Oroszlány az 1960-as években

Háttérben az ikonikus hiperboloid alakú, Víztorony

Ebben az írásban, nagypapámra emlékezem. Ez nem minden emlékem, amit őrzök magamban. Csupán annyi ebből a tartalmas életútból, amit egy fonálra felfűztem. 2013-ban vázoltam fel a történet javát és most 2022-ben, amikor világos lett minden, fejeztem be.

Nagypapa, az omlasztó vájár

„Ő megment, megszabadít, jeleket és csodákat tesz égen és földön.”

Dán. 6,28 

„… az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van. Tegyük le tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit.”

Róm. 13,11-12

Sokáig azt hittem, hogy az igazi nagypapámat, sohasem ismertem. Bár ez így nem pontos. A vérszerinti nagyapámról hittem, hogy sohasem ismertem. Pedig hát egy létező, hús-vér emberről beszélek, aki hosszú életét velem, és a közelemben élte le. Azt nem merném büntetőjogi felelősségem tudatában kijelenteni, hogy sohasem gondoltam, ő lenne az. S mivel van egy másik ember, aki nem a vérszerinti ősöm, mégis mindig nagypapaként gondoltam és emlékezek rá, ezért talán a másik nem is annyira fontos nekem. Sokáig így gondoltam ezt. Talán félreértettem egy régi történetet. Aztán nem mertem rákérdezni, hisz mindegy, akit annak gondolok az a nagyapám. Egyszer szóba hoztam valahogy, de akkor anyám határozottan mondta, hogy ő az. Elfogadtam, de egy ici-picit, még mindig kételkedtem. Talán azért, mert amikor nagyanyám, aki bizonyítottan csak a nevelőanya volt, egyszer, már nagyon betegen mesélni kezdett anyu születése utáni eseményekről, olyan részleteket árult el, amiről anyu sem tudott. Így gondoltam, itt sem tudhat mindent. Most, hogy anyu elment, újra terítékre került a dolog, mert a temetési búcsúztató írása miatt, infókkal kellett ellássam a szónokot. Kénytelen voltam elmondani neki, hogy én úgy gondolom, a nagypapa az igazi nagypapa, de mi van, ha nem. Néhány idős rokon fog részt venni a temetésen. Talán ők tudják az igazságot. Kellemetlen lenne, ha a szónok mondatai ellentmondást keltenének a résztvevőkben. Sikerült ügyes szófordulatokkal megoldani a kérdést a beszéd során és én elégedett voltam a búcsúztatóval. Szép volt, méltóságteljes és közvetlen. 

A temetés előtt a temetkezési vállalkozó képviselője átadta részemre anyu halotti anyakönyvi bizonyítványát. Bedobtam az autó csomagtartójába. Nem volt erőm ránézni sem. Másnap sem volt. Aztán intéznem kellett a hagyatéki ügyeket, ezért végigolvastam. Akkor megbizonyosodhattam róla, a nagyapám, az én igazi nagyapám, az, akit annak éreztem, annak tekintettem. Hirtelen megoldódott az a kérdés is, hogy ki lehet az, akit én eredeti nagypapának hittem. Anyu elhunyt édesanyjának vezetékneve megegyezett azzal a névvel, amit annak idején emlegettek és amit félreértettem. Ő, az én nagyapám első feleségének apja, vagyis az első apósa volt.

Tehát lássuk nagypapa történetét, ami részben anyám története is, és az én történetem is egyben.

Ott kezdődött, hogy édesanyám megszületett egy dunántúli sváb falu bányászcsaládjának első gyermekeként. Édesanyja azonban még akkor meghalt, amikor két éves sem volt. Apja, az én vérszerinti nagyapám nem nagyon boldogult a bányászkodás mellett, egy ilyen kicsi, állandó gondoskodást és felügyeletet igénylő kislány nevelésével, amit a rokonság nő tagjai próbáltak elvégezni. Látva a lányka sanyarú sorsát, az elhunyt édesanya legjobb barátnője, Annus magához vette, férjül ment a nagyapámhoz és sajátjaként nevelte a kislányt.

