Didzserália

I.

A férfi nagy fehér ágyban feküdt. Feje szinte eltűnt a párnában. Arcának sápadtsága vetekedett az agyonmosott kórházi párnahuzat elefántcsont színével. Lassan nyitotta fel a szemét. Szájában keserű ízt érzett, és hányingert. Tudta, vagyis inkább sejtette hol van. Gondolatai még akadoztak, emlékei nem voltak tiszták, és a feje is úgy lüktetett, mintha egy téglával jól kupán vágták volna. Zúgást hallott most, de nem a külvilágból származót. A zaj belül keletkezett a koponyájában. A füle csak afféle katalizátorként szerepelt a folyamatban, hogy agyának legyen mihez kötni a mások számára hallhatatlan, felfoghatatlan érzést. Nem! A hallásomnak biztosan nincs baja! Nem lehet! Újra elaludt. Már eltelt újabb pár óra, mire kinyitotta a szemét. Ez az ébredés már határozottan jobb volt. Persze ugyanúgy mozdulatlanul feküdt, de már nem zúgott olyan erősen a feje. Inkább szorítást érzett, mit egy virtuális abroncs okozhatott, majd ennek feloldásaként, a homloklebenyből kiinduló éles, lüktető nyilallások következtek. Ezek a láthatatlan nyilacskák gombostűkként gerjesztettek pontszerű fájdalmakat halántéki, arc és állcsontjaiban koponyájának bal felében. Aztán hirtelen egy éles hang hasított a fülébe, megszakítva azt a precíz és feltáró önvizsgálatot, azt a kirándulást, melyet belső, koponyán belüli fájdalomvilágában tett. Borzalom! Hát mégiscsak létezik egy külső világ is, mely nem csak úgy fáj bent, de valóságosan is?

- Nővér! Csukja be kérem az ablakot! Már mondtam a tegnap, hogy vizit idején ne nyírják a füvet az ablak alatt, itt az épületek előtt. Nyírják hátul, vagy gondozzák addig az ágyásokat. Nem tudom mi ez az új szokás!

Na! Nézzük a betegünket! Látom, hogy már ébredezik. Hát hogy érzi magát, Szabolcs? – nézett a sápadt, fiatal férfira.

- Igen gyengén érzem magam főorvos úr, de már jobban, mint pár órával ezelőtt. Akkor azt hittem szétrobban a fejem.

- Agyrázkódása volt, úgy látom nem is kicsi. Szerencsére törés nincs. Tegnap este hozták be. Megbotlott, elesett, és egy utcai padba bevágta a fejét. Emlékszik valamire?

- Most, hogy mondja, talán – mondta a férfi bizonytalanul.

- Még egy pár napig itt tartjuk. Napról napra jobban lesz. Hatalmas szerencséje volt. Köszönje annak az embernek, aki megpróbálta elkapni, mert úgy vágódott el, mint a zsák. Ha az a férfi nem fékezi le az esését, ahogy maga után nyúlt, biztos széttörte volna a koponyáját.

Majd délután fogadhat látogatót is, egy rövid időre. A feleségével már beszéltem.

- Köszönöm doktor úr!

Pár órával később a férfit meglátogatta a felesége. Nagyon aggódóan nézett a fiatal asszonyka. Tördelte a kezeit, pedig a főorvos megnyugtatta, hogy semmi baj nem lesz, a szombatot már otthon töltheti a férjével, ha nem lép fel addig semmilyen komplikáció. Most itt ül az ágy szélén és hüppög.

- Te Szabolcs! Hát mér’ nem tudtál a lábad elé nézni? A frászt hozod rám. A gyerekeket nem hozhattam be. Már nagyon hiányzol nekik. Mindegy! Csak gyógyulj meg, de gyorsan!

- Te, Erika! Egy csomó mindent mondott az orvos a viziten. De nekem nem rémlik semmi, hogy mi is történt velem valójában?

- Jöttél haza tegnap este a zeneiskolából, mert ütőórákat adtál, erre csak emlékszel?

- Persze, és…

- Jöttél már az autódhoz. Oldalt a kisbolt előtt állt a kocsid. Átvágtál a parkon és már odaértél volna ki a kocsihoz. Elmentél egy pad mellett. Tudod, ahol azok az alkoholisták, meg hajléktalanok szoktak ülni estefelé, hogy még az éj leszállta előtt teleigyák magukat. Te gondolom rájuk sem néztél, csak elhaladtál előttük sietve, hogy megkerüld őket, mert az autóhoz épp a padjuk mögötti füves részen kellett átmenj. Aztán megbotlottál és fejjel nekiestél a padnak. Az egyik, egy öreg, borostás cigány ember, amelyik mindig ott ücsörög, megpróbált elkapni… de hát nem sikerült neki. Le volt lassulva a szesztől, meg hát… le van az már lassulva, vagy húsz éve. Mindegy! Annyi sikerült neki, ahogy utánad kapott, hogy nem teljes erőből verted a fejed a pad öntöttvas korlátjába.

