Nekem ez az egyik kedvenc történetem. Izgalom, humor, romantika, korrajz egyenlő arányban van adagolva. A szereplők és történetek többsége valós, de össze van minden keverve...

A koponya 

I.

- Tankoljunk, mert nem tudom hol lesz a következő benzinkút!

- OK! Úgyis brunyálnom kell. Meg még sohasem érintette a lábam Ausztria földjét.

- Ha belegondolok, az enyém se. Jól megy ez a Trabant! Elvisz mindenhová! Meg a fogyasztása is tök jó. Még Hegyeshalmon teletankoltam, és már közel vagyunk Salzburghoz. Na! Itt egy kút, akkor kiállok.

Gyuri, a szőnyeggyár főfoglalkozású festő – dekoratőr dolgozója, már régóta készült Münchenbe egy ismerőséhez. Szerencsére minden összejött, így még a fia, Gyurika is vele tarthatott. Nem volt ez kis dolog a ’80-as évek közepén.

Kitette az indexet, és lehajtott a sztrádáról egy töltőállomáshoz. Szemével közben kereste, hogy hol lehet keveréket tankolni. Rutinosan csak lassított, de aztán kénytelen volt megállni.

- Te, fiam! Lehet rosszul látok. Szállj már ki, azt nézd meg, hol lehet keveréket tankolni!

Gyurika kiszállt. Forgolódott körbe-körbe, nézett jobbra-balra, sehol a keverék, vagy a K felírat.

- Nincs itt keverék! Csak különböző oktánszámok, meg valami bleifrei. Most elmegyek a wc-re, te meg addig kérdezd meg a kutast, fater!

Így hát Gyuri, a dekoratőr kiszállt és saját szemével is meggyőződött, hogy bizony itt aztán sehol nincs kiírva, hogy keverék. Körbenézett, de az önkiszolgáló kútnál épp nem látott senkit. Aztán hirtelen felvidult az arca, mert meglátott egy kezeslábasban lévő benzinkúti alkalmazottat.

- Ő! Hé! Helló! - próbált beszédbe elegyedni a kutassal, de semmilyen nyelvet nem ismert egy szót se, így aztán nem sok önbizalommal szólt, a férfi pedig meg sem hallotta. Közben Gyurika is előkerült.

- Nincs itt senki, akitől megkérdezhetném. – mondta Gyuri a fiának.

- Dehogynem, most jött ki! – mutatott Gyurika az előbbi férfi felé, aki újra feltűnt.

- Ő! Hé, Uram!

A férfi végre észrevette őket, és fejmozdulatával kérdőmozdulatot téve, nézte őket.

Erre Gyuri odakiáltott:

- Tessék mondani, hol kell a keveréket tankolni?

A kutas értetlenül nézett.

- Hol - kell - keveréket - tankolni? – ismételte Gyuri hangját megemelve, beszédét lelassítva.

A kutas még értetlenebb lett, és pár lépést közelített feléjük.

- Tan-kol-ni, ke-ve-rék! Mondta még tagoltabban, most már hangosan.

- Turmix! – kiáltott fel Gyurika, mint aki feltalálta a spanyolviaszt. – Szerintem a keveréket úgy mondják, hogy turmix!

- Tényleg! – csapott a homlokára az apja, majd a kutas felé fordulva ismételte fiát - Túr-mix!

- Já! Turmix! – mondta az osztrák, mint akinek most esett le a húszfilléres. – B-a-r! – mondta olyan hangsúllyal és tagoltam, mint ahogy ővele is beszéltek az imént, és kút mellett lévő shopra mutatott.

- Ahá! - mondta Gyuri! - Túr-mix, bár! – ismételte elgondolkozva.

A kutas ezzel eltűnt.

- Te fater! Ez így nem oké! Mégsem értette, hogy mit akarunk. Itt még egy Trabantot sem láttam. Szerintem, az a felirat, hogy bleifrei, az jelenheti azt, hogy keverék, csak németül. Tankoljunk meg abból.

Így aztán megtankolták a Trabant 601-est ólommentes benzinnel.

II.

- Most elviszlek egy helyre. Garantálom, hogy nagyon fog tetszeni! – mondta a fiú.

- Őőőő… jó, de ez valami kirándulásféle lenne? – kérdezte a lány, hangjában nagyfokú bizonytalansággal, majd hozzátette: - Tudod, hogy este nyolc óra van? Igaz, hogy június tájékán csak fél tízkor sötétedik, de hát ilyenkor már nem szokás kirándulni!

- Bízz bennem, nem bánod meg! – kérlelte a fiú.

- Jó! De útközben ezt-azt azért mondj el a terveidről. – egyezett bele Éva.

- Persze, Hercegnőm! – hajbókolt a srác, majd futólépésben megkerülte a kölcsönkért Zastava GTL 55 gépkocsit, és pukedlizások közepette kinyitotta az ajtót a lánynak.

Elindultak. Hamar elhagyták a várost és rátértek az erdészet által használt, aszfaltozott, de elhagyatott útra. A Vértes éjszakai élete már éledezett. A nap már lebukott egy negyedórája a magas bükkök lezárta látóhatár mögött, de még látni lehetett az ég kékjét.

- Hát akkor elő a farbával parancsnok! Hova is csalogatja az ő Hercegnőjét? – kérdezte Éva, akinek hangjában az őszinte érdeklődés keveredett némi izgalommal, és félsszel. Nem tudta elképzelni minek cipelik a besötétedő Vértes egy elhagyatott helyére. Szeretkezni ágyban is lehet, de megteszik egyéb helyek is, nem kell ahhoz erdő, végülis 1987-et írunk és nem élünk a középkorban. – Csak nem valami erotikukucs ötlettel készülsz kedvesem, azt megkaphatod máshol is.

