Az Új kenyér ünnepe
Augusztus 20 többször változtatta ünnepstátuszát. Két indok azonban állandó. Az egyik Szent Istvánhoz köthető, a másik az új kenyérhez. A kenyér, a magyar ember számára a táplálkozás alapja. Ha van kenyered, nem halhatsz éhen. Mindenkinek van kedvenc kenyere és mindenkinek van gyermekkori kenyérélménye. Nekem is több apró kis élmény, emlék, történet fűződik a kenyérhez. Az egyik a hagyományos 2 kilós kenyér idillikus szeretete.
Emlékszem a szombati reggelekre, amikor a város falusi részén, az utcavégi kisboltban kenyérért álltunk sorba. A gyerekek dolga volt a hétvégi kenyér és tej beszerzése és hazavitele. Mi, az utcában és környéken lakó gyerekek, már fél órával a kenyeres autó érkezése előtt ott voltunk és csacsogva, bandázva töltöttük a bolt előtt az időt.
Ha megérkeztek a helyi kenyérgyárból a friss cipók, illatuk betöltötte az utcát. Még langyos volt. Ahogy megkaptuk, hónunk alá csapva vittük haza. Nem mindig tudtuk megállni, hogy már útközben letörjük a sarkát és langyosan, illatosan a szánkba tömtük. Ezért volt, hogy meg is fedtek otthon, hiszen felvágás előtt, illett a kenyér hátára, a nagy késsel egy keresztet rajzolni. De már mindegy volt és nem bántuk a szidást sem.
Aztán megjelent a fehér kenyér, ami kétszer annyiba került és bár finom volt, utólag visszagondolva az olcsóbb kenyér adottságaival nem rendelkezett, főleg a roppanós kenyérhéj tekintetében.
Az iskolai menzán a kenyér sarka volt a kurrens cikk. Ahogy tálcáinkkal az asztal felé siettünk, a szemfülesebbje már közben kimondta: a sarok stop! Ha ez elmaradt, az első kenyér, amit a kosárból kivettünk a sarka volt. Egyrészt abban volt mennyiségileg a legtöbb kenyér, másrészt a héja még akkor is roppant, ha nem épp a pékműhelyből került az asztalra. Ma már olyan ikonikus étel alapja volt, mint a vöröshagymás, pirospaprikával megszórt zsíros kenyér.
Soha nem felejtem, amikor 12 évesen Bulgáriába sikerült kiutaznom az iskolámmal. Egy Popovo nevű kisvárosban elvittek a helyi kenyérgyárba. Ott frissen sült, a mi kétkilósukkal teljesen megegyező kenyerekből szelt szeletek vártak minket, amihez sót adtak. Még ma is érzem a friss, langyos illatú, sós kenyér ízét.
Később változott a világ. Eltűnt a kétkilós kenyér. Lett mindenféle kenyerünk, de a régi kétkilóst egyik sem pótolta. Megjelent közben a sok magos, ilyen-olyan adalékos és adalékmentes, tartósító szeres és -mentes. Szerencsémre eljutottam pár helyre a világon és módom volt más népek kenyereit is megkóstolni. A németek savanykás, száraz barna rozskenyere nagyon nem jött be. A franciák bagettje, amit szeletekre vágva reggeli szendvicsek alapjaként használtam, elég jó volt. Azt hiszem, a legfinomabb bagettet Edirnében ettem, hajnalban, egy pékségben. A másik ilyen élményem is Törökországhoz fűződik. Az isztambuli Aranyszarv-öbölben a parthoz kikötött kis ladikban, nagy serpenyőben szardíniát sütöttek. Kértem belőle. Hamburger szerű cipót pakoltak meg sülthallal, de becsületesen. Nagy paradicsom és saláta szeleteket tettek még rá. Ma sem tudom, hogy a cipó, vagy a tölteléke okozta-e azt a kulináris élvezetet, amire ennyi idő után is emlékezem. De az gyönyörű szelet, amit egy kétkilós közepéből kanyarítottunk és csak úgy ropogott, amikor zsíros, vagy vajas kenyérként vette el az éhségem, azt nem érte utol.
Eszembe jut a ’70-es évek második fele. Geológus tanulóként, a tapolcai bauxitbányák, nyirádi üzemének büféjében, hajnali negyed 6-kor, bányászok állnak sorba az üzemi büfében. Otthonról hozták a szalonnát, a vörös, vagy fokhagymát. A kenyeret frissen vették leszállás előtt. A büfés előre készülve, négyfelé vágta a kétkilóst. Egy bányász reggelijének kenyérmennyiségét. Voltak kisebb étkűek is. Ők 20 deka kenyeret kértek. A büfés nagy rutinnal szelt egy nagyjából 3 ujj széles szeletet. Én csodálva figyeltem és kértem két kakaós csigát.
De idővel megnőtt az én étvágyam is. Már a katonaságra gondolok. A sok-sok zsíroskenyérre gondolok, ami sokszor mentett meg az éhezéskor a hosszú gyakorlatok során. Szerencsére jó kapcsolatokat ápoltam a konyhásokkal, így aztán a GAZ 66 bemérő autónkon mindig volt kenyér és zsír. Még a századparancsnok is odajött időnként egy karéj kenyérért.
S most beugrik annak a falusi fiúnak az emléke, akit egyenesen erről az ételről neveztünk el Zsíroskenyérnek. Ő találta fel az óriás zsírost. Történt, hogy nagyon éhes volt, ezért a kétkilósból hosszában kivágott egy szeletet. Úgy nézett ki, mint egy kiegyenesített bumeráng. Erre rákent negyed kiló zsírt, rátett 2-3 fej vöröshagymát, még pirospaprika is akadt, na meg sok só. Kiállt vele a körlet előtti udvarra. Mindenki tátott szájjal figyelte. Később utánozni kezdték. De Zsíroskenyér nem akarta elfogadni, hogy lenyúlták az ötletét, ráadásul az így szelt kenyérből a többi szelet sokkal kisebb volt. Ezért tovább fejlesztett. Ma úgy mondanánk, hogy megalkotta a zsíroskenyér 2.0 prototípusát. Szerzett egy kétkilós kenyeret és egy nagyon éles, hatalmas kést. A kenyeret hátára fektette és leszelte a felső egyharmadát, majd nagyjából két cm-rel lejjebb kezdte óvatosan kiszelni a kenyérből kiszelhető legnagyobb szeletet. Mintegy kispárna méretű szeletet nyert. Erre ment több, mint fél kiló zsír. Az aznapi menünek köszönhetően oldalasból származó sülthúszsírt szerzett. Aztán jött pár fej hagyma, nagy karikás szeletekben. Pusztán kis időre tudta megemelni a szeletet, épp, hogy a híre örökre bevonuljon a zsírosdeszkák történelmébe. Aztán egy nagy tálcára téve került elfogyasztásra.
Nem szeretném, ha ez a rövidke kenyértörténelem, szomorkás, régen minden jobb volt, még inkább nem, hogy melankolikus hangulatban végződjön. Kell lenni még valaminek, ami, ha el nem is feledteti, de fogyasztásakor számomra igazi élményt nyújt.
Az utóbbi időkben kaptam rá az olasz, olivás ciabattára. Bármikor hajlandó vagyok elcsábulni és esküszöm minden szentre, akinek köze volt a kenyérhez, Szent Erzsébet kötényében rózsává vált kenyérre, a kenyér képében is ábrázolt Páduai Szent Antalra, Szent Gálra és Szent Zitára, és még ki tudja kire, hogy amikor eszem, nem jut eszembe a hagyományos kétkilós.
