Asztronauta

Ha egyszer a Földön

asztronautákkal találkoznék,

elbeszélgetnék velük.

Biztos megkérdeznék,

nincs-e kedvem velük menni.

Nem akarnék.

De te egy álmodozó vagy,

nem illessz erre a bolygóra.

Ezt mondanák.

Mindig vágytam

a csillagösvényen sétálni,

óriás-ködökbe bámulni,

de jól tudom,

csak az űrjármű ablakából tehetném.

S mivel az űr végtelen,

végtelen soká bámulhatnék.

Ám testem törékeny,

nem az űrbe való.

Lelkemnek, pedig hiányoznának

az erdők, a tavak és tengerek,

a milliónyi fajjal burjánzó

növény és állatvilág.

Na, meg az emberek.

Először a család,

aztán a barátok,

később az ismerősök,

végén már az ismeretlenek is.

Megértően hallgatnák az érvelésem

és akkor

az egyik asztronauta így szólna:

Elviszünk egy olyan bolygóra,

ahol van levegő számodra,

hatalmas, végtelen,

malachit-zöld rengeteg

és nap simogatta,

bársonyos-fényű ligeterdők

váltogatják egymást,

köztük tisztások, tavak,

vígan csobogó patakok

és ezüstösen csillogó,

fenségesen hömpölygő folyók.

Mindenféle békés

és csodás állat él

ezekben az erdőkben és vizekben.

S akkor majd megkérdezi tőlem,

ez a jóságos és megértő csillagpolgár,

hogy mit választok,

azt a békés helyet,

ami olyan, mint a Föld volt,

amikor még Édennek hívták,

vagy otthonomat,

a mostani Földet.

Visszavágyok-e

haldokló, önpusztító kultúránkba?

Én pedig választhatok.

Gondolkodnék,

mi lenne a jó döntés,

menni vagy maradni.

Sokat tépelődnék,

de most úgy gondolom, mennék.

Elmenni csak onnan érdemes,

ahová visszavárják az embert.

…és úgy gondolom,

engem néhányan

visszavárnának.