60 év, 60 emlékmorzsa 4

26-34

26

Édes. Lehet a víz, vagy egy íz. De lehet név is.

Néhány emberrel már beszélgettem arról, hogy soha nem volt igazi becenevük. Olyan igen, amin a szülei hívták, de olyan ragadványnév, amit nem a szülők rajongása szül, nem mindenkinek adatik meg. Talán kell valamilyen tulajdonsággal bírni, hogy az emberek valakit becézni akarjanak. Nekem viszont mindig voltak beceneveim. De nem egy, hanem korommal az időben, társaságtól függően pedig a térben változnak. Például első becenevem a Titi volt, mert csak így tudtam kimondani a nevem, ez óvoda idejére Tyityivé módosult. Átugorva néhány évet:

Egy házibuliban vagyunk valamikor a ’80-as évek elején. Kis Guszti barátoméknál 10-15-en lehetünk. Iszogatunk, hülyéskedünk, ahogy a 18-20 éves fiatalok szoktak. Már valamennyit ittam. Semmi bajom, de azért vigyorgok, mint a tök. Ekkor Guszti odaül mellém a fotel karfájára, átöleli a nyakam és elkiálltja magát: Nézzétek! Hát nem édes? Ettől a pillanattól Édesnek hív mindenki a baráti körömben. Elég nagy baráti köröm van akkor, így sokan hívnak így. Ezek az emberek más baráti körökkel is találkoznak és sok történet kerül elő ezekben a társaságokban. Így aztán egy idő után azt veszem észre, hogy sokkal többen tudják a nevem, mint ahány embert ismerek. Többször előfordul, hogy koncerteken szóba elegyedek valakivel, aki aztán meglepetten kérdezi: Jé, te vagy az Édes?

Eleinte nem is tetszik annyira ez a név, hiszen mindig akad egy-egy újabb név és minek. De aztán egy gyerekkori barátommal beszélgetve, aki nem éppen a szépségéről híres fiú volt, szóba kerül ez a becenév dolog. Elmesélem neki, hogy történt és hogy nem rajongom annyira érte. Ekkor azt mondja: Tudod mennyire szeretném, hogy engem így hívjanak a barátaim, na meg főleg a lányok? Ekkor végképp elfogadom. Igaza volt. Mára már csak néhány régi, lelkem mélyén pihengető, egykori szeretett barát szólít így, ha összefutunk és meg is lepődöm rajta. Sajnos néhányan már el is költöztek az emberek világából, többek között Guszti is.

27

A halál tényével először akkor találkoztam, amikor bányakovács nagypapám meghalt. Mély nyomot hagyott bennem a temetés, de főleg a ravatal. Aztán elvégeztem az általánost. Kikerültem egy körből. Az iskolai osztálytársak, barátok és az eszperantisták köréből. Elkezdtem a középiskolát. Az első évben két ilyen társat is elvesztettem. Mindketten olyanok voltak, akiket nagyon irigyeltem, mert gyönyörű utazáson vehettek részt. Az egyiket Csillának hívták. Első lett a nyolcadikosok között a megyei orosz nyelv tanulmányi versenyen. Mongóliába mehetett. A másik, Jancsi, az eszperantista fiú, aki tanulmányai jutalmaként Kubába juthatott el. Egy év múlva már egyikük sem élt. Mindkettő agydaganatban halt meg. Emiatt évekig féltem, nehogy agydaganatot kapjak. Azért fura, még úgy is, hogy nem hiszek az összeesküvés elméletekben.

Régebben úgy véltem, hogy az öregség egyik mutatója lehet, ha meghallom, hogy meghal egy korábbi osztálytársam, vagy egy régi focitárs a lakótelepről, vagy hogy ha meghal egy olyan lány, akihez közöm volt annak idején. Az első ilyen eset talán a 40-es éveim elején történt. Mára már nem mernék mérleget vonni. Túl nagy a veszteséglista.