- Á, dehogy Ha hagyod, elmondom. Na! Van itt egy románkori kolostorrom az erdőben. Én gyerekkorom óta járok oda. Gyönyörű és misztikus az év minden évszakában. De az igazi, naplemente után. Ide már nem jut el a zaj, kivéve, ha a bánya közeli szénszállító-gumiszalagját be nem indítják. De most hétvége van, biztos nem megy. Szóval olyan csend van, hogy ha figyelsz, meghallod a saját lélegzésed, aztán hirtelen feléled az erdő az este ezer meg ezer zajával. Először csak kakofón zsongást hallasz, aztán definiálódnak a hangok egyenként. De ez mind semmi, ha megszoktad, kizárhatod magadból ezeket a zajokat is. Akkor majd megint a saját lüktetésed fogod hallani. De akkor győzd le ezt is, parancsolj az érzékeidnek, hogy ezek a zajok is kerüljenek át a tudatalatti érzékelésbe, s akkor meghallod a lényeget. Tudod itt több száz szerzetesnő koponyáját találták meg, amikor vagy tíz-tizenöt éve elkezdték feltárni. A környékbeliek, addig csak köveket vittek innen. A múzeumok lenyúlták a szebben faragott köveket. Néhány különlegesebb fazon meg koponyákat és csontokat vitt innen haza. De ez a hely nem lenne olyan különleges, ha nem lenne itt valami, amit nem lehet elvinni, ami mindig itt lesz. A halottak lelkei. Amikor majd kizárod magadból a külső zajokat, meghallhatod a szellemeket. Persze, ha itt lesznek.

- Na! Ide figyelj! Lehet, hogy valami falusi libának tartasz, akit betojathatsz, de én nem vagyok ijedős. De, tudod mit? Elmegyek veled, és megvárom, amíg te élvezkedsz a szellemek hangjától, egy feltétellel: Egyszer nappal is elhozol ide, hogy megnézhessem a romokat.

- Már közeledünk. Letért az útról egy sokkal keskenyebbre, majd átment a szállítószalag alatt, ami szerencsére nem üzemelt.. 50 méter után jobbra kanyarodott és egy meredek, murvás vízmosta enyhén emelkedő földúton felkaptatott, be a sötét erdőbe. Mintegy 100 méter megtétele után balra kanyarodtak és megálltak. A fiú kiszállt és a lány oldalán is kinyitotta az ajtót!

- Hercegnőm, megérkeztünk!

Éva kelletlenül kikászálódott a kocsiból, és akkor meglátta a romot.

- Váó! Ez tényleg nem semmi! De bekerítették, hogy megyünk be?

- A kaput belakatolták ugyan, de olyan hosszú vaslánccal van átfogva, hogy ha meghúzod magad felé a két kapuszárnyat, becsusszanhatsz köztük.

Így is tettek már negyed tíz volt. A romokat körbevevő fák közül még éppen annyi fény szűrődött be, hogy lépkedni tudtak lámpa nélkül.

- Mondj valamit erről a helyről. Még soha nem hallottam róla, pedig talán még 20 kilométerre sem lakom innen. Kár, hogy alig látok valamit!

- Jól van Hercegnő! Beljebb megyünk. Van egy fedett rész. Ott leülünk a kövekre és mesélek. Ez itt a bazilika romos tömbje. Vigyázz! Van itt egy lépcső, amely átvezet ezen a kapun. Az udvaron át bejutunk a fedett részbe. Itt tartják a köveket, amiket visszaépítenek. Meg vannak számozva, látod?

- Figyelj, Kedves! Már alig látok valamit. Van itt egy nagy kő. Üljünk le ide, amíg ki nem ficamítjuk a bokánkat. Aztán mesélj! De fogd meg a kezem, mert már kezd nagyon sötét lenni. Alig szűrődik be egy kis fény a bejárattól.

- Rendben! Üljünk le, és add a kezed! Először is, a világosság, ami beszűrődik, azt a gyönyörű teliholdtól kapjuk. Annyira meregetted a szemed befelé jövet, hogy észre sem vetted, hogy időközben feljött a Hold. Szóval. A helyet, ahol vagyunk, úgy hívják, hogy Vértesszentkereszt. Ne kérdezd, hogy hol van az ilyen nevű falu, mert gőzöm sincs. Biztos a kolostor közelében volt, amikor még virágzott itt az élet. A Szent Kereszt tiszteletére szentelték, azt olvastam és ugyebár a Vértesben vagyunk. Így valahogy összeáll a dolog. Román kori stílusban építették eredetileg, valamikor a 12. században. Az épületmaradványok csendben megbújtak itt az erdőben és valaki belebotlott valamikor az 1800-as évek végén. Aztán megint elfelejtődött. Aztán elkezdték feltárni, de jött a világháb…

- Jaj! Hallottad ezt? Valami mozog kinn! – riadt meg Éva. – Mi lehet az? Valaki jár itt!

Mind a ketten elhallgattak és füleltek. De nem hallottak semmit. A lány úgy szorította a kezét, hogy szinte fájt neki. Csönd volt. Az erdőből valamilyen madár hangja hallatszott, aztán ágak ropogása.

- Valaki jár itt! – mondta síró hangon a lány.

- Dehogy is. Csak valami állat az erdőben. Nyugi. Ide nem jön senki. Ha meg igen, látnánk a lámpáját. Ne félj! Mesélek tovább. A Csákok voltak itt az igazi urak, akik Szabolcs vezértől származtatják magukat. Aztán Károly Róbert idejében, a Vértes vidékein csökkent a szerepük. Jöttek a Rozgonyiak, de nem voltak jó gazdák, és elkezdődött a hanyatlás. A domonkosok kezébe került az apátság, majd amikor Tatát elfoglalta a török, elmenekültek a szerzetesek, és kihalt a vidék. Aztán az Eszterházyak kezébe került a terület és a romos kolostor is, valamikor a 18. század közepén, és ettől kezdve megindult a rom széthordása a környék templomaihoz, meg a tatai Angolparkba. Aztán a folyamatot a kommunisták fejezték be, amikor a megyei múzeumba vitték innen, meg Majkról az értékesebb köveket.