- Erre már nem emlékszem. Szokott ott ülni egy társaság, de…

- Akkor az öreg áttámolygott a lottózóba. Nem ment be, mert még nem ment be oda soha, csak bekiáltott, hogy hívjanak mentőt, mert egy fiatalembert baleset ért a parkban. Ezzel hazadülöngélt. De tényleg nem emlékszel semmire?

- Sok minden rémlik, de az arcok egyelőre hiányoznak.

***

Eltelt két hét azóta, hogy Szabolcs hazakerült a kórházból. Egyre ritkábban fájt a feje, akkor viszont élesen és fájdalmasan lüktetett. Az arca sem volt már olyan ijesztő. Szeme körül a véraláfutások szépen felszívódtak, ajkai megteltek vérrel, a cserepesség megszűnt. Arcának bal oldalán az állkapocs, pofa és halántéktáji csontok érintésre még fájtak. Utcára nem kívánkozott, nem is mutatkozott sehol, leszámítva a körzeti orvosnál tett kétszeri vizitet.

Egyik reggel csörgött a mobilja. A munkahelyéről hívták. A Magyar Honvédség Központi Zenekarának dobosaként dolgozott Budapesten. Ő volt az egyik, a 8 dobos közül. Persze igazából ütősöknek nevezték őket hivatalosan, mert a nagydoboson, és pergődobosokon kívül volt még a cintányéros, meg a triangulumos is. Kasztok. Kis kasztok a zenekaron belül. Fafúvósok, rézfúvósok, ütősök. Volt egy barátja a rezesek között – így hívták az ütősök egymás között a rézfúvósokat-, a Kondor Gergely. Ez a Gergely nyílt gondolkodású, rendes kolléga volt, vele egykorú, nem olyan, mint az a sok felvágós öreg tubás, pozanos, trombitás meg kürtös. Próbálgatott minden stílust, jazzt, komolyt, meg mulatóst, és különféle hangszereket is.

- Szia, Szabi! Hogy vagy, öreg? – szólt a telefonba.

- Szevasz, Gergely! Voltam már jobb formában is. Mi a helyzet?

- Figyelj, Szabi! Kaptam egy felkérést. Tudod, gyakorlok egy ideje a Didgeridoon.

- Már azon is? – vágott közbe Szabi, próbált humorosnak hallatszani Szabolcs a telefonban.

- Igen, de figyelj. Három hét múlva lesz az idei Fricsay ünnepség a Nemzeti Múzeumban. A karnagyunk megkeresett, hogy vagy 6-7 zekekarból összevont nagyzenekar lesz, ahová mi nem kellünk, de lenne egy lehetőség, egy meglepi műsorszám. Hallották, hogy próbálkozok ezzel a gyökérdudával, hát megkérdezték tudnék-e valami színvonalasat összehozni. Én meg mondtam, hogy egy ütőssel megpróbálnám. Terád gondoltam. De, le kell adni a fellépők névsorát, úgyhogy válaszolnod kell. Vállalod, vagy keressek mást?

- Hát persze, hogy vállalom! Tudod, hogy imádom a didzseridu hangját. Összeszedem magam addig.

- Oké! A részleteket később. Összedobunk pár jó ütemet, én meg rádudálok. Lehetne benne egy kis válaszolgatós is. 5-6 perc lesz az egész, nem több.

- Jó, ezt megbeszélgettük. Addig beütöm magam én is. Majd jelentkezz, Gergely!

- Oks! De ezúttal ne a fejed üsd be! – mondta nevetve és megszakította a beszélgetést.

A telefonhívástól egészen feldobódott. Végre valami. Végre egy irány. Végre itt a feladat, amihez felépítheti újjászületett új-önmagát. Mióta hazajött a kórházból sokat gondolkodott. Az alkoholista öregember, akit ő természetesen ismert látásból, akit ő megvetett, és olyan távol került el, mint egy leprást, nos ez az öregember, megmentette az életét. Gondolkodott, hogy megkeresi, ha jobban lesz, de hát mit is mondjon neki? Azt, hogy köszönöm, és rázza meg a kérges, koszos, hugyos, kukába turkáló kezét, és közben nézzen a kocsonyás, vizenyős szemébe, hálálkodva? Vajon emlékszik-e még rá? Emlékszik-e még bármire az a férfi? Mindegy! Nem nagyon van más választása. A jólneveltsége és a becsület azt kívánta, hogy ezt tegye. Mindenképpen megkeresi, csak legyen egy kicsit jobban.

