Igazoltatás a Városligeti-tó partjánál 1982-ben. A minden bizonnyal beállított képen az önkéntes rendőr öltözéke olyan tökéletes, mintha egy korabeli divatlapból bújt volna elő. A jobb oldali fiú lábán a kor cipődivatját uraló alföldi papucs. Fotó: Fortepan
Ez a történet valós, még az események időpontja is pontos. A két főszereplő nevét megváltoztattam. A történet szereplői közül legalább hárman már nem élnek. Feltehetően a néven nem nevezett rendőrök is elhunytak már, hisz eltelt azóta 42 év. Illusztrálásként korhű fotókat válogattam a Fortepan gyűjteményéből és az akkori Beatrice koncertjét javaslom hallgatásra. Ennek zenéje és főleg szövegvilága fejezi ki leginkább a kor ijfúságának életérzéseit.
Beatrice, Kisstadion, 1980.
A garázsajtó története
1980 tavasza. Egy dunántúli megyeszékhely művelődési háza. Katonai sorozóbizottság a 18 éves korban hadkötelezetté váló fiatalok orvosi alkalmasságának igazolására.
- Samu Károly jöjjön be. Adja a papírját. Vetkőzzön le. Teljesen. A ruháját hagyja ott. Guggoljon le. Álljon fel. Hajoljon előre, majd hátra. Forduljon háttal. Terpeszállás, és hajoljon előre. Húzza szét! Minden rendben. Van-e valami betegsége, ami miatt nem tudná ellátni a katonai szolgálatot?
- Van, van. Persze. – mondta nem túl meggyőzően Samu.
- Mi? –húzta fel a szemöldökét a katonaorvos, miközben körbenézett és összegyűjtötte az egyetértő pillantásokat a sorozó bizottság tagjaitól.
- Hát, szokott itt fájni – mutatott a mellkasára, majd a közönyös és csodálkozó tekintetek láttán folytatta:
- Meg a lábam is szokott...
- Majd, ha hazamegyünk, jól megrugdoslak, aztán az tényleg fog fájni! – mondta egy sötéthajú, robosztus termetű férfi Andrási, és szigorúan nézte a csenevész termetű, és a megalázottságtól már teljesen maga alatt lévő fiút.
- Szóval akkor hol is fáj? - állt fel az orvos, atyáskodóra véve szerepét.
- Hát, ott is, de nem nagyon.
- Ugye megmondtam. – Szólt atyáskodó, baljóslatúan nyájas hangon, Andrási, a rendőrőrmester, akit akkor szoktak a sorozóbizottságba delegálni, amikor abból a városból soroztak, ahol él, ahol rendőr már vagy húsz éve, ahol ismer minden utcán csellengő suhancot, és ahol igen jól ismeri mindenki, aki nem fér a bőrébe néhanapján.
- Szóval nem nagyon. Alkalmas. Öltözzön fel! Szólítsa a következőt! – mondta a sorozóbizottság elnöke.
***
Két évvel később egy dunántúli kisváros cukrászdájában, egy négyfős társaság ünnepelte az István napot december 26-án. Meglehetősen sokat ittak, de mindenki jól állt a lábán. Úgy döntöttek, ideje továbbállni. Fizettek, felálltak és távoztak. Kinn az utcán jólesett a mínusz egy-két fokos levegő. A korábbi napok erős hidegei miatt a járdákat vastag jég borította. A négy fiú jó barát volt. Hárman a helyi gyárban dolgoztak, míg a negyedikük asztalosként dolgozott a megyei építőipari cégnél, a KOMÉP-nél. Ezt a fiút Karesznak hívták. A többiek István, Jani és Sanyi. Már vagy 20 méterre eltávolodtak a cukrászdától, amikor Karesz a jégen megcsúszott és hanyatt esett. Jól bevágta a fejét. Az elfogyasztott konyak, Mascherie koktél, és Irsa vermut alkoholtartalma valószínűleg csökkentette a fejbe verés okozta fájdalmat, viszont nehézségeket okozott az egyensúly visszanyerésében. A fiúk próbálták felállítani, de nem nagyon ment. Egy nagyon csúszós részen voltak, ahol nekik is nehéz volt az állás, nem beszélve az alkoholról, ami bennük is dolgozott. Sehogy sem sikerült Kareszt felállítani, mert látszott rajta, hogy az alkohol kezd úrrá lenni rajta. A fiúk úgy döntöttek hazaviszik, hiszen csak mintegy ötven méterre lakott. Gondolták, ott majd kialussza magát. Így hát megfogták a nagytermetű asztalost, egy elől a két lábát, hátul meg jobbról – balról, és mint a nehéz tárgyat, csúszkálva, le-letéve, közben jókat nevetgélve haladtak a berúgott fiú lakhelye felé.
