Fotó: Nagy P - Paphnutius

A lélekről

Az élet, azt hisszük vidám,

könnyed balerina lépések sora

a létezés tarka színpadán.

Mondjuk sokszor fennhéjázva,

hogy hát ilyen az élet,

de lelkünk titkon megtépázva.

Könnyedén vesszünk az apró

sebeket, lélekbe forrt hegeket-

karcos torokkal kiáltjuk: Baró!

Milyen baró, hogy ezt is túléltük!

Meg, hogy megerősít, ami nem öl meg!

S milyen király, mert megéltük

És nem cserélnénk el senkivel

élménygyűjteményünk. mert

az már a miénk! Very well!

Nem hisszük, nem is gondoljuk,

az élménygyűjtés mámorában,

akkurátusan, precízen romboljuk

Gyönyörű, szűzi lelkünk.

Sorvad és fogyatkozik,

míg elnehezül a szívünk.

Alig bírja a sok monoton

munkát, a lélek már nem támogat,

cafatjai tapadva emlékromokon.

Nem kérdezünk hát semmit,

agyunkban hasztalan információk

halmaza. Hírtelen rendít

meg, a felismerés: Ami volt,

bizony nem adta a sors ingyen.

Ára szabott, mindent kizsarolt

mit lehetett, s az ember fizetett,

szép lassan mindenért. Nem pénzben

volt megmérve az ár. Kivetett

adója forintban, dollárban

nem mérhető, sem euróban-

csupán zsabós emlékhabokban.

Könnyes ón-felhőkben, esetlen

bajokban, betegségben,

mely lassan épít le, kegyetlen,

pontos mérték szerint, hisz

a lélek pontosan tudja, mikor

ér még valamit. Nem számít ki hisz,

ki hímel meg hámol,

több időt nem csalhat ki,

e csalhatatlan napórából.

Tata, 2016. 02. 25. Csütörtök, 3.18