Nyugodt víztükör, a nap épp alábukott. A tó tükre opálos, vízüvegszerű. Alig érzékelhető pára tompítja a gyér fényt. A sirályok már túl vannak a vacsorán. Csend van és nyugalom. Plein air festők, merre vagytok, hol rejtegetitek palettátok, vásznatok? A túloldal sziluettje elnagyolt, elkenődő pacákban terül szét a vízvásznon. A Kálvária domb szolid lankái, a szögletes, ormótlan víztorony, a sörétöntő torony – engem a bolognai ferde tornyokra emlékeztet -, az Eötvös gimnázium késő-barokk épülettömbje, a kéttornyú Szentkereszt felmagasztalása templom, és a valaha volt piarista rendház, a vár, harmonikus egységben egyesülnek a természettel.

Hirtelen, éles zajjal sok száz károgó varjúból álló sereg lepi meg a tó légterét. Valami megszakadt. A táj estellő-komorrá vált, a hangulat elillant.

Fekete sereg,

alkony-idillt törte meg.

Milyen kár, kár, kár!

A haibun, egy hagyományos japán szépirodalmi szövegforma. Természeti leírás, amely egy haikuval végződik. A haiku némileg ellenpontozza is az előtte leírt szöveget. A hagyományos, haiku költők által írt útinapló is lényegében haibunokból áll.