Megjelent nyomtatásban: Avana arcképcsarnok, 2010/2 szám
A manipulált ember című pályázatra több mint 200 novella érkezett, ebből 9 jelent meg. Az írással a bányász kultúrának akartam emléket állítani, valamint a Kádár-rezsim mindenhová legyűrűző hatását mutatom be.
Legenda a kovácsról, aki elhagyta a kalapácsát
Szabó Lajos magas, szikár, a húszas éveiben járó fiatalember volt. Haja rövid, szőke, afféle kefefrizura, ahogy akkoriban mondták. Öltözete egyszerű. Enyhén kitérdesedett világosszürke szövetnadrág, meghatározhatatlan színű, valamiféle középbarna, de erősen kopott és nyakán, kézelőjén elkoszolódott zakó, tiszta, sokszor mosott világoskék hosszúujjas ing, barna. Lábán zárt műbőr félcipő, amely megszólalásig hasonlított arra, amelyet két évvel korábban a hadseregben kimenő cipőként használt. Fején vadonatúj sötétkék sapka díszelgett – „Mert a tökre födő kell!” szokta volt mondani -, az a fajta, amelyet minden munkásember szinte kötelezően hordott, a tetején mintegy három centis, égnek álló bolyt helyettesítő toldalékkal rendelkezett, akár egy alma szára, villámhárító, vagy antenna. Úgy hívták, hogy „svájcisapka”. Ha a toldalék már nem volt olyan peckes, égnek álló, gazdája kerékpárjának nyergére került afféle huzatnak, növelve ezzel a vezető komfortérzetét. Munkába induláskor magához vette munkástáskának kinevezett, beazonosíthatóan a hadseregnél használt barna műbőr táskát, oldalán MN (jelentése: Magyar Néphadsereg) betűrövidítéssel. Kinézete nem különböztette meg a többi emberétől, mert abban az időben, az 1970-es évek közepén mindenki hasonlóan öltözött, főleg ott az Oroszlányi Szénbányák XX-as aknáján, a szénbányában, ahol dolgozott.
A bányászoké egy nagyon zárt közösség. Az egymásrautaltság a napvilágtól elzárva, több száz méterre a föld alatt, mindenkiből kihozza, hogy milyen ember is valójában. Itt a gyáva, a sumák nem él meg, kivetik maguk közül. Így aztán előbb megy el az, aki nem oda való, minthogy el kellene küldeni. Akár a munkában, akár a munkán kívül bárki tett, mondott bármit, ami az átlagtól eltért, a többiek hamar megtudták, közkincsé tették, mondhatjuk úgy is, kikezdték. Persze ez csak afféle élcelődés, cukkolás, balhé. Egy kis élet, vidámság becsempészése abba a borzalmas világba, abba a kegyetlen rabszolgalétbe, amely nekik jutott, amikor a sorsosztásnál sorban álltak.
Például, ha valakinek hosszabb volt a haja, rögtön megkapta a hippi, hobó, huligán becenevet, esetleg a kócos, lobonc, bozontos nevek valamelyikét, mert a bányászember nagyon találékony, és bizony a magyar nyelvet is jól ismeri. Bárkinek gondja támadt, berúgott és elkalapálta az asszony, vagy megszöktették a menyasszonyát, vagy történt vele valami és óvatlanul elmesélte, neaggyisten kiderült, hát az évekig hallgathatta a többiek élcelődését. De még ezek a titkolni való történetek, apró bűnök közös ismeretté, közkincsé válása is erősítette, összetartotta ezt a közösséget.
Ebben az együtt élő, lüktető szervezetben dolgozott Szabó Lajos bányakovács. Az apja is a vállalatnál élte le az életét, és a fia követte, a szakmában és a beosztásban is, ahogy ez elvárható volt akkoriban. Bár még lópatkoló kovácsként kezdte, de aztán felfejlődött a bánya, ló meg egyre kevesebb lett. Hát jobban megérte egy állami nagyvállalatnál elhelyezkedni.
Az idősebbik Szabó korán meghalt. Nem volt még 50, amikor szélütést kapott, aztán rokkantnyugdíjas lett. De a tétlenség hamar elvitte, nem kellett hozzá két év. Így aztán a fiatal Szabó, a „Kisszabó”, ahogy apjuk után nevezték a következő generációt a munkásközösségekben, lett Szabó a kovács. Nem maradt az apja után más, amit személyes tárgyként kezelt, érzelmileg magáénak érzett, csak egy kalapács. Egy 2000 grammos fejű kalapács, mert ugyebár a kalapácsok fejébe belekovácsolva grammban van a súlyuk, és ez a szám használatos a méretük megnevezésére is. Használt volt, viharvert, akár egy múzeumi tárgy.