***

A város XVIII. századi központját módos gazdák udvarházai vették körül. A kövekből és téglából épített, habarccsal vakolt, magas kőfalakkal védett erődszerű portákra, nagy ívelt kőboltozatú kapunyílásokat építettek, melyekbe aztán vastag padlókból ácsolt díszes ajtószárnyakat rögzítettek. A szélességük olyan volt, hogy egy szekér kényelmesen áthaladhasson rajtuk. A takaros porták zárt udvarából volt megközelíthető a gazda háza. Ezen túlmenően jobbról-balról műhelyek, gazdasági épületek, cselédlakok nyíltak a közös udvarra. A XX. század második felére az ilyen porták már megszűntek eredeti funkciójukban működni. Államosították őket, vagy gazdájuk hagyta fel a korábbról megörökölt udvarházakat. A műhelyek cselédlakok, mind apró bérlakásokká alakultak, melyeket a tanács szociálisan rászorultaknak juttatott. A XXI. századra egyes udvarházakat visszavásároltak és felújítottak, másokba boltok, gazdasági társaságok, vagy ügyvédi irodák települtek. Maradt azonban néhány, természetesen a központtól távolabb esők, amelyekben a nyomor miatt ideszorult családok laktak.

Egy ilyen kis udvarház apró, lepusztult lakrészében élt feleségével Solt Ignác. Már régen rokkantnyugdíjas lett, egy agyvérzést követően. Előtte a helyi téesznél dolgozott, mint karbantartó, mindenhez értő, de szakmával nem rendelkező segédmunkás. Aztán jött a rendszerváltás. Egyre nehezebben ment a téesznek. Nem tudtak fizetni az embereknek. Hát elkezdték a dolgozókat elbocsájtani. Először a munkakerülőket, a piásokat, az elkésőket, aztán a betegeskedőket, majd a szakma nélküliek következtek. Így került sor Ignácra is. Innen már egyenes volt az út. Ivás, ténfergés, veszekedés, ivás, rosszullétek, veszekedés, ivás, agyvérzés. A kórházból hazakerülvén valahogy még sikerült felállnia, de már csak a betegségből, az élet egyéb területén nem. Az alkoholbetegség fokozatosan elhatalmasodott rajta. Először még volt pénze, hogy bejárjon a borozóba, de aztán már a kisfröccs is drága lett. Maradt az élvezhetetlen kannás lőre, amit szalmából erjesztenek és tablettával aromáznak be. Ez aztán megfelelő mennyiségben estére megtette a hatását. Már vagy tíz éve nem történt vele semmi. Teste szivacsként működött. Tudattalan szivacsként. Teleszívta magát, majd kezdett kiszáradni és újra teleszívta magát.

Hol volt már a gyönyörű gyermekkor. Apja muzsikus cigány volt. Csodálatosan klarinétozott. Akkor még meg lehetett élni a zenéből. Minden nap délután négykor felvette a fekete öltönyt, meg a fehér, keményített galléros inget, puha ronggyal letörölte a fekete lakkcipőt, és elment a Gyémántba zenélni. Hétvégén meg már délelőtt 11-kor. Aztán, ha időnként nem volt éttermi muzsikálás, lagzikba járt. Ha a városban játszott, Ignác mindig arra kujtorgott, és az utcáról hallgatta, ahogy az apja játszik. Olyan büszke volt akkor, és felhőtlenül boldog. Azonban az igazi szép emlékek mégsem ezek voltak a számára, hanem amikor az apja leült a konyhában a hokedlira, elővette a klarinétot és muzsikált nekik. Egyszer még az is megtörtént, hogy a térdére ültette és megengedte, hogy belefújjon a hangszerbe. Ezeken a napokon együtt volt a család. A gyerekek a piros-szürke kockás kövön játszottak az apjuk lábánál. Az anyjuk pedig, ahogy a sparhelt mellett a paprikás krumplit kevergette, a válla fölött a férjére időnként visszanézve énekelte, hogy Hej, Rigó, Rigó, te sárga csikó, Hát elittuk a zab árát…

Két nappal a telefonbeszélgetés után Szabolcs elhatározta, hogy megkeresi az öregembert, hogy megköszönje neki a segítséget. Először elment a lottózóba. Nagy örömmel fogadták.

- Hát jobban van? De örülünk! Mi hívtuk a mentőt.

- Szeretném megköszönni, amit értem tettek – mondta az ütőtanár.

- Nem mondjuk, hogy szívesen, mert reméljük, nem kerül sor rá többet, meg aztán a Náci, a Solt, az a piás a parkból, az jött ide szólni.

- Hol találom? Szeretném neki is megköszönni.

- Itt lakik a 18-ban, abban a lepusztult udvarházban, annak valamelyik putrijában. Ha akarja, menjen oda. De lehet, hogy nincs otthon. Egyébként minden este 5 felé idetotyog a padhoz a kétliteres flaskájával és iszogat, hol egyedül, hol másokkal. Jobban jár, ha itt keresi, később.

Addig még volt egy óra. Szabi elsétált a 18-as számmal jelzett udvarház felé. Pont kilépett rajta Solt. Micsoda szerencse! Az öreg felnézett. Természetesen megismerte a felé tartó fiatalembert. Zavart pillantást vetett rá, majd hirtelen irányt váltott, és elindult az út másik oldalára.