- Húh! Akár egy idegenvezető. Hogy te miket tudsz.

- Viccelsz? A környéken nőttem fel. Annyiszor voltam itt, hogy meg sem tudom számolni! De ami engem vonz, a szellemek. Tudod, amikor itt feltárás volt halmokban álltak itt a koponyák, meg a csontok. Az északi kápolnát, ami innen kb 10 méterre van, csontházként használták.

- Csontház?

- Csontház. A középkorban volt ilyen temetkezési mód. Bepolcoztak egy termet, aztán a koponyákat rakták a felső polcra, a csontokat meg alá, úgy garmadába.

- Fúj! De undorító!

-.Á, szerintem, nem! Egyébként meg itt körbe minden felé temetkeztek. Ha este leülsz itt, és hallgatsz, a csönd valahogy elkezd súgni, vagy zizegni.

- Jaj, hagyd abba. Kiráz a hideg. Tiszta libabőr lettem.

- Oké, csöndben maradok.

Hatalmas csend ereszkedett rájuk. Akkora csend, amit még korábban sohasem tapasztaltak. Aztán ez a csönd valahogy sűrűsödni kezdett. Valahogy úgy, mint amikor télen, hirtelen tejfehérré válik a köd. Persze ez ellentéte, de mind a kettő megdöbbentően félelmetes tud lenni. A fiú sem volt még itt éjjel, de hallott már vadtáborozókról, akik itt aludtak, de nem volt nyugodt az éjszakájuk, mert valami megmagyarázhatatlan furcsa érzés állandóan zavarta őket.

Mindketten megszeppenve ültek ott a sötétben, a 900 éves romok között. Olyan korom sötét lett időközben, hogy semmit sem láttak. Már tényleg zavaró, sőt félelmetes volt ez a magány, amelyben egymásra maradtak.

- Én már hallom, amit idefelé jövet mondtál. Hallom a szellemek néma zaját, és annyira félek, mint még soha.

- Figyelj Kedves. Van nálam egy doboz gyufa. Meggyújtok egy szálat és nézz körbe, hogy nincs itt senki.

Az igazat megvallva, már a fiúnak sem látszott olyan jó ötletnek, hogy éjszaka idejöttek, de nem akarta a félelmét mutatni a lány előtt. A gyufa meggyújtása is azt a célt szolgálta, hogy önmagát megnyugtassa, nincs mitől félni. Megtalálta a gyufásdobozt és kivett belőle egy szálat. Amikor meggyújtotta, olyan éles volt a felvillanó fény, amely a sötétben már egy órája meresztett, kitágult pupilláiba hatolt, mint amikor az ember a vakuba néz. Már majdnem leégett a gyufaszál, amikor felfogták, hogy világos van. A lobogó gyufa imbolygó fénye, mozgóvá tette az oszlopokat és sziklákat. Mintha megindultak volna körülöttük a kövek. Aztán hirtelen ismét sötét lett, bőrborzongató, éjfekete, félelmetes sötét.

- Nekem ebből elég. Menjünk, de azonnal! – mondta remegő hangon a lány.

- Oké!

A fiú hálát adott a sorsnak, hogy a lány végre megelégelte kettejük vesszőfutását. Felálltak és egymást támogatva, mint két világtalan, kibotorkáltak a fedett, kőtárként használt épületből. Kinn csak alig érzékelhetően volt több fény, mint benn, a telihold nem látszott. Meggyújtott még egy gyufát, így fel tudta mérni azt a távolságot, hogy a kőlépcső és az átjáró milyen irányban és távolságra van. A gyufa elaludt.

- Lassan Hercegnő! Óvatosan! Nyújtsd előre a kezed, hogy neki ne menj a falnak.

Sikeresen elérték az átjárót, és átmásztak, majd a lépcsőn le. Elérték a bazilika romjait. Ekkor a fiú meggyújtotta a következő gyufát. Most már a nagy tisztás részen voltak, már látszott a kerítés és mögötte az autó. A gyufa felvillanásának pillanatában a kerítés túloldalán két szempárt vettek észre, majd hatalmas nagy csörtetést. Mindketten úgy megijedtek, hogy a kápolna falához rohantak.

- A kurvaannyát, de megijesztett az a rohadék őz! Azt hittem kiszakad a szívem a mellkasomból. – mondta a fiú jó hangosan. Akkor vette észre, hogy a lány mellette guggol és sír.

- Bepisiltem az ijedtségtől. Menjünk azonnal haza!

- Megyünk drágaságom, megyünk, ne félj! Csak egy őz volt.

Meggyújtotta az utolsó szál gyufáját és eljutottak a kerítésig. A lágy remegve kapaszkodott a karjába. Előrenyomta a duplaszárnyas kaput és átpréselték magukat a résen. Az autóig már futva jutottak el. A fiú érezte, ha ez a kaland hamarosan nem ér véget eluralkodik rajta is a pánik. Gyorsan kinyitotta az ajtót a lány oldalán és benyomta a félelemtől félig már alélt lányt. Amikor rácsukta az ajtót, és elindult, hogy megkerülje, megérezte, hogy most aztán tényleg mennyire egyedül van ezen a helyen, ezen a világon. Szinte óráknak tűnt, mire megkerülte az autót, és a kulccsal kinyitotta a vezetői oldalon is.

- Jaj, csak induljon! Több stresszt már nem akarok mára. – gondolta.

Az autó motorja felbőgött! Felkapcsolta a lámpákat. Megfordult és elindult az elhagyott erdei úton. Éva teljesen összezuhant az átélt élményektől.

- Soha, de soha nem akarok többet ilyen helyre jönni! Vigyél haza, most rögtön! Légyszí!

Az úton nem beszélgettek. A fiúnak az jutott az eszébe, hogy talán mégis vannak szellemek. Itt élnek köztünk, vagy ilyen elhagyatott helyeken, vagy bárhol. És még az is eszébe jutott, hogy nem a szellemek zavarták őket, hanem ők zavarták a szellemeket. Ha ezt vesszük, nem is volt az olyan nagy büntetés, hogy kiűzettek onnan, abban a kései órába.