- Álljanak meg azonnal! – hallották a hátuk mögül.
Megálltak, úgyis nyekklett - nyaklott társuk, a kezük között. Megfordultak, és látták, hogy három rendőr siet feléjük.
- Komám, ezek a megyétől vannak! – szólt spicces hangon Jani.
- Ja, az nem jó nekünk, mondta István, aki tudta, hogy bármilyen szemetek is a helyi rendőrök, azért könnyebb velük lerendezni a kétértelmű eseteket, mint idegenekkel.
- Jó estét kívánok! Kit cipelnek maguk?
- Jó estét! A barátunk elcsúszott, bevágta a jégen a fejét, és nem tud lábra állni. Mi meg hazavisszük, mert itt lakik az út túloldalán.
- Na. Állítsák csak talpra, ezt a fiút! – utasította őket az egyik rendőr.
Karesz arccal eddig a jégen hevert, a hidegtől kezdett bele visszatérni az élet.
- Itt vannak ezek a rohadt rendőrök. Az a rohadt Andrási. A tartozás. Hol a pénzem? Most aztán vége lesz, mint a botnak! Megölöm! – ordította.
Erejét a harag szinte megsokszorozta. A pillanat tört része alatt felállt, mint aki titkos, kijózanító tablettát nyelt, és rohant volna a rendőröknek. Barátai mindhárman utána vetették magukat, de ő akár Herkules lerázta magáról őket. Két kezével és egyik lábával is taszított egyet hátra, és a fiúk úgy fröccsentek szét, mint a lavórból a vízcseppek, ha valaki belecsapott egyet. Mindhárom fiú elesett. Istvánnak széttört a szemüvege, és az egyik lencse éle, a szeme alatt, ívesen az arca bőrébe vágott. Janinak – mondhatni, ő úszta meg a legolcsóbban -, szétrepedt az ülepén, a feketepiacon vásárolt piros címkés Levi Strauss 501-es farmer, Sanyinak a mongolbőr dzsekije repedt meg hosszanti irányban, a baloldalán, azon a részen, ahol az ujját a háthoz varrják. Karesz pedig meglódult, most már akadálytalanul, a látottaktól pár másodpercre elámult rendőrök felé.
***
A járőrcsapat jól képzett, rendszeresen intézkedő rendőrökből állt. A bányászvárosokban nem volt ritka a nagytestű, a sok pálinkától eszét vesztő, „nem szocialista módon, viselkedő” ember. Így aztán nem sokat csodálkoztak. Azt sem mondhatnánk, hogy jókedvükben voltak. Nem elég, hogy szolgálatban vannak karácsony másnapján, még csak nem is saját lakhelyükön, hanem a megyéhez vezényelve járőrbe. Itt pedig nem lehet üresen leadni a szolgálati jelentést. Ráadásul ez a hideg. Szóval még jól is jött ez az ügy, tehát nem lepődtek meg a támadáson. A jobbról álló kitért a felé rohanó ember elől, és Castro-bakancsával sípcsonton rúgta Kareszt. A középső rendőr ezzel egy időben a rúgás fájdalmában előrehajoló és üvöltő ember arcába és szemébe nyomta a nála lévő könnygázspray flakon tartalmának jelentős részét. A csapat harmadik tagja ekkor ököllel tarkón vágta a fiút, aki összecsuklott. De kemény fiú volt ez az asztalos, nem került az ütéstől, meg a rúgástól rosszabb állapotba, inkább józanított rajta. Persze látni, nem nagyon látott.
- Álljon talpra maga disznó! – mondta az egyik járőr, bekísérjük az őrsre.
- Nem látok semmi, kimarja ez a szar, a szemem.
- Majd az őrsön megmosod fiam. – így a másik rendőr.
- De még volna itt egy kis dolog. Kérem az önök személyi igazolványát.
A fiúk addigra már összeszedték magunkat a földről. Ők már nagyon fáztak, és semmi jót nem vártak ettől az estétől. A járőr parancsnoka egyenként elkérte az igazolványokat. Hosszasan nézte a fényképeket, tulajdonosuk arcába világított, miközben afféle rögtönzött kvíz vetélkedő keretében villámkérdéseket intézett a fiúkhoz. A srácok engedelmesen válaszolgattak, miközben hunyorogtak a járőrlámpa fényétől. A másik járőr gondosan feljegyezte az összes adatot. Legalább lesz mit jelenteni. 4 igazoltatás, egy intézkedés, egy előállítás. Már fél műszakra elég. Nem siettek nagyon. Mindegy, csak teljen az idő. Most beviszik ide a helyi őrsre ezt a duhajt, kicsit nevelgetik, oszt itt is a reggel. Lehet, már ki sem kell jönni.