- Várjon, bácsi! – kiáltotta Szabi – ne fusson el! Magához jöttem! –ezzel átvágott az úton és egyenesen Solthoz sietett. – Nem ismer meg? Engem mentett meg három hete a parkban.

- És? Mit akar még?

- Csak szeretném megköszönni!

- Nem kell!

- De azért mégis!

- Vegyen egy flaska bort és el van intézve.

- Én többet szeretnék adni.

- Az elég lesz.

A fiú adott 400 forintot a férfinak, aki vett egy flaska bort a közeli itallerakatban.

II.

Már napok óta kutakodott a you tube-on. Didgeridoosok játékát hallgatta. Megismerte a mestereket. Darryl Dikarrnga, aki a Daly River vidékéről származott, és bambuszból készítette dudáit a 1930-50 közötti időszakban. Aztán ott volt Djalu Gurruwiwi mester, a fia Larry Winiwini, aki az eukapiltusz gyökeréből készítették hangszerüket. Észak-keleten yirdaki, máshol yidaki a hangszer neve. Már vannak modern sztárok is, mint Jeremy Donovan. vagy Jono Callow, aki didgeridoo mellett az afrikai rokonhangszer, a djembe, vagy a közép-keletről származó darabukkán is játszik.

Mivel Szabi precíz ember volt – végtére a katona zenész is katona-, utánajárt a dudának a Wikipédiában is. Megtudta, hogy a termeszek által kivájt eukaliptuszból készítik. Keskenyebb végén fújják meg. a befúvó rést, amit méhviasszal a játékos a szájához formál. Hasonlóan kell játszani rajta, mint a trombitán. A termeszek által kivájt gyökér belső fala egyenetlen felületű. Emiatti képződő felhangok adják meg az egyedi hangzást. A megszólaltatáshoz nagyon kevés levegő is elég, ezért hosszú ideig lehet rajta játszani. A játékidő megnövelhető – akár több óra hosszúságura is, ha a játékos elsajátítja a körlégzés technikáját. A zenélésben rejlő játékosságot több féle képen is elérhetjük, például az ajkak feszességének, a befúvás erősségének, a szájüreg belső térfogatának váltóztatásával, akár a dorombnál. Rekeszizomlökésekkel, és gyomorból, vagy torokból indított énekléssel tovább színesíthetjük az előadást.

- Értem már Gergely miért érdeklődik a hangszer után, és kezdem érteni azt is, hogy miért engedik be erre a tradicionális és rangos rendezvényre ezt a hangszert! Itt van a besorolása is: aerofon → fúvós → tölcséres fúvókájú, vagyis rokona a trombitának, a fakürtnek és a dorombnak!

Épp abban a pillanatban, amikor Szabolcs a felismerését tette, felesége lépett be hozzá a szobába. Egy sárga, vastag borítékot tartott a kezében.

- A Gergely küldte! – mondta és kiment.

A borítékban egy átmásolt cd-t talált: David Hudson – Didgeralia Rythms With Percussion And Didgeridoo. Mellette egy rövid üzenet: kb. erre gondoltam. Ezt hallgasd! A ritmusképleteket msn-ben letárgyaljuk. Így is történt. Ahogy közeledett az előadás napja, Szabiban a darab már összeállt közös próba nélkül is.

***

Amióta találkozott Ignáccal, nem tudta kiverni a fejéből az öreget. Tényleg 400 forinttal, vagy egy flaska lőrével letudható az, hogy megmentette valaki az életét. Nem, ennyivel nem lehet megúszni! Nem tisztességes! Mit tehetne még? A napokban feladott egy lottószelvényt. Érthető, hogy ismét szóba került az esete, meg hát rákérdeztek, hogy találkozott-e Ignáccal. Aztán ott hallotta, hogy milyen híres volt ennek az Nácinak az apja. Nagyon jó klarinétos volt. Ismerték járásszerte. Kár, hogy meghalt. Korán. Ha lett volna rá idő, meg főleg pénz, az Ignácot kitaníttatni, biztos ez is jó zenész lett volna. Aki muzsikás cigány családból származik, annak benne van a véribe. Így mondták.

- Ez a megoldás a zene! – ugrott be hirtelen neki. - Ennek a vérében van a zene. Nálunk is vannak klarinétosok. Lehet, azóta nem is hallgatott zenét, amióta az apja meghalt. Ha el tudnám csalni egy koncertre… Az lenne az igazi hála, részemről. Nézzük! Mikor is lehetne. Mi lenne, ha erre a múzeumi koncertre elvinném. A jövő héten lesz.

Egészen felvillanyozódott a gondolattól. Idealistaként gondolkozott. Nem vette figyelembe, hogy egy masszív alkoholistával tervez programot. Szinte azonnal meg akarta keresni. Bár még csak kora délután volt, de kisétált a parkba. Az öreg már ott ült a padon. Szabolcsnak feltűnt, hogy nem ittas.

