Egyszer egy kedves ismerősöm, Tata környékének egy megkerülhetetlen alakja, aki nagyon tisztel az írásaim miatt, meglátott a Hotel Gottwaldban. Gyere ide Pista, integetett széles karmozdulatokkal. Odamentem és üdvözöltem. Az asztalánál egy férfi ült még. Így mutatott be neki: "Ő egy igazi költő! Mondasz neki egy szót, mindegy, hogy mit és rögtön ír egy verset belőle." Szabadkoztam, hogy talán nem, vagy nem biztos, de azért jót mosolyogtam magamban.

Pár nap múlva beültem az autómba és beugrott a gondolat, hogy tényleg kellene írni egy verset csak úgy... mondjuk az első szóra, ami eszembe jut. Indítottam az autót és látom, hogy koszos a szélvédő. Nyomtam a spriccelőt és abban a pillanatban beugrott, hogy régen kifogyott.

... és kimondtam a szót: szélvédőmosó.

Előkaptam egy papírt, tollat és ezt a verset rögtönöztem:

szélvédőmosó

kiszáradt már rég

a szélvédőmosó tartálya

eljött neki a vég

ablakra nincs már hatálya

mosta amíg tudta

a világ összes szennyét

virágport

madárürüléket

pernyét

sorsa most

már más kezében

elapadt a munka hevében

láthatóvá vált

az üvegi valóság-

mosdatlan

ahogy próbálok

rajt’ kinézni

akár egy holdkatlan