- Ezt a kalapácsot még a nagyapám kovácsolta, az utolsó nyelet pedig még az apám rakta bele. Ez az, amitől én is örök leszek. – mondta patetikusan, amikor munka után hazafele menet betértek egy útba eső kocsmába, a Lujzába. Sörözés közben, három korsótól felbátorodva rákérdeztek a pajtásai (a bányászoknál így hívják a közvetlen munkatársat), hogy minek cipeli haza munka után azt a „dög nehéz vasat”?
Tényleg így volt. Lajos a katonaság után a kimenőtáskából munkába járó táskává átlényegült műbőrszatyor állandó kellékévé tette, az apja – nagyapja kalapácsát. Szabó meglehetősen nagy fizikai erejéről volt híres, ami egy kovácstól egyébként el is várható. Jellemzője továbbá az is, hogy szerette az italt. Ha többet ivott a szokásosnál, először naivvá, majd sértődékennyé, időnként durvává vált, de soha nem kezdeményezett verekedést. Tulajdonképpen a leírtak alapján könnyen érthető Lajos kasztbeli beceneve: „Lajos, a XX–as üzem bányakovácsa”. Nem hangzott ez rosszul, hiszen megegyezett a tényleges beosztásával.
Történt egy jó fél évvel az után, hogy Szabó leszerelt a két év sorkatonai szolgálatából, és abban az üzemben helyezkedett el, ahol az apja is dolgozott. A munkakönyvébe beírták, hogy bányakovács. Ettől nagyon büszke lett. Mutogatta a rokonoknak, ismerősöknek. Elégedett volt az élete folyásával. Délutánonként lement a kiskocsmába inni egy-két sört, hétvégén meg néha bemerészkedett a város legmenőbb szórakozó helyének az Édennek a főútra néző teraszára is. Ide a legnagyobb városi menők – jampecek, a legjobb nők, és a kétes elemek jártak.
Egy napfényes májusi szombat délután úgy döntött Lajos, hogy megajándékozza magát egy „extra” sörrel az Éden teraszán. Egy kis asztal mellé ült le, háttal a bár belső helyiségének, és miközben Kőbányaiját kortyolgatta a párás korsóból, gyönyörködött a város főutcáján korzózó, fiatal lányokban. Hirtelen egy kötekedő hang ütötte meg a fülét:
- Nézd má’ ezt a bunkó parasztot! Ide, mert ülni az urak közé!
Lajos felkapta a fejét, zsigereiben érezte, hogy valaki neki címezte ezt a sértést, a terasz valamelyik asztalától. Különösen nagy sértés volt az akkoriban, ha egy bányászt, parasztnak hívtak, hiszen munkás-paraszt barátság ide, meg oda, mindegyik kaszt a sajátját magasabb rendűnek tartotta. Oldalra nézett és meglátta a kötekedőt. Orbán Vili volt az. Nála fiatalabb, de már megjárt egy-két javító intézetet. Lajost felkészületlenül érte ez a verbális támadás. Még tele volt a feje a dicsőséggel, hogy ő milyen jó kis beosztásban van, így hát ezzel próbált védekezni.
- Ide figyelj te gyerek! Velem ne szívózzá’ mer’ én a XX–as üzem bányakovácsa vagyok, és igen erőset tudok ütni…
- Igen? Te bunkó! – termett ott Orbán Vili, és ahogy Lajos próbált volta felállni kapott egy akkora pofont, hogy felborította az asztalt, meg két széket, meg még a másik asztalt is kicsit megtolta, az ott ülő két vendéggel együtt.
Tiszta szerencse volt, hogy éppen arra járt bányászpajtás, és azonnal elvitték onnan, mielőtt kijön a rendőrség. Hát innentől lett Lajos felcímkézve is a XX–as üzem bányakovácsa.
Azóta már eltelt talán tíz év is, és Szabó továbbra is a bányában dolgozott. Az MN feliratú táskát már öt éve lecserélte egy aktatáskára, de a kalapácsot még mindig magával hordta. A nyelet már régen kicserélte, mint ahogy régi életét is. Megnősült és volt két gyermeke, egy kisfiú és egy kislány. Egy két szoba összkomfortos, erkélyes panelban éltek, a negyedik emeleten. A hét év házasság már időnként kikezdte kapcsolatát a feleségével, de nagy viharra nem kellett számítani.