- Jó napot, Ignác bátyám! Pont magát keresem. Leülök, ha nem baj – kezdte barátságosan Szabi. Az öreg csak hallgatott és maga elé meredt. A dobtanár folytatta. – Tudja, én zenét tanítok, itt a park túlsó felén, a zeneiskolában. Úgy hallottam, hogy a maga apja meg híres klarinétos volt?

- Hát ismeri? – Kapta fel a fejét az öreg.

- Nem ismerem! Túl fiatal vagyok ahhoz. Úgy tudom már rég meghalt. De itt a környéken sokan ismerték és még ma is emlegetik.

- Ugyan már! Dehogy is! – legyintett lemondóan.

- Nem mondanám, ha nem így lenne. Nekem például a lottózóban mesélték, ahová maga segítségért ment, amikor megmentett.

- Én nem csináltam mást csak szóltam, hogy …

- Mindegy! Megmentett. Mindenki így meséli, ez már tény. Mint ahogy az is, hogy az apja milyen jó zenész volt. A Gyémántban még mindig emlegetik! - lódította Szabolcs.

- Idefigyeljen maga! Hagyjon engem békén! Amióta megmentettem, amióta megláttam magát, valahogy összezavarodott bennem minden. Már az ital sem jó. Nem tudom magam letompítani. Jönnek fel az emlékek! Érti? Az emlékek, amit olyan szívósan próbáltam kiölni magamból, mert ebben a világban már csak ilyen bódultan jó nekem. De most jön itt az apámmal. Mit gondol? Ha engem néz felülről, teszik neki, amit lát? Tudom, hogy nem! Ezért nem akarom tudni! Ezért akarok mindig részeg lenni.

- Figyeljen, Náci bácsi! Én tudok egy megoldást. A maga apja azt szerette volna, ha maga is klarinétos lesz, hiszen a muzsikus cigányoknál így szokás. De hát korán meghalt és nem volt pénz. Magából már nem lesz zenész, ez igaz. De, hogy a zene szeretetét is meg kellene tagadnia? Szegények is szerethetik a zenét! Még a piások is szerethetik a zenét. Én megpróbálnám a maga helyében, hogy valami örömöt visszaadjak az apámnak. Valami apró kis boldogságot, hiszen amíg ő élt, mindig boldogságot nyújtott magának.

- Én már öreg vagyok! Elromlott minden. Nem tehetek semmit.

- De igen! – szólalt meg az ütőtanár ellentmondást nem tűrő hangon. – Igenis tehet. Ezért vagyok itt. Pár nap múlva lesz egy koncert, amin én is fellépek.  Ráadásul lesznek klarinétosok is. Jöjjön el velem! Tudom nincs ruhája, és nincs pénze utazni sem. Az apámat olyan korán veszítettem el, mint maga. Szívesen odaadom az öltönyét. A helyszínre pedig magam viszem az autómmal, és vissza. Ez biztosan tetszik majd az apjának odafenn, és én is végre úgy érezhetem majd, hogy nem vagyok az adósa. Na, eljön?

Ebben a pillanatban a földkerekségen nem lett volna egyetlen ember sem, aki arra fogad, hogy Solt Ignác masszív alkoholista, aki 10 éve nem tartózkodott távolabb a lakhelyétől, mint 500 méter, igent mond. És igent mondott!

III.

Az est konferansziéja a szónoki emelvényhez lépett. A kezében összerendezett fehér papírlapok, hosszabb beszéd elhangzására engedték következtetni a fegyelmezett hallgatóságot.

- Ez után a rövid, de pompás induló után, melyet a Magyar Honvédség Központi Zenekara adott elő, szeretnék néhány mondatot szólni egyesületünkről, és annak névadójáról. A Fricsay Richárd Katonazenei Hagyományőrző Egyesület azzal a határozott céllal jött létre, hogy fenntartsa és ápolja a magyar katonazenei hagyományokat. Őrizze a katonazene klasszikusainak emlékét, egységesítse azt a kulturális és szellemi örökséget, hagyományt, amely a műfaj sok száz éves történetében létrejött. Kutassa és dokumentálja a hazájukat zenével szolgáló nagyszerű hazafiaknak, katonáknak életét és hagyatékát.

A szervezetünk, a Fricsay Richárd Katonazenei Hagyományőrző Egyesület – mondta hangját megemelve, mintegy hallgatóságának figyelmét ráirányítva arra, hogy a névismétlés nem szónoki hiba-, melynek megálmodója és életre hívója a Magyar Honvédség Központi Zenekarának tagsága volt. 8 évvel ezelőtt, 2000 augusztusában a szervezést felvállaló ad hoc bizottság, összehívta az első közgyűlést. Innen datálhatjuk magunkat. Az egyesület tagsága aktív-, és már nyugállományú katonazenészekből áll.

- Tevékenységünk három fő területre koncentrál:

Egy:– mutatta bal kezének hüvelyujjával, mondanivalója fontosságát alátámasztandó- Tudományos tevékenység. Ennek keretében kutatjuk és ápoljuk elődeink, példaképeink zenei munkásságát, alkotói tevékenységét.