Születésemkor már náluk laktunk, de nagyon kevés volt a hely. A lépcsőház feletti közös mosókonyhába költöztünk fel, hogy külön legyünk, majd vissza. Aztán jöttek sorban a testvérek. Már tarthatatlanná vált a helyzet, ezért a város falusi részébe költöztünk a másik nagymamámékhoz.

Az Oroszlányi XVI-os akna, ahol nagypapa utoljára dolgozott

Én már úgy nőttem fel, hogy nem voltam tisztában a faluban maradt családhoz fűződő vér szerinti kapcsolataimmal, hiszen mi a bányászvárosban laktunk, én már ott is születtem, és sokáig úgy tudtam, hogy anyám örökbefogadó anyja és azok rokonai az igazi, vér szerinti őseim. Bár némi csepegtetett információk elhangoztak ebben a témában, egy-egy temetés, vagy az utcán való találkozás alkalmával, hogy ő ki, meg az ki, de sohasem éreztem a faluban maradt vér szerinti rokonaimat a sajátjaimnak. Volt olyan is életem első 4-5 évében, hogy a falubeli rokonoknál vendégeskedtünk, de mivel az örökbefogadó szülők rokonai is azon a településen éltek, soha nem értettem, hogy éppen kinek kijénél tartózkodunk.

Életem folyamán, sokkal később, két alkalommal is kellemetlen helyzetbe kerültem amiatt, hogy az ottani rokonsági szálak alakulását, fejlődését nem tartottam számon. Egyszer egy lány szerelmes lett belém. Engem nem nagyon érdekelt, volt mindig barátnőm. Ám lassú víz, partot mos, tartja a mondás. Történt egy alkalommal, hogy ez a lány addig sertepertélt körülöttem, míg mellém keveredett, amikor sokan mentünk vonattal egy rock koncertre. Éppen akkor nem volt állandó partnerem, jólesett közeledése és elcsattant néhány csók …

Másnap anyámmal beszélgettünk az előző napi programról és megemlítettem neki, hogy volt egy lány, aki korábban nem tartott velünk egy koncertre sem. Szerencsére részleteket nem meséltem. Mondom a nevét, anyám meg faarccal az mondta: ja, ismerem, az egyik unokatestvéred a faluból, nemrég költöztek be a városba. Sok ilyen rokonom volt, hiszen anyám vér szerinti anyukája nem volt egyke és a többi testvér is megházasodott és gyermekeik születtek, akik az én unokatestvéreim lettek.

A másik eset egész másképp történt. Megismerkedtem egy nővel. Komoly önálló egzisztencia volt, jó állással, karrierrel, saját lakással, bankbetéttel, stb. Már két-három hónapja jártunk, sokszor nála aludtam, de nem éreztem még érzelmileg erősnek a kapcsolatot. Főleg magamban voltam bizonytalan. Akkor hirtelen előállt egy nagyobb külföldi utazás ötletével. Nekem nem telt volna rá, így visszakoztam. De ő erősködött, hogy állja a részem és egyébként is, úgyis egybeszámít már minden. Hoppá! Egybe? Fék! Nekem gyors ez a tempó! Épp a tévé előtt ültünk, a kép egy ponttá zsugorodott, majd a készülék kikapcsolt. Na, ennek is annyi gondoltam, de ő nem esett pánikba: a bátyám tévészerelő, majd elhívom, mondta. Elbúcsúztunk. Próbálkoztam, hogy adjam magam ehhez a kapcsolathoz, de nem ment. Becsapni, hitegetni nem akartam. Túl rendes volt ahhoz. Így az utazásból nem lett semmi, aztán szakítottunk. Tán egy hónap sem telt el, amikor anyámmal beszélgetve, egyszer csak azt mondja nekem:

- Most találkoztam itt a lépcsőház előtt egy férfival – ekkor egy ismerős, sváb hangzású nevet mondott, - aki tévészerelő. Nem régen váltotta ki az ipart, maszek lett és idejár a városba szerelni.

- Aha, az jó! Remélem nem rossz a tévénk? – kérdeztem.

- Nem, nem! Nem azért mondom, hanem mert … mert a második unokatestvérem a faluból, és olcsóbban megcsinálja, ha kell!

