Majki nyár

Abban az évben más illata volt a nyárelőnek. Édesebb, nehezebb, bódítóbb. A nyíló orgonák, akácok varázslatos poraikkal telítették a levegőt, amelyből ha mélyen belélegzett az ember, kellemes álomszerű bódulatot érzett. Ha kimentünk a mezőre, hatalmasokat szívtunk ebből a narkotikus légből, majd két karunkat kitárva, és szemünket lehunyva pörögtünk akár a dervisek. Ilyenkor önkéntelenül is mosolyra húzódott összeszorított szánk, és izgalommal vártuk a forgás beteljesedését, a felbukást, majd elterülést a lábközépig érő fűben. Ha már idáig eljutottunk, nem volt más hátra, mint élvezni a szédülés okozta émelygős, kábult állapotból való visszatérést, és megkönnyebbülést. Aztán nagyokat szippantottunk a hosszú szálas fű, és a frissen növő mezei vadvirágok illatából. Köröttünk mindenhonnan tücskök, és kabócák ciripelő felelgetése zsongott, mintha az édenkerti koncertterem közepén feküdnénk. Fecskék röpködtek, kergetőztek felettünk. Néha hihetetlen magasságokba repültek, kilőtt nyíl sebességével, máskor akár egy vadászrepülő, zuhantak alá, majd hirtelen irányt váltva, újra fel. Mindent áthatott és magába olvasztott a békés, lágyan ringó természetesség, annak az alkunak következtében, melyet évezredekkel korábban, az emberiség első csoportjai kötöttek az istennel, hogy tiszteletben tartják egymás határait.

- Nézd, Vica! Fogtam neked egy hétpettyest! – mutattam kicsi öklömet, majd kitárt tenyeremen a riadt katicabogár sietősen elindult középső ujjam vége felé, hogy felszálljon, és újra élvezhesse a törékeny, de végtelen szabadságot.

- Már harangoznak, haza kell mennem! – mondta szomorún, és beletörődően. - Ha lehet, holnap is eljövök. – ezzel felült kerékpárjára és a poros erőszéli úton hazabiciklizett a két kilométerre lévő faluba, ahol szüleivel és öccsével lakott egy faluszéli házban.

- Hát akkor én is megyek! – feleltem szomorúan, és régi, kopott festésű biciklimet kiemeltem a gazos fűből. – Akkor, holnap kilenckor itt leszek, és ha késel, addigra szedek neked egy csokor mezei virágot! – kiáltottam a távolodó kislány után. Hangomban a bizakodás és szomorúság furcsa elegye keveredett. Nehéz szívvel toltam kerékpárom a poros, erdőszéli úton, a közeli város irányába. Kicsit, tovább tartott a hazafelé vezető út. Átkeltem a gyér forgalmú aszfaltozott úton, a tóparti murvás kocsiúton a régi, romos malom irányába, majd a majki erdő egy bejáratott ösvényén a város régi, falusias negyedébe jutottam, amelyet már vagy 300 éve a felvidékről betelepedett tótok laktak, szegényes, de takaros vályogházaikban.

Vicával, egy évvel korábban ismerkedtem meg, a kisváros nyári napközis táborában, ahol nem sok falusi gyermek volt, különösen nem a környező falvakból. Azokra a nagyszülők vigyáztak. De valahogy úgy adódott, hogy a kislánynak egy hónapra ide kellett jönni. Minden reggel háromnegyed nyolckor letette a Volán helyközi autóbuszjárata, egy a táborhoz közeli buszmegállóban. Én már a második nyaramat töltöttem részben ott, mivel szüleim nem tudtak rám vigyázni.

Vica szomorkásan, félrevonulva játszott az első héten, nem nagyon fogadták be, a többnyire már eleve barátnőstől a táborba érkezett városi lányok. Egyszer aztán egy félrerúgott labda után rohanva pillantottam meg, az unalmában kis füzetébe rajzolgató, magában dúdoló kislányt!

- Szia! Nem láttalak még itt, új vagy? – szólítottam meg.

- Igen, de csak pár hétig, mert most nem tud rám a nagymamám vigyázni, de aztán nála leszek.

- Hol laksz? - kérdeztem, miközben kézből hatalmas kapuskirúgással juttattam vissza a labdát türelmetlenkedő társaimnak.

- Majkon túl, az első faluban. – mondta büszkén.

- Szóval te ilyen cváncigoló sváb vagy? – kérdeztem szemtelemül, mert tudtam, hogy a majki erdő túloldalán fekvő Vértessomló, és Várgesztes sváb falu.

- Te meg egy koszos fenekű tót! – válaszolta sértődötten és határozottam, mert tudta, hogy a város őslakói a felvidékről származó szlovákok leszármazottai. Ezzel visszabújt a maga köré épített láthatatlan fal mögé és tovább rajzolgatott, mintha mi sem történt volna. Egy cseppet sem zavarta megrökönyödött nézésem, hogy egy ilyen idegen kislány letorkolt.