Kettő – most hüvelykujja mellé a mutatót is kinyitotta, amit ezzel egy időben jobb kéz mutatóujjával, kezeit kissé megemelve látványosan hátranyomott-, kettő – ismételte -, művészeti tevékenység, kiállítások, koncertek szervezése, elődeink szerzeményeinek, darabjainak koncerteken történő népszerűsítése … Itt jegyzem meg, hogy az ünnepségünk elején elhangzott Magyar vér induló is egyesületünk névadójának remek darabja.

Három – nyitotta az előző kettő mellé a középső ujjat is-, képviseleti tevékenység, melynek során a nyugállományba vonult katonazenész-kollégákkal tartjuk a kapcsolatot és bevonjuk őket egyesületi életünkbe. Felvállaljuk képviseletüket, valamint nyugdíjas rendezvényeket szervezünk számukra – most rövid hatásszünetet tartott, majd folytatta:

- Az elődöknek kijáró feltétlen tisztelet jegyében egyesületünk 2002-ben emléktáblát állított a hazát szolgáló, de már elhunyt katonazenészek emlékére, a Budai Vár Hadtörténeti Intézetének és Múzeumának díszudvarán, és azt minden évben megkoszorúzzuk. Továbbá a katonai zenésztársadalom jeles képviselőinek, mint névadónk id. Fricsay Richárd, vagy például id. Lehár Ferenc sírhelyét a Nemzeti Sírkertben egész évben gondozzuk, róluk megemlékezünk. Munkásságukból időszaki kiállításokat rendezünk.

A katonazenei népszerűsítése céljából 2006-tól évenként megjelentetjük a Hangász című katonazenei szaklapot, amelyből idén már a harmadik szám jelent meg. Az este folyamán még visszatérünk idősebb Fricsay Richárd munkásságára. Addig is, e rövid bemutatkozás után hallgassunk meg a Brass Dance Band előadásában néhány indulót, sorrendben:

Egressy Béni: Klapka induló,

Ruszinkó Nándor: Honvéd ejtőernyős induló,

Fricsay Richárd: Pipiros induló,

Lehár Ferenc: Hunyadi induló,

Alfred Bösendorfer: Kis Magyar Rapszódia,

Lehár Ferenc: Losonci induló,

Müller: Kossuth induló,

Figedy: Magyar lovassági induló.

Az aulában, félkörben elhelyezett széksorokat hiánytalanul megtöltő közönség ütemes, kitartó tapssal köszönte meg a konferanszié szavait. Ez alatt a zenekar tagjai elfoglalták helyüket, a karmester, széles mozdulatokkal felállította a zenekart, majd a hallgatóság felé fordult és teátrálisan meghajolt. Erre újabb, most már rövid idejű taps hallatszott, majd az együttes belekezdett a koncertbe.

Solt Ignác a leghátsó sorban ült, annak is a bal szélén. Jól látszott onnan is minden, és egyébként is a hangok voltak a fontosak, a rezek, nádnyelvek, cinek és bőrök hangjai, amelyek körbeszaladtak a Nemzeti Múzeum díszbe öltöztetett csarnokának falain. A hangzás nem volt olyan tökéletes, mintha a Nemzeti Hangversenyteremben lennének, de hát az érzés, az illusztris környezet, az előkelő, ünneplőbe öltözött emberek, mind feledtették a hangzásbeli hiányosságokat. Az öltöny, amit ettől a furcsa fiútól kapott, aki ahelyett, hogy megvetette volna, elhozta ide, szóval az öltöny kicsit nagy volt rá, de nagyon kényelmes. Sötétszürke, amilyet az apja viselt, amikor gyerekkorába minden nap délután felöltözött, és elment a Fekete Gyémántba klarinétozni a cigánybandával. Most újra eszébe jutott, mennyire szerette, amikor otthon gyakorolt. Mellé ült a földre, törökülésbe. Lehunyta a szemét, és a lelkét át-meg átjárták, simogatták a dallamok, akár a tavaszi madárdal. Látta a kisfiút, önnön apró, boldog múltbéli állapotában, ahogy az ülésben elfáradva, apa lábát átölelve, homlokát a combjához szorítja, és úgy andalog a klarinét hangjára. Legördült egy könnycsepp az arcán. Már nem a katonai indulókat hallgatta, amelyek jöttek sorban egymás után, akár egy sereg, hanem az apja klarinétzenéjét. Sírt már teljes szívéből. Könnyei befelé hulltak, áztatva, kiégett, letompult lelkének maradványait, mint ahogy az eső áztatja az elhasznált, kidobott, cafatosra szakadt szivacsdarabot.

Gondolataiból hangos taps térítette vissza a jelenbe. A konferanszié következett újra.

- A nagyszerű muzsika után engedjék meg. hogy felidézzem névadónk pályájának néhány fontos mozzanatát.

