egyre többször alábuktam.

„Nyeltem a vizet, a Balatoni strandon,

Ép a víz alá merültem, vagyis ha mozgásomat hullámmozgásként írnám le – hogyan másképp a vízben-, ennek a képzeletbeli szinuszgörbének a lefelé haladó, az x tengelyt metszeni készülő, és a negatív tartomány felé tartó részén jártam, amikor megláttam egy piros matracot, két pár kalimpáló lábbal. Felvergődtem a vízszínre. Hát a két lány volt ott, akihez a barátaim indultak. Úgy látszik nem jártak szerencsével. A lányok egy méterre voltak tőlem. Kiabáltam nekik, hogy fel akarok menni hozzájuk, de cseh, vagy szlovák nyelven hadartak valamit, először nevetgélve, majd idegesen, és értetlenkedve néztek rám. Belekapaszkodtam az úszóágyuk szélébe, és fel akartam rá mászni. Erre sikoltozni kezdtek. Most kicsit lanyhult a pánikom, a görcs is alábbhagyott. Kihasználva ezt a helyzetet kirántottam hasuk alól a matracot, felvetettem magam rá, amely most már az életet, a túlélést szimbolizáló szigetet, földet jelentette számomra, és kieveztem a bójáig. A lányok sikítva vetették magukat utánam, és tulajdonuk „a túlélés szigete” után. Én eközben elértem a bóját. Ha jól emlékszem az 1,80-as mélységet, vagyis a mélyvizet jelezte. Ekkor végre megszabadultam vörös életmentő-szigetemtől és sikoltozó gazdáiktól egyszerre, majd a vízen táncoló vashordó láncába kapaszkodtam. A lányok abbahagyták a sikítozást, és eltűntek a közelemből. Megúsztam, gondoltam, most már minden rendben lesz, de ekkor elveszítettem a látásomat. Hírtelen megvakultam. Mindent hallottam magam körül, de bárhogyan is meregettem a szemem, koromfekete volt körülöttem minden. Történt ilyen velem kétszer is, 13-14 éves koromban, a tinédzser kor elején, de akkor el is ájultam. Nem lett kivizsgáltatva. Farkasvakság, azt mondták rá, majd kinövi a gyerek. Azt hittem elmúlt. De most előjött.

Már nem tudom mióta lebegtem megvakultam a bója láncába kapaszkodva, amikor azt éreztem, hogy a hangok olyan távoliak, nincs a közelemben senki. Mi történhetett. Csak akkor érzékeltem, hogy a víz hullámzik. Nem nagyon, de körülbelül olyan félméteres lehetett. Biztos felértek a felhők. Na, most nagy baj lesz. Itt fogok belefulladni a vízbe, a strand szélén. Ezt ám a szégyent!

Az volt az érzésem, hogy a koromfekete szín, amelybe kitágult pupillával belebámulok, keresve valamilyen fogódzót, vagy támpontot, mintha halványodna. Igen! Igen ez határozottan szürkül! Egyre világosabb és fényesebb. Tulajdonképpen ugyan olyan gyorsan és váratlanul nyertem vissza a látásomat, mint ahogy elvesztettem. Mivel végig eszméletemnél voltam, rögtön felmértem helyzetemet és tudtam, ha nem jutok ki hamarosan a vízből, lehet, hogy derékig érő vízbe fogok belefulladni. Haverjaimra nem számíthattam. Nem voltunk egymáshoz kötve. Bárhol lehettek, mint ahogy én is bárhol lehetnék az ő szemszögükből, a baj csak az, hogy én még egyenlőre a vízből sem voltam képes kijutni. Elengedtem hát az akut életmentőként szolgáló bóját és a már félig bevált módszerrel, derékon alul mozdulatlan testtel, magam karral hajtva szépen, nyugodtan haladtam a part felé. Körben többször is éreztem, hogy el akarok ájulni. Szerencsére görcs nem jött. Elértem a lépcsőt, ahogy ráálltam a lábamra, éreztem, hogy bármelyik másodpercben újragörcsölhet. Nem néztem körül, de biztos sokan megnéztek, hogy négykézláb, félig kúszva kerültem ki a vízből. Továbbmenni azonban nem tudtam. Ismét sötétségbe borult velem minden. Már nem érdekelt, beletörődtem. Meg már nem fulladhatok. A vízbevezető egyik vaskorlátjának támaszkodva ültem. Köröttem emberek százai jöttek-mentek. Senki nem szólt hozzám, gondolom azt hitték részeg vagyok. Nem tudom mennyi idő telt el így, ebben a passzív létben, mely hasonlatos volt az anyaméhben vegetáló magzatéhoz, de itt hiányzott a védőburok. Már egy ideje partra vetett hínárként funkcionáltam csupán,, a lépcső szélén összehúzva magam, teljesen megszáradva, kiszáradva. Egyszer csak ugyanolyan gyorsan, mint korábban, visszajött a látásom. Nem gondolkodtam az idő múlásán, de az biztos, hogy a nap már egész hátulról sütött, vagyis árnyákos volt a strand legnagyobb része. Összeszedtem magam, felálltam és eltámolyogtam egy padig. Már kezdtem elhinni, hogy túléltem ezt az egészet. Hirtelen hátulról  megveregették a vállamat. A két barátom volt.

- Jól vagy? Nem görcsölt be a lábad, azóta?

- Aha! Nem! – lódítottam.

- Hát merre voltál? Azt hittük elhúztál valamerre!

- Hány óra van? –kérdeztem megviseltem, próbálva elterelni a szót.

- Este 6 körül lehet. Már épp készültünk elmenni, amikor megláttunk. Gondoltuk, hogy megkeresünk, mert lógsz nekünk fejenként egy sörrel az úszóversenyért! Merre voltál?

- Hát, az a helyzet, hogy annyira jólesett a víz, hogy fürödtem még egy kicsit. Na, mindegy, lógok egy sörrel nektek. Én is úgy gondolom, hogy vannak pillanatok, amelyeket érdemes megünnepelni!

Néhányan, akik még a parton maradtak, és gyönyörködtek a lemenő nap által tüzes csillogásba borult Balaton lenyűgöző látványában, azt látták, hogy a három fiú elindult valamerre. Az egyik egy kicsit megfáradtnak tűnt és a jobb lábát is húzta, ahogy lépett. Az úszóversenyt ténylegesen megnyerő, aki orvostanhallgató volt és szeretett latin szavakkal dobálózni, fennhangon megjegyezte:

- Barátom, te egy túlélő vagy, egy supravitális, egy superstes.

Én, aki viszonylag jó nyelvérzékkel rendelkezem, és magam is sok latint tanultam már a középiskolában, egyetértettem vele, s az orrom alatt mormogva hozzátettem:

- Duplex superstes, kétszeres túlélő.

„Fekszem a vízen, és süt rám a nap,

Jó neked a parton, szárazon vagy.

De nekem már a Balaton megszokott dolog,

És helyettem a vízben más valaki forog.”

VÉGE