- Aha! – mondtam, mert nem akartam tévészerelőkről beszélni, ha nem rossz a tévé. Gondoltam, egy levezető kérdéssel zárom a témát, ezért így folytattam:

- Hogy is hívják a fickót?

Anyám kimondta a nevét, és abban a pillanatban, amikor ezt a nevet meghallottam, beugrott, hogy az én volt szerelmemnek is ez a neve, és hogy ő emlegette a tévészerelő bátyját az utolsó találkozásunk alkalmával.

Oroszlány legjellegzetesebb épülete, leszámítva a víztoronyt, a Városkapu

A történetnek ezt a szálát elvágva, most már csak a nagypapáról akarok mesélni, András papáról, az omlasztó vájárról. Ha visszagondolok a gyermekkoromra, ő volt az, akit én a világon legjobban szerettem. Vele jártam az erdőt, a határt, vele borultam a homokos erdei útról a bokorba, amikor biciklivel mentünk, s visszafele, a borozóból jövet – ahol én málnát kaptam – még egyszer. Mellette ültem a konyhaasztalnál, amikor a gyermekeivel – az én nagynénimmel és nagybácsimmal - ultizott és én áhítattal figyeltem a 10 – 20 – 50 filléresekből álló apró pénztornyokat, amelyeket oda – vissza, körbe – körbe nyertek el egymástól.

Nagyon szeretett gombászni. Amikor kiszállt a bányából, a busz érkezéséig, gombát szedett a többi bányásszal együtt az üzem mögötti erdős területen. Szegény volt mindenki. Nem csak kedvtelés volt ez, hanem segítség a család táplálásában. Egy alkalommal gombapörkölt készült. Az egész család megbetegedett és Karcsika meg is halt. Nagypapa tudta, hogy csak jó gombát szedett, nem tehetett róla. A vizsgálat kiderítette, hogy korábban ott egy elhullt állat mérgezte meg a földet és ezen nőtt a gomba. Azóta is az eszemben tartom, hogy legjobb olyan helyen gombázni, ahová rendszeresen visszajárunk. Csak így kerülhetjük el, ezt a ritka, de tragikus eshetőséget. Anyám is beteg volt, pedig állítólag nem evett belőle, csak a szaftjából kóstolt egy kis kenyérdarabot belemártva.

Amikor már saját lakásban laktunk elkunyeráltam a könyveit, amiket kitüntetésként az aknaüzemben kapott jó munkájáért, és amelyek gyűjteményem becses darabjai, azóta is. Ő vett nekem fagyit és vitt mindenhová, felfizetett a körhintára és zsebpénzt adott. Ő vette az első kerékpáromat, egy Fecskét. Ő volt az én IGAZI ÉS EGYETLEN nagypapám.

Gyorsan telt az idő, már sok éve nem laktunk a nagypapáéknál, de mégis mindig visszajártam. A nyári szünetben, hogy ne kelljen egyedül lennem, minden hétköznap reggel 8-kor átsétáltam hozzájuk és ott voltam, amíg a szüleim haza nem értek munkából. Míg átkeltem a városon kis Szokol rádiómon hallgattam Balogh professzor amazóniai kalandjait, vagy a Mikrobit.

Aztán eljött a korai tinédzser kor. Akkor is mindennap meglátogattam őket. Csak már nem reggel nyolckor, hanem este hatkor indultam. A Szokol rádió még mindig nálam volt, de nem a Mikrobit hallgattam, hanem a Radio Luxembourgh napi londoni kislemez listáját. Még mindig emlékszem azokra a dalokra. Aztán jött a középiskola és a nagyszülőket már csak esetenként, inkább ünnepek alkalmával látogattam. Közben a nagypapa bányásznyugdíjas lett és a városi sportegyesületnél kazánfűtőként dolgozott tovább, majd a hétvégi focimeccseken rendezőként. Abban az időben a labdarógó csapat minden hazai meccsére kimentem. A csapat talán annyira nem is érdekelt, de a papám igen. A szünetben megittunk egy sört, elbeszélgettünk.

