Ez a történet nyomtatásban is megjelent, egy antológiában, felolvasták egy költészeti találkozón, mint egyetlen prózai művet. Az eseményről videófelvétel is készült, így a you tube-on is fenn kering.

Emil

Egy fázós késő őszi délutánon hazaérkezvén az aznapi fárasztó műszakról, kulcsommal a kettőre zárt ajtót kinyitva, beléptem az első emeleti panellakásba, amelyben szüleimmel közösen laktam. Miközben kulcsom a tartóra akasztottam, furcsa rossz érzés támadt bennem. Mintha a halál, vagy legalábbis a gonosz szállta volna meg pici, 49 négyzetméteres lakunkat. Anyám a nagyszobai díványon ült, tőle szokatlan pózban, felhúzott és maga alá rejtett lábakkal, és apám kék-sárga csíkos fürdőköpenyét, olyan szorosan maga köré tekerte, mintha valaki az élve történő bebalzsamozásra, és az azt követő örök dicsőségre készülne.

Ránéztem és láttam szemeiben a zavart, az elemi félelmet, amit az ember csak komolyabb lelki terrort bemutató Hitchcock filmek női áldozatainak szemében láthat!

- Mi történt anyukám? – kérdeztem aggódóan. - Meghalt valaki?

- Azt hiszem láttam a szobán átfutni egy egeret! – mondta hüppögve, és ezzel egy időben megpróbálta lábát teste alatt teljesen eltüntetni, mintha soha ki sem nőttek volna, a csíkos fürdőköpenyen pedig még csavart egyet, hogy attól kellett félni, elszorítja magát.

Apám utánam egy fél órával érkezett. Szembesült a ténnyel, hogy egérvadászattal fognak telni az elkövetkező napok, a családi rutintevékenységek, úgymint vacsorafőzés, mosás, takarítás, nyugodt tévézés és alvás addig felfüggesztődnek. A néhány szó, amely szájából elhangzott, érezhetően nem nyugtatta meg anyámat, aki teljes határzárat rendelt el, kisszoba küszöb és a lakás többi része között, majd néhány túléléshez szükséges holmival felszerelkezve bevonult a szobámba, és magára zárta az ajtót.

Mi férfiak, kik a veszélyzónában rekedtünk összenéztünk, majd kelletlenül, idegenül mozogva a konyhában, elfogyasztottuk a még békeidőben megfőzött ebédet, és abban reménykedtünk, hogy vagy nincs egér, vagy hamar meglesz.

Nem így történt. Először fölényes próbálkozásként kiraktunk egy egérfogót, azt a jól bevált drótból készült, erős rugóval szerelt változatot, melynek halálos asztalkájára helyezett szalonnadarabbal viszonylag sikeresen lehetett egeret fogni. Viszonylag!

Mivel az egér kora estig nem mutatkozott, és a csapda sem csattant, sikerült anyámat kicsalogatni a szobából. Kizárta az ajtót, résre nyitotta, majd kidugta a fejét és óvatosan körbenézett, mint amikor az ember, kopogásra kinéz a lépcsőházba, de kint nem talál senkit.

Óvatosan, lábujjhegyre emelkedve elhagyta véd várát, és úgy jutott el a wc-ig, hogy a talpa gyakorlatilag nem is érte a földet. Az este hátralévő részében színlelt vidámsággal nyugtázta, hogy már nem biztos az egészben. Tényleg egér volt, vagy csak képzelte?

Aznap korán készültünk lefeküdni, hiszen az egérüggyel való foglalatosság mentálisan mindnyájunkat kifárasztott, és másnap munkába kellett menni

Már tényleg csak az utolsó mozzanattok voltak a lefekvéshez, amikor anyám felsikoltott.

- Ááá! Gyertek gyorsan! – rebegte rémülten.

- Megint láttad az egeret? - kérdeztem beletörődött hangon, hogy erre ma már rámegy minden idő.

- Eltűnt a szalonna, a csapdából! – mondta halálra vált arccal, miközben olyan erősen szorította a fotel karfáját, hogy kifehéredtek az ujjai.

Aznap éjjel kulcsra zárt ajtó mögött a földön aludtam, anyám mellettem, illetve felettem, az egyszemélyes ágyamban. Apám kinn ragadt a veszélyzónában. Reggelre bemerevedett derékkal ébredtem a félötös óracsörgésre, majd gyorsan elhagytam börtönöm.

- Anyám még alszik. – gondoltam és kiosontam a szobából, majd az ajtót alig hallhatóan a kilinccsel becsuktam. Abban a pillanatban hallottam, hogy a kulcs elfordul a zárban. Anyám nem aludt, virrasztott. A veszélyzónába hatolva rögtön tapasztaltam, hogy apám sem tétlenkedett az éjjel, a lakásban található, mintegy négy-öt egérfogót mind hadrendbe állította, rajtuk illatozó szalonnadarabkákkal.

Itt aztán hirtelen, vagy szerencsére kicsúsztam a történetből, mert elmentem dolgozni. Gondoltam mire hazajövök, az egér, akivel egyébként én a magam részéről szimpatizáltam, meglesz. Napközben többször is eszembe jutott, és el is neveztem Emilnek. A történet már 24 órája zajlott, amikor délután hazaértem. Hát Emil nem lett meg. Apám, aki aznapra rendkívüli szabadságot kért, már egy hatalmas csapdarendszerré változtatta a lakást. Egérfogók a sarkokban és bútorok alatt, legalább tíz darab. Aztán fél literes befőttes övegek, bennük maradék szalonnakészletünk felkatonázva. Az csapdákhoz feljáróként gyermekkorom könyvei, az Ezüst tó kincse, a Sanyi manó könyve, és a Kis vakond szolgáltak, amelyeket apám precízen az üvegek szájához támasztott.

Ez a délután is úgy telt, mint az előző, azzal a különbséggel, hogy a család férfitagjai egyre nehezebben viselték az ostromállapotot. De Emil igen jól képzett, kitartó stratégaként nem adta könnyen magát. Ez az éjszaka már fájdalmasabb volt a földön. Talán legrosszabb az volt, hogy nem tudtam mikor lesz ennek az egésznek vége. Reggel nem fogtam fel semmi mást a félötös óracsörgésen kívül, és egész nap nyomott hangulatban voltam.

Már nem is érdekelt Emil, hogy ott van-e egyáltalán, vagy más családot zülleszt ép szét, motorikussá, gépszerűvé váltak mozdulataim.

Aznap először értem haza. Már rutinszerűen alkalmaztam az egérfogók, és üvegcsapdák közötti navigálást, nem lestem a szalonnadarabok meglétét sem, csak letompultan jöttem-mentem.

Hirtelen, mint ahogy a nagy dolgok szoktak történni a Földön, meghallottam azt a mennyei csattanást, amit csak akkor érzékelhet az ember, amikor egy erős rugóval ellátott egércsapda rácsapódik áldozata nyakára, megszabadítva ezzel őt a szorgos földi lét minden gondjától-bajától.

- Emil elment! – mondtam szomorúan, majd négykézlábra állva megkerestem az elsült egérfogót. Akkor megláttam szegény Emilt, a szürke eminenciást, a nagy taktikust, a drótkeretbe szorulva, eltört nyakkal, szájában az utolsó darabka szalonnával, amit földi léte során elfogyasztott.

VÉGE

/2009. május/