- Én magyar vagyok! – mondtam sértődötten, és ezzel ott is hagytam. Mérges voltam és sértett, s amikor futás közben visszanéztem rá, valahogy mégis úgy éreztem, hogy új barátom lesz, méghozzá lánybarát.

Az elkövetkezendő hónapban, amíg még Vica a táborban volt, sokszor találkoztunk, beszélgettünk, csipkelődtünk, játszottunk. Ha uzsonnára zsíros kenyeret, almát, vagy néha Sport csokit kaptunk félreültünk egy kanadai nyár hűs lombja alá, és hátunkkal a fa törzsének dőlve beszélgettünk mindenféléről. Időnként még a tábor határát jelző Svandaberegi patakba is belemerészkedtünk. Kicsi talpunkba lenyomatot rajzoltak a mederben fekvő víz koptatta, bársonyos érintésű, sötétzöld mohás kövek. Kellemesen hűsítő érzés volt a forró nyári napon, a Vértes kristálytiszta, hűs karsztvizét ideszállító patakban járkálni. Bár Vica félt, hogy varangyos békára, vagy rákra lép, mégis szívesen császkált velem a patakmederben.

A nyár hamar eltelt, és jöttek a napok egyre-sorra, míg az idő vaskereke csikorogni nem kezdett a tél dermesztő, nehéz hidege alatt.

Már február eleje volt, mire az általános iskolák tanulmányi versenyei lezajlottak, és elérkezett a városi és városkörnyéki iskolák döntője. Tele önbizalommal vonultam be két társammal, Janival és Zsoltival a számtan-mértan csapatverseny döntőjére, mint a győzelemre esélyes csapat tagja. Az ünnepélyes megnyitóra több száz gyerek gyűlt össze, és visszafogott, izgatott zsongás töltötte meg az Arany Jánosról elnevezett általános iskola ünnepi díszbe öltözött tornatermét. Az alsó tagozatosok versenyére magyar nyelvből, számtan-mértanból, és környezetismeretből legjobban teljesítő osztályok csapatai jöttek össze. A tantárgyanként és csapatonként rendezett tömegben egyszer csak megláttam Vicát. Összetalálkozott a tekintetünk, mosolyra mosolyt küldtünk, és vártuk, hogy köszönthessük egymást.

Vica hatalmas szóözönnel próbált elmondani mindent, ami még a nyár hátralévő részében, az ősszel és a télen történt vele. A rokonok és barátnők, osztálytársak és „fúj, de nem szeretem emberek” neveinek tucatját zúdította rám. Majd elmondta, hogy magyar nyelvből van itt a versenyen. A nagy izgalomban és kavalkádban már nem beszéltünk később, csak intettünk egymásnak.

Lassan, szinte lopakodva érkezett meg az új nyár. Minden eddiginél fontosabb nyár, hiszen aki elvégezte a negyedik osztályt, már nem ment napközis táborba. Akinek volt rokona, nagymamája, az ott töltötte a szünet jó részét, aki nem, az belekerült az úgynevezett kulcsos gyerekekként meghatározottak népes, és heterogén társaságba.

Én is a „szabadabban felügyelt” lakótelepi kulcsosok közé kerültem. Édesapám a lakáskulcsomat egy bőrszíjra fűzte és a nyakamba akasztotta. Ezen az első kalandozós nyáron nyolc kulcsot hagytam el. Hát mindent szokni kell!

Biciklimen és gyalog bejártam a környéket, mindenfelé csatangolva. Egyik fő játszóhelyünk a majki kamanduli szerzetesek házai, a kiégett malom épülete, az Eszterházy uradalom lerombolt templomának megmaradt tornya volt. A kastélykert, a teljesen, és mesterségesen tönkretett botanikus kert nagyszerű hely volt az olyan csavargó városi gyerek számára, mint én. Egy-egy alkalommal még a kastélyba is beszöktünk, ha találtunk befeszített ajtót, ablakot.

Lehangoló volt a látvány, ami bent fogadott. Málladozó freskók, törött kandallópárkány, fél tégladarabok, amelyek a külső fal, vagy valamelyik melléképület illegális bontásakor kerültek elő, beleégetve az Eszterházyak címerével, és valamelyik kastélyfeltörés alkalmával dobták be a termekbe. Mindig vonzottak az ódon helyek, a régi tárgyak, mégis rossz érzés fogott el, ha idetévedtem. Az enyészet, az elmúlás szaga, az valami hasonló lehet, mint a halál bűze. Erre gondoltam. A kommunista megtorlás tökéletes volt Majkon. Talán ezért alakult úgy, hogy csak egy-két alkalommal mentem be a kastélyba. Nem éreztem jól magam. De siralmas volt a gyönyörű barokk kapu, a gazdasági épületek, de mindenek felett, a vasajtóval lezárt, és a leromlásra ítéltetett templomtorony állapota. A bejárat felett volt egy boltívmaradvány, amire fel lehetett mászni. Innen már hozzáférhető volt az alul áthatolhatatlan bokorrá terebélyesedett vadrepkény csukló vastagságú indás hajtása, mely felfutott egészen a torony felső ablakáig. Ahogy nőttem, úgy tudtam és mertem egyre magasabbra mászni ezen az égig érő paszulyon. Állítólag a torony tetejében baglyok éltek, de én nem voltam képes odáig felmenni, a második ablaknál följebb sohasem jutottam.