Az idő szállt és nagypapa nagyon megöregedett, már inni sem bírt, pedig szerette a házi pálinkát – csak reggel! – és a fröccsöt. A szabadkai bevásárló utak idején, valamikor a délszláv háborúk előtt, hoztam neki egyszer egy üveg tiszta szeszt, amiből házilag pálinkát barkácsolt.

A nagymama is nagyon megöregedett. Napjaik nagy részét ágyban, vagy civakodással töltötték. Anyám mindennap odajárt gondozni őket. Amikor édesanyám anyukája elhunyt nagypapa újranősült. Még nem volt saját gyermekük, aztán idővel született 3 is. A legkisebb, Karcsika meghalt egész apró gyermekként, Angi, három közül a középső, is már halott volt ebben az időben, és Béla Pestre került. Már ő is betegeskedett. Megbeszélték, hogy édesanyám lesz a nagyiék hivatalos gondozója, és ennek fejében megörökli a lakást.

Anginak egy kislánya született, akit Kisanginak hívtunk. Ő már ekkor egy válófélben lévő kétgyermekes anyuka volt. Férje egy pesti jogász fia. Összedugták hát a fejüket, Kisangi, a férje, meg az anyósa és együtt elmentek a nagypapáékhoz. Ott aztán addig beszéltek az ágyban fekvő öregeknek, míg megfűzték őket a tartási szerződés átírására, kedvezményezettként az egyetlen vérszerinti unoka kijelölésére (Bélának nem született gyermeke). A volt férj megkapja a válás után Kisangival közös lakásukat, amit Nagyangitól örökölt, Kisangi megkapja a nagymamáékét, ha elhunynak. Így vált anyám szülei által örökségéből kitagadott, és így váltam én, a kedvenc unoka, az általam legjobban szeretett nagypapa és nagymama által megtagadott.

Ezután már nem jártam hozzájuk, bár nagyon hiányoztak. Hamarosan meghaltak mindketten. Nagypapa temetésén végig azon járt az eszem, hogyan romolhatott el minden. Azon gondolkoztam, miért nem látogattam őket az utolsó időkben. De nem tudtam válaszolni. A sértődöttség, a méreg, hogy anyuval így bántak, legyőzte bennem a hiány érzését. Abban a pillanatban azonban nem éreztem mást, csupán ürességet. Hiányt az elveszett nagypapa, és az elveszett gyermekkor megtapasztalt boldogsága iránt.

A temetés után néhány nappal, egy koraesti órán magányosan feküdtem az ágyamon. Már sötétedett, de még nem kapcsoltam fel a lámpát. A szertartás óta állandóan nagypapára gondoltam, mert lelkiismeret furdalásom volt miatta. Aztán hirtelen valami furcsát éreztem. Üresség és telítettség fogott el egyszerre. Valami megmagyarázhatatlan, leírhatatlan tudatalatti tapasztalás kezdődött. Hanyatt feküdtem éppen. Enyhe légmozgást éreztem magam körül. S akkor a fejem mögül, vízszintesen, akár én, de arccal lefelé, vagyis felém fordulva, beúszott fölém nagyapám. Hideg volt körülötte. Nézett, de nem szólt semmit. Nem félek a szellemektől, hisz nem is hiszek bennük. Megmozdultam a látomás felé, de hirtelen nem láttam semmit, sem felettem, sem körülöttem. Csak képzelődöm, gondoltam és visszafeküdtem. Akkor megint éreztem, hogy néz nagypapa, de most valahogy a plafon síkjába beleolvadva. Hangtalanul beszélt hozzám, telepatikusan sugározta agyamba a megváltást, hogy szeret, és nem neheztel rám. Percekig tartott a dolog, magam sem törekedtem rá, hogy megszakadjon. Egyszerre megnyugvás lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy már nincsen velem, a szoba is valahogy derűsebbnek, barátságosabbnak hatott. Éreztem, hogy valami új kezdődött most az életemben, és már nyugodtan mozdulhatok, nem szakítok meg semmilyen spirituális folyamatot.

Felkeltem hát, kimentem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár bort, és megittam András papa egészségére.

Tata, 2013 - 2022.

vége