Gisz

Ma délután elszállt egy vidám Gisz a klarinétból. Kirepült a nyitott erkélyajtón, át a szúnyoghálón. A grafitszínű, kopott járda fölött megtorpant egy kicsit. Nézelődött, tanakodott: vajon jön-e még egy másik hang, mondjuk egy Fisz, vagy egy Disz?

De nem történt semmi. Felkapott a friss áprilisi szellő vidám fuvallatára és már lebegett is a park felett. Ott aztán ezernyi ismeretlen hanggal találkozott. Lekottázhatatlan feketerigó dallal, verebek kakofón csivitelésével, szajkó-zajjal, turbékoló galambok beszédével. Minden hang vígan táncolt a levegőben. Tavaszköszöntők, üdvözlő tósztok hallatszottak mindenfelől és a háttérben elismerően susogott a frissen nőtt zsenge falevelek kórusa. Zsongott az éledő természet. Fiatalság, megújulás és életerő illatával itatódott át minden.

A kis Gisz végleg kiszabadult a panelházból, ahol a zajok vízhangosak, vagy tompák, kellemetlenek és zavaróak, kottázásra méltatlanok. Egy merész ötlete támadt: felszáll minél magasabbra, egészen a borotvahab alakú, dús felhőkig és onnan néz majd le a házakra és a városra. Rápattant hát egy felfelé siető léghullámra és már emelkedett is.

Először csak a tér fáit látta meg maga alatt, majd a hatalmas lakótömböt vette észre, ahonnan elindult, aztán már a távolabbi társasházas kolóniát is. Akkor hirtelen recsegő, krákogó hangokra lett figyelmes. Egy vadréce pár szállt el mellette. Utánuk nézett.

- Vajon hova igyekeznek?

Első gondolata az volt, hogy utánuk iramodik gyorsan és megkérdezi tőlük, de aztán lemondott a tervéről. Úgysem értenek az ő nyelvén, hisz sokszor még ő maga sem ismeri fel magát, ha a klarinéton gyakorló Peti nem fújja ki tisztán. Hát, hogyan értené meg akkor más az ő Gisz-nyelvét.

Távolabb, két szürke gémet vett észre, amint méltóságteljesen, szárnyukat vitorlázó repülőként használva, a város másik felén elterülő fás terület felé repültek. Utánuk eredt hát, nincs mire várni. Hamarosan hatalmas platánok fölé ért, aztán mocsári ciprusokat és egy kaukázusi szárnyasdió fát látott.

-Ó, milyen gyönyörűek! – szólalt meg tiszta, csengő Gisz hangján, hogy még egy híres karmester is elismerő pillantással illette volna.

Körbepillantott és észrevette a víz fölé hajló babiloni szomorúfüzet, arrébb egy kislevelű hársat, majd egy vén tölgyet. Úgy döntött, nem megy tovább, mert ez maga az Édenkert és egy tavaszi Gisz hangnak nincs is jobb helye máshol, mint itt a madárdalos tóparton, füzek, hársak, platánok és tölgyek között.

Hol egy sétáló szerelmespár vállán, hol kerékpározó kislány füle zugán, hol egy lágy fuvallatban hintázó levél fonákján megpihenni … mennyei időtöltés.

Ahogy így repkedett örömben túlcsordult szívvel, meglátott egy furcsa romos épületet. Úgy nézett ki, mintha földrengés döntötte volna romba, ám friss ifjonti logikájával hamar rájött, hogy szándékosan épült így.

- Ez a hely tökéletes lesz nekem, új lakhelynek. Bármennyit zenghetek tiszta Gisz hangomon, s tán még a madarak beszédét is megértem egyszer.

Így aztán ráheveredett a gótikus műrom egyik liliomos oszlopfőjének kőszirmára és tágra nyílt, csodálkozó szemekkel itta a tavaszt.

/Tata, Angolpark, 2015/