A szónok a papírjaiba nézett. A hallgatóság lelkesen figyelt. Látszott rajtuk, hogy élvezik az estét. Azt kapják, amit vártak.

- Nézzék meg Tisztelt Hölgyeim és Uraim idősebb Fricsay Richárd alezredesnek, zeneügyi igazgatónak, a magyar katonazene emblematikus alakjának mellképét! –mutatott a zenekari pódium mellett állványon kiállított nagyméretű fotó reprodukcióra. Határozottság, keménység, fegyelem, eltökélt hazaszeretet. Ezeket olvasom én le erről a képről. Azt hiszem, akik ezen a csodálatos, felemelő helyszínen, a Magyar Nemzeti Múzeum aulájában tartózkodunk most, ebben mindannyian egyetértünk. Idősebb Fricsay Richárd életműve napjainkig hatással van a katonazenekarokra, azok helyének és szerepének megítélésében a honvédségben. Egyesületünk névadója 1867-ben, a kiegyezés évében született a morvaországi Kremsier-ben. Alapiskoláinak elvégzése után zeneszerzői és karmesteri képesítését Olmützben szerezte meg, majd zenetanári diplomát kapott hegedű, zongora és orgona szakon. Zenenövendék volt a császári és királyi 100. gyalogezred zenekarában. Pályája egyenesen szárnyalt, akár a monarchia ezekben az időkben.

A millenniumi ünnepségek idején családjával Székesfehérvárra költözött, ahol katonai kötelezettségeit teljesítette. Parancsnokai hamar felismerték zenei és vezetői képességeit, ezért a székesfehérvári katonazenekar felállítását bízták rá. Karmesterként és zenekarvezetőként egy év múlva sikeres bemutatkozó koncertet adott.

Később létrehozta a városi a zeneiskolát, és a dalárdát. Zenekarával bekoncertezte a Dunántúl szinte minden városát, és mindenhol nagy sikert aratott, inspirálva ezzel a városi fúvószenekarok szervezését, mindenfelé.

Ezután rövid ideig Nagyváradon teljesített zenekari megbízást, majd a fővárosban tevékenykedett. Idővel hatalmas hírt szerzett budapesti zenekarával. Az első világháború alatt a királyi udvar előtt adott koncertet Münchenben, majd egy Bayreuth- i koncerten a zenekar fellépett Siegfried Wagner és családja tiszteletére. Ez volt az első eset, hogy magyar karmester adott koncertet ebben a zenei szentélyben. A bajor király katonai érdemkereszttel is kitüntette, Mehmed szultántól pedig személyesen vehette át a Medjidie Rend és az Oszmán rend kitüntetését. Az idők folyamán még számos külföldi és hazai kitüntetésben részesült.

A Tanácsköztársaság idején bujkálásra kényszerült. Amikor Horthy 1919-ben bevonult Budapestre, Fricsay és zenekara is velük tartott. Ebben az időben megszervezte a Királyi Honvédség zenei életét.

A frissen beindított Magyar Rádió és a Magyar Filmgyár további lehetőségeket nyitott meg számára. Zenekarával több, mint ezer rádió koncertet adott, és sok hanglemezt is készített. A filmgyár produkcióiban is katonazenekarok szolgáltatták a zenét.

1934-ben vonult nyugdíjba. A Rádióban 1944. április 3.-án lépett fel utoljára a Budapesti Koncertzenekart vezényelve. Az utolsó műsorszám alatt többször megszólaltak a szirénák. A háború elérte Budapestet. A harcok, a megszállás okozta feszültséget már nem már volt képes elviselni. 1945. március 16.-án elhunyt. Isten nyugosztalja! – hajtotta le a fejét.

…és most – folytatva érezhető meghatottsággal a hangjában – hallgassuk meg a Tatai Helyőrségi Zenekar előadásában Ludwig van Beethoven Egmont – nyitányát.

A zene taktusaira ismét felrezzent gondolataiból Ignác. A neves karmester életrajzából szinte semmit sem hallott, ellágyulva, saját gyermekkori emlékeiben elmerülve lebegett a sok nyugalmazott ezredes, meg tiszteletből meghívott özvegy, hozzátartozók, és megszeppent fiatal katonazenészek között. Most könnyű volt minden, vanília illatú, akár a vattacukor, amit az apjától kapott, ha néha kisétáltak a városi parkba. Olyan foszlós, és illékony volt az őt körülvevő világ, mintha az elmúlt 40 év meg sem történt volna.

- Most megint a tapsra eszmélt. Próbált visszatérni az őt körülvevő valós közegbe, de nem szerette volna, ha végetér az álom. Az első álom, ami jól esett neki oly rég óta. A konferanszié most újra magához ragadta a kezdeményezést.