Karcsi már teljesen lehiggadt, pontosabban kifogyott belőle hirtelen az erő. Minden megmaradt energiájával azon fáradozott, hogy megtartsa magát a lámpaoszlopba kapaszkodva, amihez a rendőrök támasztották.
- Na, akkor menjünk, Károly! – szólt a fiúra az atyáskodó járőrparancsnok, és elindultak volna gyalog, a hozzávetőleg egy kilométerre lévő városi rendőrkapitányságra.
- Nem tudok menni! Nem látok! A szemem! – nyöszörögte Karcsi.
- Jöjjön csak Károly! Mi segítünk. Majd, ha szükséges, kihívjuk az ügyeletet. Bár nem hiszem, hogy szükség lesz rá. – ezzel elindultak szoros egységben, mint négy összetartozó jó barát, lassan sétálva.
- Tudja Károly fiam, az a baj, hogy a fiatalokból már kiveszett a tisztelet. Amikor gyerek voltam, a szomszédunkban lakott a Horváth János bácsi. Ő is rendőr volt. Attól úgy féltek, mint a tűztől. Az öreg volt, hogy úgy berúgott, hogy a tányérsapka leesett a fejéről, és gurult az úton, mert nem is a járdán ment haza, hanem az úton. Közben énekelt hangosan! Mégse csúfolta senki, még a háta mögött sem. Mert, ha megtette volna valaki, a háta mögött úgyis beárulják, annak aztán kiverte volna a szájából a fogait. A tányérsapkát meg utána vitték, és odaadták a Mária néninek, a feleségének. Mi humánusan neveljük a fiatalokat! Igaz, elvtársak? – kérdezte.
- Úgy bizony, úgy bizony! – válaszolták azok nevetve. – Néha, de csak ritkán egy-egy pofon. Meg ez a kis inhaláló, még jót is tesz, megtisztíccsa a légzést.
Időközben beértek a városi kapitányságra.
***
- Kit hoztatok ide karácsonykor? – kérdezte az ügyeletes kapus a rendőrségen.
- Csak egy részeg fiú! Vegyétek át, mer’ én be nem viszem a megyére. Elég nagy kiszúrás ez így is, nem kell még a plusz papírmunka ott is.
Az őrmester felszólt telefonon, és hamarosan feltűnt egy másik rendőr, papucsban. Épp evett, még nem nyelte le a falatot.
- Na, gyere, ha már itt vagy – mondta, miközben tovább rágott, - Menj be a cellába!
- Meg akarom mosni a szemem, mert befújtak. Majd viszünk be vizet, mondta a fiúnak és rázárta a cellát.
Visszament a megyeiekhez, közben előkerült a harmadik ügyeletes is. Andrási.
- Idefigyelj! – szólt hozzá a megyei járőr, - miért akar téged megölni ez a fiú. Azért jött nekünk, mert azt hitte egyikünkről, hogy te vagy. Valami adóságról hadovált. Persze be van rúgva, de …
- Á, semmi, probléma. – vágott a szavába Andrási - Ismerjük a fiút. Részeges, zavart gondolkozású, hazudozó. Előbb - utóbb a börtönben végzi. Majd én rendezem az ügyet. – mondta Andrási.
- Akkor mi megyünk, elvtársak. Visszamegyünk a központba. Megcsináljuk a papírmunkát. Aztán vége is addigra a szolgálatnak. Gondolom, addig nem találkozunk, úgyhogy boldog újévet nektek! Ezzel elmentek.
A nemzet csótánya , 1980 Fotó - Fortepan
- Lássam azt a gyereket! Szétrúgom a seggét! – mondta Andrási. Kizárta az előzetesek zárkáját. Csak a fiú volt benn. A sarokban ült felhúzott lábakkal. Két karját rátámasztotta. Erősen könnyezett és alig látott.
- Szervusz, Karesz! Mit hallok? Berúgsz, aztán balhézol. Beszélsz hülyeségeket, hogy megölsz, meg megloptalak, meg garázsajtó? Mi van a szemeddel?
- Azok a rohadéko...
- Mit mondtál? – vágott a szavába Andrási. – Megtámadtál három rendőrt te barom, engem meg halálosan megfenyegettél. Szóval. Mi van a szemeddel?
- Befújtak, és mindjárt kifolyik. Meg szeretném mosni.
- Látod! Tudsz te ember módjára is viselkedni. Gyere, kikísérlek a mosdóba. Hozz egy kicsit rendbe magad, aztán megbeszéljük ezt a dolgot.
***
Pár perc múlva visszatértek a zárkába.
- Mi neked a gondod?
- A garázsajtó!
- Miféle garázsajtó?
- Az, amit tavaly csináltatott velem, és nem fizette ki.