Ha reggeles volt – mert a bányászok három műszakban dolgoznak – 4 órakor kelt, mert a busz 5 óra előtt indult. Azon a reggelen is álmosan baktatott a buszmegállóhoz, ahol már vagy húszan ácsorogtak, ásítozva. Olyan nyomott hangulata volt, mint amikor az ember érzi, hogy valami rossz álom szorítja a lelkét, de nem emlékszik ténylegesen semmire. Olyan meghatározhatatlan érzése volt, bezártság, fülledtség, vagy fulladás, mintha beteg lenne. Valahogy tele volt a levegő feszültséggel. Valahogy mindenki olyan furcsa volt a buszmegállóban. Volt olyan, aki csüggedtnek, letörtnek tűnt, és olyan is, aki a megszokottnál beszédesebb. Persze ez az érzelmileg módosult lelkiállapot csak kívülről lett volna érzékelhető, ha mondjuk egy tudós rákapcsolna egy gigantikus feszültségmérőt erre a munkás-mikrokozmoszra, és tudományosan kimutatná a tömeg feszültségemelkedését. Kollektív rosszullét? Nem. Erre szokták azt mondani, hogy valami van a levegőben.
Aztán valaki felnézett az égre. Majd a lába elé, aztán megint fel. Odasúgott valamit a mellette állónak, aztán már ketten néztek fel. Mire Lajos érzékelte a körülötte lévő tömegben végbemenő érzelmi változásokat, már mindenki az eget nézte, és izgatottan duruzsolt.
Szabó is felnézett és tátva maradt a szája. Úgy bámult a feje fölé, hogy még az aktatáska is kiesett a kezéből, súlyosat puffanva a kalapácstól, amely természetesen most is nála volt.
Lekapta fejéről a mustársárga színű, simléderes sapkát, melyet drapp vonalakkal határolt kockák díszítettek. Nősülése óta ezt hordta, mert felesége lekönyörögte fejéről a svájcisapkát, amit az utóbbi időben már mindenki csak „külföldi” sapkának csúfolt, és már csak az időközben nyugdíjba vonult korosztály hordott.
Megtörölte a homlokát, mert elöntötte a forróság.
- Az annyát, egy tükör van a fejünk fölött!
Bár még sötét volt, a gyér utcai világítás, a lámpák fényei visszatükröződtek, mintegy 10 méter magasból, mint valami színházi díszlet, vagy valami szabadtéri planetárium. A buszmegálló környékén, a lapos városszéli utcák felett, ameddig a szem ellátott, egy gigantikus tükör lebegett a város felett. A munkásbuszok nem érkeztek meg, mert ahogy a buszmegállóba tartó sofőrök érzékelték a jelenséget, megálltak, kiszállak és csípőre tett kézzel, tekintetüket felfelé irányítva a tükröt bámulták. A már utcán lévő, munkába siető emberek, kimentek a kihalt úttest közepére, és kis csoportokba verődve, tanácstalanul suttogtak.
- Ha én ezt a pajtásoknak elmesélem – mondta félhangosan Lajos, majd hírtelen rájött, hogy azok is ugyanezt láthatják. Voltak, akik lefeküdtek a fűben és úgy bámulták a tükörégboltot. Volt, akinek olyan érzése támadt, mintha kalitkába zárták volna őket.
- Vajon mindenhol ez lehet? –kérdezgették egymástól.
- Ezek biztosan valami ufók! – mondta egy elhízott, 50-es éveiben járó takarítónő, aki nagy fekete gombokkal díszített drapp színű kabátot viselt. Meghatározhatatlan mintázatú selyemkendőjével bekötött fejét a tükör felé fordította, és kereste benne a saját arcát.
- Elvtársnő! Ufók nincsenek. Ez vagy valami meteorológiai jelenség, –szólt tudálékosan egy negyvenes esztergályos, - vagy nem tudom- bizonytalanodott el, mire befejezte volna a mondatot. Érezte, hogy melegszik a halántéka és a sapkája alatt a fejbőre libabőrös lett.
- Lehet, hogy a NATO csinált valamit, vagy a CIA. Higgyék el elvtársak, a pártnál már intézkednek. – mondta valaki bizakodással a hangjában, a tömegből.
- Moszkvában már biztos tudnak az ügyről! - okoskodott egy másik.
- Lehet, hogy a ruszkik csinál… szakadt meg a mondat, mert a hang gazdája rájött, hogy nagy butaságot mondott.
- Mi lesz, ha kivilágosodik. Mindenki lát majd mindent a másikról, csak fel kell néznie a plafonra, mer’ ugye ez már nem ég. – okoskodott egy fiatal segédvájár, aki még a szotyola köpködéséről is megfeledkezett, amióta az „eget” bámulta.