A lány egy hideg sziával búcsúzott szülei háza előtt. Kiszállt, és nem nézett vissza. A fiú bánta, hogy ilyen rosszul sikeredett ez az este, de gondolta, majd helyrehozza. Másnap a lány felhívta, hogy ne találkozzanak többet. A sors pedig úgy hozta, hogy tényleg nem találkoztak többet.

III.

Gyuri élete az utolsó félévben teljesen megváltozott. Először az a Müncheni utazás a fiával. Igen! A NYUGAT! Annak még a szaga is más. Nincs kolbászból a kerítés ott se, de mégis minden szuper. Teljesen felszabadult az érzéstől, hogy átlépte a vasfüggönyt, és szívott egy kis szabad levegőt, ahogy azóta mondta. A munkahelyén, a szövőgyárban azonban rosszra fordultak a dolgok. Mondogatták, hogy már nincsen szükség főállású dekoratőrre, akinek feladata a Május elsejei felvonulások tábláinak, feliratainak tervezése, szoros együttműködésben az üzem ünnep-előkészítő bizottságával, melynek tagjai, a Párttitkár, a KISZ titkár, a szakszervezett megbízott képviselője, és az üzemi főkönyvelő. Aztán ezeknek a jóváhagyott kellékeknek az elkészítése. Ezen túlmenően teremdíszítés április 4, november 7 alkalmából rendezett üzemi ünnepségekre, a Nőnapi, és Mikulás bálokra, Gyermeknapra. Hangosítás az aulában tartott termelési tanácskozásokon, stb.

Persze beállhatott volna a gépsorok mellé segédnek, de hát ezt azért elképzelhetetlennek tartotta.

- Én művész vagyok! – hangoztatta sokszor a szövőnőknek.

- Na persze’ Egy életművész! – válaszolták azok, mert Gyuri nagy nőcsábász hírében állt.

A rossznyelvek azt rebesgették, hogy egyszer egy lagzin, ahol dobolt, – mert ugye egy igazi művész a zenéhez is ért -, megszökött a menyasszonnyal egy kis légyottra. A vőlegény és a násznép az egészből nem vett észre semmit.

Mit volt mit tenni Gyuri más munka után érdeklődött, ahol még szükség lehet dekoratőrre. Fia, Gyurika, a szénbányák vállalat Szállító Üzemében volt kezdő lakatos, a láncos műhelyben. Amikor hallotta, hogy az apja munkahelyet keres, szólt a művezetőjének, aki utána érdeklődött a dolognak, és már másnap hívatta.

- Legény! Szójjá apádnak, hogy számoljon le a szőnyeggyárból, vagy hol a francba dolgozik, és jöhet ide a villamos műhelybe, festőnek. Megbeszéltem a főnökkel, a Nagy Pistával.

Hát így került Gyuri fél évvel München után új munkahelyére. De a váltás nem sült jól el. Egymás után érték a szerencsétlenségek. Egy késő őszi napon, reggeli közben megharapta a műhely macskája, mert a mutatóujjáról nyalatta le vele a májkrémet, és eközben a macska hegyes tépőfoga felsértette a mutatóujja ujjbegyét. Micsoda blama volt, az a sok vihorászó villanyszerelő, aki heteken át rajta szórakozott! De azokat még elviselte volna, de a veszettség elleni oltássorozat, az nagyon fájt neki. Aztán meg elapadt a másodállásból csordogáló havi öt – hat ezer forint, amiből pedig luxusra is futotta, például Münchenre is. Megbuktak ugyanis a képcsarnokos ipsék, akik festményekkel házaltak, és gusztustalan sárga egyen keretekben számon tartott művészek képeit árulták kétezer forintért. Ezek egyszer eljutottak Gyurihoz és látták a sok festményt a falon.

- De jó kis vásznak, - mondta az egyik, - honnan szerezte őket?

- Hát én festettem! – válaszolta Gyuri olyan egyszerűen, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy valaki fest.

- Ez a mi emberünk! – súgta a társa fülébe a képkereskedő, majd a festő felé fordult: - Ide figyeljen elvtárs! Lenne itt egy kis lehetőség, amennyiben szeretne egy kis pénzt keresni! Fessen nekünk képeket. Látja, milyeneket árulunk? Legyenek kicsit elnagyoltak az alakok, sötétebb színeket használjon. Az aláírás meg legyen olvashatatlan krix-krax. Mi adjuk az anyagot, olajfestéket, vásznat, ecsetet, maga meg fest. Havi 5-6 kép kellene. Egyezzünk meg 750-be képenként. Kezet rá!

Hát így lett a dekoratőrből keresett, de nem jegyzett festő. De most ennek is vége.

Meg ez a fegyelmi ügy, majdnem kirúgták. Történt ugyanis, hogy használt vas tárolónál az egyik villanyszerelő talált egy tömör vasból készült, körülbelül 25-30 kilós golyót. Gondolta jó lesz valamire, ezért elgurította a villamos műhely elé. Ott aztán kitódultak a kollégái, gondolkodtak mire lehet ez jó. valamelyiknek nagy ötlete támadt. Szóljunk a Gyurinak, hogy fesse be, mint egy piros, pöttyös labdát. Aztán kirakjuk ide a műhely elé. Ha meg délben a főnökök mennek ebédelni, megnézzük, hogy melyik rúg bele. Így is történt. A golyó egy óra alatt labdává változott, csak a színes álca alatt maradt, szilárd, és rendíthetetlen vasgolyó.

A festő lelkesen vett részt a csínytevésben, végre lemoshatja a macskaharapás okozta szégyenfoltot magáról. Még hajszárítóval is rásegített a száradáshoz, hogy biztosan elkészüljön minden az déli tréfához.