- Ja, értem! Tehát a garázsajtó! Hát mit gondolsz, te gazember? Ingyen vigyázok én terád. Óvlak téged is, meg a haverjaidat is. Az semmi? Ma este is mit műveltél? Ha én nem vagyok itt, bevisznek a megyéhez, aztán neked annyi. Kaptál volna egy-két évet, de minimum egy kis felfüggesztettet. És akkor nem beszéltem még arról, hogy engem halálosan megfenyegettél.
- Azt nem gondoltam komolyan. Hadd menjek el az ügyeletre, mert kifolyik a szemem. – mondta könyörgőre fogva a hangját Karesz!
- Persze mész. Csak előbb megígéred, hogy nem fenyegetsz engem, cserébe én is elfelejtem az egészet. – mondta egyezkedő hangon Andrási.
- Legalább az anyagköltséget fizesse ki. Dobson padlóból csináltam, meg a vasalatok, a zárak. Nekem is benne van legalább ötezerben.
- Összeloptad te már azt a KOMÉP-nál.
- Nem.
- Dehogynem! Mindenki tudja, hogy a maszek az első, aztán a munka. Így volt ez mindig is, és most is így van.
- De ezt tényleg vettem...
- Hát akkor majd összelopod ezután! – mondta Andrási. A témát lezártnak tekintette, és kiment a zárkából.
Kontrollált zeneélvezet a siófoki szabadtéri színpadon az Omega–LGT–Beatrice közös koncerten, 1980 Fotó: Fortepan/Urbán Balázs
Néhány perc múlva visszatért egy papírral a kezében, de mielőtt odaadta volna így szólt:
- Akkor ugye megegyeztünk. Én nem tartozom neked semmivel, cserébe nem jelentelek fel, hanem elengedlek. Most pedig írd alá ezt a papírt, és a kollégám átkísér az ügyeletre.
Karesz beleegyezett mindenbe, csak innen szabaduljon végre. Amikor az ügyeletről kijött, még mindig homályosan látott. Hazabotorkált, és lefeküdt az ágyára. Nagyon kemény fiú volt, soha nem látta senki sírni, de most hangosan zokogott. Siratta ezt az egész rohadt világot, amiben élt.
***
A garázs, amelynek ajtaját készítette pár év múlva gazdát cserélt. Az ajtó azonban mindig tökéletesen működött: nem rohadt, nem szuvasodott, és nem vetemedett el. Igazi jó mestermunka volt. Csupán néhány évente kellett felcsiszolni rajta a csónaklakkot és újrakenni. Egyszer aztán egy következő tulaj, a második Andrási után, úgy gondolta, hogy vasajtót rakat a garázsra, mert a faajtósakat kezdték sorban feltörni a környéken. Így hát megcsináltatta a vasajtót, szuper zárral, amely körben a szögvas keretbe fúrt mélyedésekbe csúszva kapaszkodik jó egynéhány ponton. Amikor a faajtót a lakatosok leemelték, feltűnt nekik, hogy az milyen jó állapotban van. Az egyikük megkérdezte a garázstulajdonost, hogy mi a szándéka az ajtóval.
- Még nem tudom, talán felfűrészeltetem tüzelőnek.
- Nem adná el nekem, én hasznát tudnám venni?
- Jó! Leszámítjuk a vasajtó árából. – egyezett bele a garázstulajdonos.
- A lakatos pedig hazafuvarozta a garázsajtót, és a családi ház étkezőjébe egy nagy asztalt, és a hosszabbik oldalához egy - egy ülőpadot készíttetett belőle. Még két szék ülőrésze és háttámlája is kijött a végén.
Andrásit ekkorra már elvitte a jó szíve. Sokan kimentek a temetésére. Néhányan a tömeg hátsó részében, a kíváncsiskodók között, kétes ügyeiről sustorogtak. Karesz már nem lehetett közöttük. Egy évvel korábban belehalt az ivásba. Soha nem tudta lenyelni a kifizetetlen garázsajtó miatt elszenvedett igazságtalanságot, a rendőri megveretést, és az elfojtott konfliktust Andrásival.
***
A lakatos egy nevezetes családi ebéd alkalmával avatta fel az új asztalt. Lehet, hogy egy születésnapot ünnepeltek, de az is, hogy egy eljegyzést. Valószínűleg senkinek nem jutott eszébe az asztalnál ülve, hogy egy néhai garázsajtó mellett ülnek, hogy a készítőmester Karesz, és a készíttető Andrási, a nemrég elhunyt rendőr. Még annak is lehet némi valóságalapja, hogy nem hallottak egyikükről sem. Így aztán senki sem gondolkodott el azon, hogy a tárgyaknak, amit használunk, sokszor története van.
Tata, 2009.
VÉGE
1981.