- Hát az lesz szakikám, hogy ki sem világosodik. – mondta egy bölcs hang a tömegből.
- Maga csak ne szakikázzon engem, hallottam, hogy az imént hogyan szidta a szovjet elvtársakat! Majd gondom lesz magára, ha nem tudja, mit beszél! – mondta a fiatal vájár, aki tagja volt az MSZMP üzemi bizottságának.
- Én nem mondtam semmit a ruszkikról! – válaszolta a hang.
- Na, ugye – ugye! Most is ruszkizik Megjegyeztem magát.
- Maradjon már maga, nem mondott semmit! - szólt egy férfi szintén hátulról, a biztonságosan sűrű tömegből, és egy fél literes vegyes gyümölcs pálinkás üveget adott tovább a mellette állónak.
- Hagyják már abba, hát még a bajban is civakodnak! – próbálta elejét venni az elmérgesedni látszó vitának, a takarítónő.
Már fél órája ott álltak a buszmegállóban. Közben a tanácstalanság egyre nőtt. Egy leszázalékolt vájár a csillejavítóból, aki civilben önkéntes rendőr volt úgy döntött, hogy a helyzet megkívánja azt, hogy szolgálatba helyezze magát. Felugrott egy padra, és elkiáltotta magát:
- Ide figyeljenek elvtársak! –a tömegben lágy, de bátortalan morgás hallatszott, a pálinkázók felöl, a megszólítás miatt. - Vészhelyzet van! Átveszem az irányítást, amíg a hivatalos szervek ide nem érnek. Kérek két önként jelentkezőt, aki elmegy a rendőrségre. Jól van! Maguk ketten. Menjenek, de csak óvatosan, hátha valahonnan a tükör mögül figyelnek. Mi többiek maradjunk együtt. Javaslom, hogy munkacsoportonként szerveződjünk egységekbe, külön a bányászok, az iparosok és az egyéb, hátha történik valami.
- Mi? – kérdezte az egyik alak a pálinkázók közül. aki láthatólag többet ivott már a kelleténél, mert hangja meglehetősen kihívó volt. – Mi a francos fene történne. Figyelnek minket, azt annyi. Eddig is figyeltek, hol innen, hol onnan. Most meg felülről.
- Hát, támadás! Érti? Támadás! – mondta a parancsnokká nemesedett csillejavító, aki szabadnapjain önkéntes rendőri szolgálatokat látott el, járőrözött az utcákon az igazi rendőrökkel.
- Ugyan már’ Ez csak egy tükör! – szólt az egyik pálinkás férfi, aki szemmel láthatóan élvezte a rendkívüli helyzetet.
Szabó Lajos csak hallgatott. Agya tompa volt. A szavak lassan, és kimérten jutottak el tudatához. A hangosodó szavakat, a röpködő mondatokat, bár érzékelte, de azok el is vesztek benne, mint szivacsban a nedvesség. Akkor azonban eszébe jutott valami. Orbán Vili. Az a régi csúfos történet a pofonnal. Mivel a kollégái hazavitték, nem tudott a pofozkodón bosszút állni. Pedig nem félt ő senkitől, csupán figyelmeztetni szándékozta a vele szájalót, mielőtt vele kezd.
Amikor hazaért égett az arca, de nem csak a pofontól, hanem a méregtől. Kinyitotta a hűtőszekrényt. Volt benne egy fél üveg gyümölcspálinka. Jól meghúzta az üveget. Aztán belenézett a tükörbe és megint húzott egyet az üvegből, és akkor valami történt. A tükörben már nem magát látta, hanem Vilit. Gyűlölte azt az arcot. Megalázta őt, lejáratta, a nők előtt, az egész utca előtt. Jól megmarkolta a pálinkás üveget és belevágta a tükörbe, bele az Orbán Vili arcába, hadd törjön szerte szét, apró darabokra.
Olyan erővel ütött, hogy a tükör szinte kirobbant a keretéből, és szinte mindent beborított a méreg apró kis szikrázó darabkáival.
Most ez történet jutott az eszébe. Arrébb húzódott a tömegtől, és elővette a kalapácsát. Nem figyelt rá a kutya sem, de éppen ez volt a jó. Fogta a családi ereklyét és tiszta erőből felhajította. Arcát a tükör felé fordítva látta, ahogy pörögve-forogva repül a nagypapa ereklyéje a rejtélyes plafon felé. Olyan hosszúnak tűnt számára ez a pillanat, amíg felért, mintha megállt volna az idő. Tisztán érzékelte a pillanatot, amikor a kalapács belecsapódott.