A golyó 12 óra előtt 10 perccel már uralta az ebédlőhöz vezető út látképét. Olyan pirosan és pöttyösen kellette magát a kopár, szürke üzemudvaron, mint a légyölő galóca az erdei tisztáson.

Mint minden nap a vezetői garnitúra első csapata, amely az ebédlőbe vonul az üzemigazgató, a főmérnök és a párttitkár. Még velük voltak ketten a szerkesztésről is. Már távolról kiszúrták a labdát.

- Odanézzetek! Hogy ezek a villanyszerelők mit meg nem engednek maguknak. Itt fociztak délelőtt, aztán meg ott is felejtik. – mondta a főmérnök. – Párttitkár elvtárs! Ebéd után figyelmeztessen, hogy beszéljek a Nagy Pistával, figyeljen jobban oda a beosztottjaira!

- Szólok főmérnök elvtárs! Nem felejtem el biztos lehetsz benne, úgyis a bögyömbe van már ez az ember. Egyébként meg szerintem a labdát direkt hagyták ott, hogyha majd mi végeztünk az ebéddel folytatni akarják. – mondta a rosszindulatú, de a munkásokkal szemközt nyájas párttitkár.

- Rúgjuk ki a vaskertbe! – javasolta a szerkesztés fiatalabbik munkatársa, és már futott is neki, hogy lendületből egy hatalmasat bikázzon az ál-labdába.

- Haggyad! Majd én! – mondta a főmérnök, aki épp utolérte, és a labda pont láblendítő távolságra volt már csak tőle.

- A fiatal mérnők már lendületben volt, így átugrotta a labdát, majd ahogy földet ért, leguggolt, hogy a labda elszálljon majd a feje felett.

Ezzel egy időben a villamos műhely összes ablaka megtelt izgatott arcú, feszültségét gyomrába visszaszorító, egymást a jobb helyekért taszigáló villanyszerelővel, akik energiáikat a végkifejletre tartogatták. Volt, aki már akkor felordított, amikor a kismérnök nekifutott, de a rutinos szakik tudták, az nevet igazán, aki a végén nevet.

A főmérnök meglendítette hatalmas testét hordozó lábai közül a jobbikat, amelyet annyiszor meglendített már az üzemi labdarúgó csapatbajnokságon is, ahol a Henry Dunantról elnevezett műszaki csapat oszlopos tagja volt, és bődületest bikázott a vasgolyóba. A hatás, ami ezután következett nehezen leírható. A főmérnök lábfeje – mert ugye, aki tud focizni az leszorítja a lábfejét, ha bődületest akar bikázni – hatalmasat reccsent, majd rögtön összeesett, és üvöltött a fájdalomtól. A párttitkár először felröhögött, majd tévedésére ráébredvén, elkezdett fenyegetőzni. Ez provokáció. Itt valaki ülni fog. A többiek próbáltak segíteni, majd valaki elfutott az üzemi nővérért.

A villamos műhelyben hatalmas ováció fogadta az eseményeket, de az ajtóban megjelenő párttitkár mindjárt beléjük fagyasztotta az örömöt.

- Ezért ülni fognak maguk közül egy páran, azt megígérhetem!

A főmérnök egy kisebb töréssel megúszta az esetet, de hetekig betegállományban volt, mert begipszelték a lábát. Utasította a párttitkárt, hogy ne verje az esetet nagydobra, sőt próbálja nagyon gyorsan elsimítani, mert neki az nagy blama lenne, még a karrierjét is tönkretehetné.. Így aztán a balhét a festő vitte el, aki fegyelmit kapott, és egy évre elvonták a prémiumát.

IV.

A fehér Lada terepjáró közvetlenül a tó partján állt meg. Két testes férfi száll ki belőle. Az egyik Varjú elvtárs, a városi tanács egyik tisztségviselője, a másik Rozmann, a Dévér horgászegyesület elnöke.

- Nézd, Varjú elvtárs! Ha ti úgy gondoljátok, hogy a tanácsnak nincs idén pénze a medertakarításra, mi sem ragaszkodunk a vízleengedéshez. Két hét múlva meghúzzuk kétszer a hálót, és ami hal kijön, azt áttelepítjük a nagy tóba. Aztán jövőre erőt gyűjtünk - mondta miközben jobb kezének hüvelyk és mutatóujját összedörzsölte – ti a kotráshoz, mi meg a lehalászáshoz.

- Egyáltalán nem kell leengedni? –kérdezte Varjú.

- Egy fél métert azért csökkentünk, mert szóltak a falusi tanácselnökök, itt az Által-ér mentén, hogy kellene egy kis víz, de többet nem.

- Nem fog ez gondot okozni itt a tóban, vagy a nagy halasban?

- Nem, Varjú elvtárs. Tavaly rengeteget sikerült áttölteni a nagyba, és most is menni fog szépen a két húzásból, aztán ami meg benn marad, jövőre nagyobbra nő. Szebb halak lesznek beírva a fogási naplókba.

- Hát akkor megegyeztünk. Tájékoztatom a tanácselnököt. Két hét múlva pedig egy szép tükrösre azért számítok!

- Számíthatsz rá Varjú elvtárs! Számíthatsz!

Visszaültek a terepjáróba és elhajtottak!

V.

Gyuri még látta elhajtani a Ladát. A városi tó partján épült garázsváros egyik garázsa épp az ő tulajdonában volt. Egy hét szabadságot vett ki, mert letörte a fegyelmije, meg a fejmosás, amit kapott, de két nap után már nem tudott mit kezdeni magával. Így kiment a garázsba rendet rakni, mert már alig tudott beállni a kocsijával, annyi volt a felhalmozott lom. Kinyitotta az ajtót, benézett és rögtön elment a kedve az egésztől.