Egyszer Vicáék falujába mentem nagyapámmal. Ott is voltak rokonaim, mert édesanyám onnan származott. Összetalálkoztunk. A vegyesboltból jött kezében műanyaghálót lóbált, benne kenyér, üveges tej. Mondom neki:

- Szia, Vica! Rég láttalak! Mi van veled! Gyere ki Majkra, mindennap ott játszunk a kastélykertben.

- Szia! Hát, lehet, hogy kimegyek! – mondta, cseppet sem határozottan.

Másnap kibiciklizett hozzánk, majd harmadnap is, és aztán szinte mindig velünk csatangolt, hála a vajszívű nagymamának.

A fiúkat hátrahagyva Vicával gyakran legurultunk a halastóhoz, mely a kastélyépülettől nyugatra lett kialakítva az egykori patak folyásirányában, és hűs vízével sokszor csábított minket fürdésre. Most azonban csak a lábunkat lógattuk bele, amitől a vízimolnárok riadtan szaladtak szerteszét.

- Te Vica! Hallottad, hogy ide egyszer belefulladt egy ember? – kérdeztem sejtelmesem.

- Tényleg? – nézett hitetlenkedve.

- Tényleg! Ha éjjel kijössz ide, és éjfélkor belelógatod a lábad a vízbe, és elkezdesz kapálózni, felébreszted a hulla szellemét. Akkor az feljön, elkapja a lábadat és leránt a tó fenekére.

- Ez butaság! – mondta Vica, és ezzel egy időben kirántotta lábát a vízből.

A meleg nyár lassan megérlelte a görögdinnyét. Ez a gyümölcs volt álmaink netovábbja.

- Nincs rossz dinnye! – emlegettem sokszor. A házunk közelében volt egy zöldséges. Az épület mögött tartott egy ládát. Abba tette bele azokat a dinnyéket, amelyeket lékelés és kóstolás után nem vettek meg. Soha nem kellett az eladatlan gyümölcs elszállításáról gondoskodjon. Megtették ezt a kulcsos gyerekek.

Majkpuszta és a város falusi része között földek voltak, ahol minden félét termesztettek a külön földdel rendelkező falusi parasztok. Egyik ilyen ültetvény közülük különösen kedves volt számunkra. Gazdája görögdinnyét termesztett. Igazi zöld, vékonyhéjú, belül élénkpiros, lédús, zamatos görögdinnyét.

Ha a zöldséges nem tett ki dinnyét, nem mindig tudtunk ellenállni és a csősz éberségét kijátszva, belopakodtunk a kerítéssel és szögesdróttal körülvett ültetvényre. Kidolgozott terv alapján vittük el a fejenkénti egy dinnyét. A terv a következő volt: Egyikünk, a legügyesebb bemászott az ültetvényre, és kiválasztotta, majd levágta a dinnyét. Gyorsan, görnyesztett futással a kerítéshez hozta, és kiadta az ott várakozónak Ez a pont egy enyhén lejtő földút felső részén volt A második fiú átvette a kerítésen a dinnyét és óvatosan legurította a lejtő alján várakozó harmadik fiúnak, aki a lent hagyott kerékpárok csomagtartójára rögzítette a dinnyéket. Aztán futás a biciklikhez, és gyerünk a kastélyudvarra. Ott egy élesebb kő fokán a dinnyéket darabokra hasítottuk és önfeledten majszoltuk.

Így múlt el ez a gyönyörű nyár. Aztán ősszel véletlenül arra kerékpároztam. Már a városból kivezető Majki úton tapasztaltam, hogy teherautók hajtanak el mellettem.

Mi történhetett, nem szoktak erre teherautók járni? – kérdeztem magamtól. Pár perc alatt kiértem és akkor megláttam. A cselédházakat újították fel. Városi és környékbeli cégek varázsolták éppen nyaralóvá, a mi kis édenkertünket. Hirtelen úgy éreztem, mint a Pál utcai fiúk, amikor megtalálták Janó bakter házában a grundfelmérők szerszámait.

Valami akkor végleg megváltozott, és a változások emlékekké ráncolták bennem Vicát és a kulcsos gyerekek bandáját.

Pusztavám, 2009. május

vége