- Kedves Közönségünk. Hamarosan elérünk koncertünk fénypontjához. A Magyar Honvédség Központi Zenekarából, a Budapest Helyőrségi Zenekarból, a Tatai Helyőrségi Zenekarából, a Szentendre Kiképzőbázis Zenekarából, a Vám- és Pénzügyőrség Zenekarából, valamint a Központi Tűzoltó Zenekarból és a Budapesti Készenléti Rendőrzenekar tagjaiból – még felsorolni is szédületes-, álló nagyzenekar előadja nekünk mintegy félórás programját. Előtte azonban egy meglepetés műsorszám következik. Két tehetséges fiatal katonazenész Kondor Gergely és Tunyogi Szabolcs adja elő különleges produkcióját. E két tehetséges katonazenész kedveli a különleges hangszereket, a zenei kísérletezést, az improvizációkat. Mindamellett, katonazenekaruk hasznos tagjai. Kondor Gergely az ausztrál őslakosok gyökérdudáját, a didzseridut szólaltatja meg, míg Tunyogi dobbal, és ütős hangszerekkel kíséri. Produkciójuk címe: Fantázia didgeridoora és ütősökre. Jó szórakozást!

Ignác még mindig gondolatai ingoványos szövetén lépkedett. Nem hallotta, ahogy bekonferálták a meglepetés-produkciót, pedig hát ezért volt itt. Hirtelen erős zajra rezzent fel. Szabolcs egy középerős ütést mért a rézgongra, majd zizegés hangok hallatszottak, melyeket fémshaker, és maracas tojás ütemes rázásával ért el. A hangulat és a hangok új, zaklatottabb érzést fejeztek ki, amikor a bolyhos végű ütőivel halkan pörgetett a kongákon, előkészítve a hallgatóságot a változásra, a duda közeledő belépőjére.

Ignác szeméről felszállt a pára, melyet apja, a klarinétos emlékének felidézése idézett elő. majd két erősebb gongütés, gyorsuló konga és bongó pörgetés után, a duplán rázott fémséker hangja már teljesen visszazökkentette, valós világába. A gyors nyolcadokkal megvert cinek, és a lábcin szaggatott ütemű használatával egy időben elindult a didgeridoo csövéből szétáradó zengő-bongó, a hallgatóság számára teljesen idegen hangfüzér. Először csak, mint egy elhaló hajóduda emlékét élesztette bennük, aztán a búgás rendszeres, ütemes, és folyamatos lett. Az ütős a konga, és a lábcin zaklatott, ütemeket játszott a gyökérduda alá. A zenélés ekkor átment afféle válaszolgatós játékba. Az improvizációt a fúvós játékos bal kezének mozdulataival vezényelte, melyben csörgőhangot szolgáltató maracast fogott. A darabnak ebben a részében, tulajdonképpen a csúcsponton, a didgeridoos gyomorból képzett hangokat eresztett levegő kíséretében az eukaliptusz csőbe, így a kiáramló zöngés hangokat, torz rikoltozásokkal színesítette. Az egész előadás az ausztrál bennszülöttek képi világát élesztette a hallgatókban. Az egyre felgyorsuló ütemet az ütős egy hangos csattanást előidéző eszköz – vibraslep - megszólaltatásával zárta le. A rövid egy-két másodperces csend után újraindult a zene, de most már mintegy fél perc alatt az elviselhetetlenségig felgyorsult, hogy aztán a csúcson, egy végső gongütéssel elvágják azt a képzeletbeli fonalat, amely a közönséget ehhez a mesés álomvilághoz kötötte, hogy hirtelen és megváltoztathatatlanul visszazökkenjenek, a rezek és az egyenruhák, indulók és valcerek kottafüzetekben szabályozott világába.

Kitörő elismerés fogadta a művészeket. A fiatalabb hallgatók még egy-két bátortalanabb füttyöt is elengedtek, a vastaps azonban határtalan volt. A fiúk szerényen, zavartan mosolyogva fogadták az idős tisztek gratuláló pillantásait. Némi zajjal járt, míg az előre bejelentett nagy létszámú zenekar elfoglalta helyét. Az izgatott duruzsolás, székek tologatása, halk hangszerbefújások, finom krémes hangulatúvá váltóztatták a múzeum aulájának egyébként rideg, visszhangos légterét.

Solt Ignác ebből már nem hallott semmit. Úgy állt fel és hagyta ott a helyét, hogy nem vette észre senki. Talán még ő maga sem tudta. Bennragadt az idilli gyerekvilág klarinéthangulatú miliőjébe, amit már oly rég óta keresett. Ment, csak ment az utcákon, a kissé nagy, szürke kölcsönöltönyben. Időnként találomra átvágott az úton, csak úgy keresztbe, nem nézve sem autót, se villamost. Lebegett egy másik dimenzióban, a visszatért, gyönyörű gyermekkorban.

A hatalmas ütés, amely akkor érte, amikor egy villamos elütötte, már nem érte a testében. Lelke már az egekben repült, gyönyörű klarinéthangok szárnyán. Fenn volt, egész magasan a felhők fölött, ahol a városnak már csak két fele van, amit egy ezüstösen csillogó fonál szel ketté.

VÉGE

Tata, 2010, augusztus