- Mindegy! Elszívok egy cigit, kiállok a Wartburggal, aztán a többi már adja magát. Kivett egy kempingszéket, leült, és rágyújtott egy Fecskére. Magába szívta az erős cigaretta émelyítő füstjét, behunyta a szemét és élvezete a semmittevést. Amikor végzett, felállt és becsúsztatta magát a kocsi mellett a garázsba. Két oldalt mindenféle kiselejtezett szekrények, összetákolt polcok. Rajtuk dobozok, vagy a legkülönfélébb tárgyak csak úgy halomban. Régi szódásüvegek, gyerekszánkó, rossz, kiszerelt csapok, szögek, csavarok, zárak. Itt felejtett, bepenészedett befőttek, és elkoszolódott, üres befőttes üvegek. Egy hatalmas, megkövesedett Megalódusz kagyló kőbele, amelyet még Gyurika hozott ide az egyik vértesi kőbányából, aztán garázskitámasztóvá nemesült, majd eltörött. Dobozok minden mennyiségben.

- Hát ennek az álljon neki, az akinek hat anyja van! – sütötte el régi mondását, amelyet akkor használt, ha nem volt kedve valamit megtenni

– Szabadságon vagyok, nem kényszermunkán. Kidobok két-három kartont a kukába, aztán végeztem. Hazamegyek és festek valamit. Tőle balra, vállmagasságban volt.

- Ez lesz az egyik.

Lekapta, anélkül, hogy belenézett volna, és elindult vele a kuka felé, ami körülbelül félúton lehetett a tó, és a garázsa között. Ahogy vitte olyan könnyűnek érezte, mintha nem lenne benne semmi. Lerakta és belenézett. A meglepetéstől hátrahőkölt. Egy koponya volt benne. Egy emberi koponya.

- Áh! Még ez is! Már rég meg kellett volna szabaduljak ettől. Még a Gyurikának loptam a kolostortól, amikor még gyerek volt. Azt hittem, hogy jó ötlet. Hazahoztam, hogy majd égőket szerelek a szemgödrökbe. De az asszony beleszólt!

- Tüntesd el a lakásunkból ezt a borzalmat, vagy én megyek el!

- Persze nem dobtam ki! Beleraktam egy kispárna huzatba, és be a beépített szekrénybe. Két éve, amikor lakásfelújítás volt, az asszony pakolt ki a beépítettből, egyszer csak meglátja a rég eltűnt kispárnahuzatát.

- Hát ez meg hogy kerülhetett ide, a lomok közé? – Veszi ki nagy csodálkozások közepette, a koponya meg kiesett rá a lábfejére, onnan meg a linóleumra. Akkorát sikított, mintha egy mérges kígyóra lépett volna. Azonnal bemenekült a fürdőszobába és elkezdett zuhanyozni. Én meg felkaptam a koponyát és kiszaladtam vele a lakásból. Elrejtettem a villanyóra szekrénybe, hogy majd kiviszem a garázsba. Közben az asszony a kék fürdőköpenyét fázósan összehúzva magán kidugta az orrát, és kikiáltott. Eltüntetted már?

- Persze drágám, gyere csak! – mondta a férfi nyájasan.

Az asszony óvatosan kilépett, mint egy krimiben, amikor valakire valami rossz leselkedik, és az számít is rá. Aztán hirtelen megakadt a szeme az előszoba egy pontján, és hisztérikus hangon ismét rikácsolni kezdett:

- A huzatot is! Nem akarom többé látni! Csak nem képzeled, hogy párnát rakok még egyszer bele? – mondta felháborodottam.

Így hát Gyuri felöltözött, és kivitte a koponyát a garázsba.

- Hát mi legyen teveled, Margit? – szólt bele a dobozba. Titokban így hívta a fejet, amit a szeretője után nevezett el. – Tudod mit, te Margit. Feladom. Nem bújtatlak tovább! Szabad leszel ezután, mint a madár.

Odasétált a tóhoz, körülnézett és dobozostól behajította. A koponya repülésközben kipottyant a dobozból és börtönét végleg lerázva, a parttól mintegy 2-3 méterre nagy csobbanással a vízbe esett és elmerült.

VI.

A lehalászást szombat reggelre tervezték. Úgy gondolták, ha 7-kor el tudják kezdeni, vacsoraidőre otthon lesznek. A vasárnapi hálóhúzásra pedig, lehet nem is lesz szükség. A hálót, már előző nap kiterítették. Reggel egy féldeci vegyes pálinka felhajtása után, késedelem nélkül nekiláttak a munkának. Két oldalról, a partról, és két csónakkal a vízben kezdték a hálóhúzást, terelve ezzel a halakat egyre kisebb helyre. A vízből riadt busák ugrottak fel. Minden ilyen felugrást valamilyen elismerő moraj, vagy megjegyzés kísért. Mintegy fél órája csinálhatták mindezt, amikor a garázsok felöli, baloldali partról hálózó brigád egy tagja felkiáltott.

- Valami furcsa dolog akadt a háló oldalába itt, a parttól 3 – 4 méterre. Álljunk meg! Megnézem.

Hosszú halászcsizmájában belelépett a vízbe. Körülbelül két méterre tudta csak a tárgyat megközelíteni, mert a víz attól beljebb, már mély volt. Valami kerek fehér tárgy akadt meg a háló szélében.

- Hívjátok a Rozmannt. Ilyet még ő sem látott!

VII.

Éva sokáig gondolkodott, hogy mit kezdjen az életével. Mindig is szerette az utazást, a kirándulást, az érdekes embereket, de mindenek előtt a természetet, a romantikus vértesi tájat. A gimnázium elvégzése után nem volt kedve tanítóképző főiskolába menni, az egyetemhez pedig nem érzett magában elég önbizalmat. Kikönyörögte a szüleitől, hogy elvégezhessen egy fényképész iskolát. Nagyon szeretett odajárni. Megtanult mindent a fényképezés alapjairól, a gépekről és a filmelőhívással, képkészítéssel kapcsolatos dolgokról. Hamar kapott munkát a város egyik menő fényképészénél, mint segéd. Fizetése nem volt sok, de a szakma gyakorlati fogásait tökéletesen elsajátította pár hónap alatt. Ideje lett volna önálló fényképészetet nyitni, de sem neki, sem szüleinek nem volt erre pénze. A tanonckodásból is elege lett, érezte, hogy váltani kellene. A szomszédjukban lakott egy közlekedési rendőr. Egyszer, amikor találkoztak és egyikük sem sietett szóba elegyedtek a lépcsőház előtt. Mindig is kedvelte a nála pár évvel idősebb férfit, így szívesen társalgott vele néhanapján.