Térdre vetette magát és összegörnyedt. Ebben a másodpercben a tükörég hatalmas csattanással apró darabokra tört. Hullottak a csillámló, apró üvegdarabok akár az ezüsteső. Az emberek nem hittek a szemüknek. Ami különleges volt, hogy senki sem sérült meg a lehulló üvegcserepektől, és a földön is alig volt nyoma. Természetesen ez akkor nem tűnt fel senkinek a nagy kavarodásban. Mindenki rohangált fejvesztve. A nők sikoltoztak, a férfiak ordibáltak. Eltartott egy negyed órát, amikorra lehiggadt a tömeg.
Időközben kiérkezett a rendőrség is. Haladéktalanul intézkedtek, hogy a munkásbuszok vegyék fel utasaikat, és szállítsák őket a munkahelyeikre. Az emberek zavarodottan, mint akik rémálomból ébredtek szálltak fel a buszokra. Ruhájukról az apró csillogó üvegdarabkák nyom nélkül leperegtek. A buszokon, megjelentek a titkosszolgálat ügynökei, akik felszólítottak mindenkit, hogy az eset szigorúan titkos eseménnyé van nyilvánítva, beszélni róla tilos! A munkába érkezésük után, ezen buszok utasait elkülönítették egy zárt teremben, és aláíratták velük a 25 évre szóló titoktartási szerződést, amely hosszú börtönbüntetéssel fenyegetett. Utána hazaküldték őket 3 nap rendkívüli szabadságra.
Természetesen azonnal beindult a rendíthetetlen gépezet, amely a különleges esetek kivizsgálását volt hivatott elvégezni. Először semmilyen kiindulási alapot nem találtak a történtekkel kapcsolatban. Semmi tárgyi bizonyíték, fénykép, stb. A helyszínre kiérkező nyombiztosítók nem találtak tükörcserepeket, kizárólag olyan hulladékokat – egy pálinkás üveg, szotyola héj, stb-, amelyeket az ott várakozók hagytak maguk után.
Nem voltak igazi megbízható elvtársak a szemtanúk között, csak az a fontoskodó önkéntes rendőr, aki majdnem nagyobb galibát csinált, majdnem tömegverekedést provokált ahelyett, hogy csöndben meglapult és figyelt volna, hogy a tömegből kiket lehetne kiemelni a kivizsgáláshoz. A jelenség csak helyi volt, mondhatni a buszmegállóra és egy-két környező utcára korlátozódott. Azonnal behívatták a megyei újság főszerkesztőjét és párttitkárát, hogy hírzárlatot rendeljenek el. Külön értekezleten foglalkoztak a bányavállalat igazgatójával, a párt, a szakszervezet, és a KISZ helyi titkárával, a busztársaság igazgatójával, és érintett diszpécserével. Ők pontos utasításokat kaptak a eset kezelésével kapcsolatban. Értesítették a titkosszolgálat megyei vezetőjét. Az összehívott rendkívüli tanácskozáson abban állapodtak meg, hogy egyelőre nem vonják be a kivizsgálásba a Szovjetunió képviselőit. Bár az esetet első ránézésre a CIA akciójának tekintették, óvatos folyosói pletykákban szovjet tömegpszichózist kiváltó kísérletről suttogtak. Néhány órával a történtek után az eset kivizsgálását Budapestről, „a legfelsőbb körökből” leállították, és saját hatáskörbe vonták. Teljes hírzárlatot rendeltek el.
A történtekről még sokáig suttogtak a környéken, a szemtanúk pedig még hónapokig megbélyegzett embereknek számítottak. A pletykákban első helyen az UFO támadás vezetett, második legnépszerűbbnek az imperialisták merényletkísérlete számított, és csak néhányan mertek szovjet emberkísérletről beszélni. Aztán lassan megnyugodtak a kedélyek, bár az ügynöki jelentések megszaporodtak a településről, különösen a szénbányától. Az önkéntes rendőrnek még évekig kellett jelentéseket küldenie a kovácsról, aki természetesen semmit sem fogott fel a körülötte történtekből. Aztán az ügy aktái a megoldatlan esetek között végleg elfelejtődtek. Csupán a helyi legendákban tűnik fel időnként a történet a titokzatos ufóról, aki egyszer majdnem elrabolt egy buszmegállónyi munkást.
Szabó Lajos sohasem találta meg többé a kalapácsát. A munkahelyen jó darabig cukkolták, próbálták belőle kiszedni, hogy hol vesztette el, de nem mondott semmit.
Hát így kapott aztán pajtásaitól új becenevet: „A kovács, aki elhagyta a kalapácsát!”
Tata, 2009. 10. 29.
VÉGE