- Mi van veled, Évike? Mit dolgozol?

- Fotóasszisztens vagyok itt a városban, de már nagyon mehetnékem van. Amit akart, már megtanított a mester, a többit már nekem kell kitapasztalnom. Pénzem nincs, hogy önállósodjak. Így aztán várok a lehetőségre.

- Mennyire vagy te bátor, és talpraesett? – kérdezte a rendőr.

- Nem tudom! Nem vagyok félős, bár volt már, hogy nagyon megijedtem egyszer a szellemektől, vagyis a fene se tudja mitől. Mindegy régi történet.

- De gondolom azóta rájöttél, hogy nincsenek szellemek? Na szóval! Most keresnek itt a megyei rendőrkapitányságon a bűnügyisek, a helyszínelők fotóst. Nem rossz kereset, biztos meló. Ráadásul a szakmádból is többet kaphatsz, jobban fejlődhetsz. Nem kell idétlenkedő osztályokat egybeterelned, meg esküvőkre járnod. Persze munka után ilyeneket is csinálhatsz, pluszpénzért. Nem mondom, néha kicsit húzós, ha egy olyan esethez kell kimenni, meg ha éjjel kell gyorsan helyszínelni, de átlagban nem vészes.

Éva gondolkodott egy pár napig, megkérdezte a szülei véleményét is, majd jelentkezett a rendőrségen, hogy ott szeretne dolgozni. Nagyon megszerette a munkáját. Nem volt olyan sok véres dolog, mint amire eredetileg számított, és amitől tartott. Lassan már fél éve csinálta ezt a munkát. Egy késő őszi, szombat délelőtt, telefonon hívta a főnöke, hogy van egy helyszín, ahová azonnal ki kell menni. A helyszínelő autó 20 perc múlva felvette a lépcsőház előtt.

- Egy közeli tóhoz megyünk, tudod ahhoz a halastóhoz a város szélén, amit patakokból duzzasztottak fel vagy 20 éve. Találtak ott egy koponyát.

- Koponyát? Fejet, vagy csontkoponyát?

- Nem tudom. Mindjárt kiderül.

Hamarosan a helyszínre értek. A helyszínelő rendőrök parancsnoka eléjük jött az autóhoz.

- Üdvözöllek benneteket, kollégák! Már vártunk titeket. Menjünk a helyszínre, és közben elmondom, hogy mi van. Az a tényállás, hogy a tavon gazdálkodó társaság, a Kárász őszi lehalászást végzett. Nem sokkal a hálóvonás megkezdése után, a hálóba akadva találtak egy koponyát. Nem tudni milyen koponya, mióta van a vízben, de tiszta, lecsupaszított csontkoponya. Több mint valószínű, hogy embertől származik. Testet eddig nem találtak. A furcsa az egészben az, hogy tavaly leengedték a tavat és kitisztították a medret. Így logikus, hogy a koponya később került bele. Már dolgoznak a kollégáitok. Megvizsgálják az eltűnt személyek aktáit. A nagy probléma az, - persze nem a mienk, hanem a Kárászé -, hogy idén nem akarták leengedni a tavat.

- Hát most lefogják. Ahol fej van, ott testnek is kell lennie, ahol koponya van, ott meg csontváznak. Jó! Első körben ennyi elég lesz. Köszönöm elvtársam a tájékoztatót. Munkához látunk, Évike! Te csinálj fotókat a helyszínről és a koponyáról.

VIII.

A lehalászás mindig nagy látványosság, különösen a környéken lakó gyerekek számára. Próbálnak halat fogni, dagonyáznak a hideg, sáros tóparton. Akinek gumicsizmája van, még a vízbe is bemerészkedik. Most, hogy még rendőrség is kijött valamiért, még többen őgyelegtek a tó körül. Hamar híre megy az ilyesminek a lakótelepen.

Gyuri azonban nem volt a közelben. Ha épp arra jár, a Városi tanács megúszta volna a tóleeresztést, a horgászegyesület az életük legproblémásabb lehalászását, a rendőrség a töménytelen sok meddő munkát, a megyei múzeum régésze, pedig végignézhette volna a Bergman-féle Varázsfuvolát, amire már hetek óta vágyott. De Gyuri épp Margit – na nem a koponya, hanem a koponya keresztanyjaként jegyezhető barátnő - megbízásából, néhány doboz fehértollas csirkét szállított Kerepestarcsáról, Bokodra. Otthon már napokkal korábban szólt a feleségének, hogy elutazik Baracskára a nővéréhez, mert az üzent, hogy ki kellene meszelni a konyhát, meg a spájzot.

- 3 nap, azt jövök asszony! – lódította rutinosan. Festőszerszámait és munkásruháját gondosan összecsomagolta, és berakta az autóba. Szépen felöltözött: öltöny, fehér ing, nyakkendő. Friss borotválkozás. Napszemüveg, ahogy egy idősödő szívtipró öltözködik. Gondolta csirke ide – csirke oda, ennek a napnak, egy kis entyempentyemmel kell végződni. Minden rendben ment: a feljutás Budapestre, a címet is könnyen megtalálta Kerepesen, berakta a dobozokat és irány vissza, Bokodra. A Rákóczi út Erzsébet-hídra felé vezető oldalán araszolt, amikor megjelent egy csirke az anyósülésen. Aztán nagy ricsajt okozva még kettő. Egy negyedik a vállára szállt és letojta a világosszürke öltönyét. Elszabadult a pokol. Két karton riadt madár verdesett a szárnyával, kotkodácsolt, csípte marta egymást, na meg Gyurit. Minden összeszartak, repült a toll. A festő-és szívtipró kettős küldetésben járó férfi kénytelen volt felhúzni az ablakokat, nehogy a riadtan verdeső madarak kiszabaduljanak. Minden egyes kereszteződésben, ahol piros lámpát kapott, kénytelen volt elviselni, a szomszéd sávban két oldalról mellette várakozó autókból áthallatszó gúnyos megjegyzéseket, és dudálást.

- Tyúkot vegyenek!

- Mi van elvtárs, lopjuk a téeszt?

- Szállítod haza a háremet, fater?

De a legjobban az fájt neki, amit a legutolsó lámpánál kiabáltak be, mert az sértette férfiúi önérzetét:

- Büdös vagy, ne tagadd!

Fél óráig is eltartott ez a vesszőfutás, amíg Gyuri el nem érte az M1-es autópálya kivezető szakaszát. Ott tudott először megállni. Egy merő tyúkszar volt minden, az ülések, a kárpit, de főleg ő maga. Nagy üggyel-bajjal visszatuszkolta az elszabadult gonosz madarakat a papírkartonba, és indult tovább Margithoz. Amikor odaért már nagyon mérges volt, és főleg nagyon büdös. Nekiálltak kitakarítani az autót, meg a ruházatát. Csak harmadnap állított haza, így nem szerzett tudomást a hétvégén, a lehalászáson történtekről.

Éva előhívta a koponyáról, és a helyszínről készült fotókat. Aztán, kedden délelőtt megérkezett a megyei múzeum régészének előzetes szakvéleménye. A koponya több száz éves, és egy fiatal nőé lehetett. Környékbeli ilyenfajta lelőhelyeket számba véve, valószínűleg a Vértesben, innen mintegy 20 kilométerre található Vértesszentkereszti kolostorromoktól tulajdonították el, valamelyik feltárás során, a 60-as és 80–as évek közötti időszakban.

A lány elgondolkodott. Vértesszentkereszt! Az a baljós hangulatú kirándulás a romokhoz, meg a fiú, a nagy szerelmem. Hogy is hívták? Gyurika, igen Gyurika. Úgy rám ijesztett, hogy soha többé nem akartam látni. Most, ahogy visszagondolok, mintha tényleg átok ülne azon a helyen. Neki is tönkretette a kapcsolatát. Már csaknem elfelejtettem az egészet.

Összevissza cikáztak fejében a gondolatok. Azóta sem jártam ott. Pedig akkor megígérte nekem az a fiú, hogy világosban is megnézzük. Mi lett volna akkor, ha nem ijedünk meg? És tényleg, voltak-e ott szellemek? Igazat beszélt a fiú? Lehet, hogy egyszer meglátogatom azt a romot, persze szigorúan nappal, és majd meglátom, milyen emlékeket ébreszt bennem. Én sem mentem sokra a fiúkkal azóta! Lehet, hogy ez az oka? Ha jól belegondolok, már eltelt egy pár év, és komoly kapcsolatom nem volt. Az a nős rendőr próbálkozott, persze nagyon szolidan, de hát egy nős pasi aztán végképp nem hiányzik nekem. Mindenkinek azt mondtam, hogy nincs szükségem senkire. De ez tényleg így van?

IX.

A város panelházai között apró kis terek vannak, ahová a helyiek lejárnak. Délelőtt a nyugdíjasok, délután a kisebb gyermekek, este a kamaszok az urak a téren. Gyurika is már gyerekkora óta ott pingpongozott a beton asztalokon, focizott, meg kártyákat cserélt. Ahogy korosodott egyre később ment csak, hogy a környékbeli fiatalokkal lógjon. Amióta dolgozott egyre ritkábban, töltötte ott az időt. Most, hogy kinézett, két –három régi havert fedezett fel, akik a közeli ABC-ben vásárolt Kőbányai világos sörüket iszogatták. Gyorsan magára kapott valamit, beszállt a liftbe és egy perc múlva már közöttük is volt.

- Ja! Írta a Dolgozók lapja is. Egy koponya… - csípte el a beszélgetés fonalát.

- Mi a helyzet? Miről beszéltek?

- Hát arról a koponyáról, amit a tóban a garázsok mellett fogtak ki. Valami elmebeteg beledobta. Próbálják kideríteni ki volt az, mert nemcsak, hogy lopás, de sok a kára a Tanácsnak, meg a Kárásznak, meg a rendőrségi eljárás, stb.

Gyurika már majdnem elszólta magát, hogy neki is van egy ilyen, aztán eszébe jutott, mi van, ha már nincs. Jobb lesz ennek utánanézni. Elköszönt a többiektől, és visszament a lakásba.

Apja épp valami tájképet pingált. Odament hozzá és diszkréten megkérdezte:

- Te fater! Megvan még a koponya?

- Nem tudom, menj ki a garázsba! Nézz körül, hátha valamelyik papírdobozban megvan még.

- Á, annyira nem fontos.

Másnap elment dolgozni. Nagyon laza nap volt, nem sokat nem kellett csinálni, de az igazság az, hogy nem is akart. Egész nap lézenget és figyelte, ahogy a szakik a satupadon zsíroznak. Azt gondolta, ez is csak egy szürke nap lesz, mint a többi: Se szerelem, se nyeremény, ahogy mondani szokta.

Délután kettőkor kilépett a kapun. Nem lakott messze, gyalog is hazaérhetett 20 perc alatt. A parkolóban állt egy kis, fehér Polski Fiat. Ahogy Gyuri a közelébe ért, kiszállt belőle egy csinos, fiatal nő. Amikor Gyurika meglátta, mindjárt megismerte. A lány elmosolyodott, és intett neki, hogy menjen oda. Gyurika odament.

- Szia, Gyurika! Egyszer megígérted, hogy nappal is megmutatod a kolostorromokat. Hát itt az idő.

Beültek az autóba, kikanyarodtak a parkolóból és a Vértes felé vették az útjukat.

VÉGE

Tata, 2009. 11. 05.