Aztán átszoktam arra, hogy híres embereket, focistákat, színészeket, zenészeket néztem, hogy: Jé, ez is fiatalabb nálam, meg az is már hol tart, míg én mindig itt! Azt hiszem, a kor nyilvántartásának ez jóval konszolidáltabb változata, mint az előző. De már vagy 15-20 éve egyáltalán nem foglalkozom az ilyen viszonyítgatásokkal.

28

Az első igazi csók. Amolyan kísérleti darab, de kétségkívül igazi. 14-15 lehettem, valamilyen szilveszteri buli. Szülők külön, fiatalok is külön, talán a szomszéd házban. Pontosan nem emlékszem. A társaság adott és mindenki más is ezt gyakorolja éppen ott a fiatalok közt, hát én is megpróbálkozom egy ismerős lánnyal. A véleményem utána: Ez jó!

Így képzeld el a Solisko világát (Stock fotó)

 29

1982.Bányásznapkor elcsalom szüleimet a Magas-Tátrába. Attól függetlenül vágyom vissza, hogy 3 évvel korábban, amikor az iskolával voltam ott, felemás élmények maradtak bennem. Elviszem a barátnőmet, Mariskát is. Az első nap a Szlovák paradicsomig jutunk. Egy hatalmas, kölcsönkapott, 4 személyes sátrat próbálunk felállítani, előzetes próbaállítás nélkül. A mi generációnknak még nem volt alkalma gyermek korban Legó, majd később Ikea jártasságot szerezni. Apám idegei kifeszülnek, mire végzünk. Megegyezünk, hogy a Tátrában inkább keresünk egy magászállást, de ezt nem ismételjük meg. Találunk is egy Huncovce (Hunfalva) nevű faluban. Egész nap olyan helyeken csavargunk, ahová autóval lehet eljutni. Szólok apámnak, hogy holnap valami hegyre kéne menni, mert ezért jöttünk, legalábbis én biztos. A Szoliszkót nézem ki. Anyám a parkolóban marad és a Csorba-tónál sétálgat. Mi hárman elindulunk fel. Apám az Elülső-Szoliszkóig bírja. Akkor már szédül, fáj a feje. Nem csoda. Minden előzetes felkészülés nélkül, így is kétezer méter fölé jött fel. Visszaindul. Mi Mariskával tovább megyünk, amíg el nem érjük a legmagasabb Magas-Szoliszkó csúcsot. Fenn a csúcson leülünk és lóbáljuk a lábunkat. Felejthetetlen kilátás és élmény!

Hazafelé megmutatjuk, hogy tudunk ékszíjat is cserélni egy Ladában.

30

Csövezés, stoppolás

Micsoda szavak! Mennyivel mást jelentenek a ’80-as évek elején, mint később. Akkoriban kispénzű fiatalok, egyetemisták utazási és kikapcsolódási módja volt. Bármelyik balatoni szabadstrandon, vagy koncerthelyszín közelében tömegével aludtak a fiatalok, hálózsákban. Lássuk be: hol is aludhattunk volna?

Debreceni jazzfesztivál, 1980. Tamás barátom csal el. Utazás stoppal, alvás hálózsákban Debrecen parkjaiban. Jegyek elővételben, szinte minden fontos koncertre. A Kőbánya-Kispest metrómegálló mellett állunk ki stoppolni egy kartonra írt Debrecen felirattal. Öt perc sem telik el és megáll egy osztrák rendszámú Mercedes. Szolnok közelében meghív egy ebédre. 56-os disszidens. Először elég lekezelően beszél velünk, dicsekszik, vagányul vezet, villog a nyelvtudásával. Mi szerényen hallgatjuk, majd Tamás, aki már akkor is nyelvzseni volt, jómagam is az eszperantó révén ismerkedtem meg vele, megszólal: Ugye, ön Edmonton környékéről származik? Igen! Felelte meglepetten vendéglátónk. Honnan tudod? Hát azért, mert amikor a rokonaimnál vendégeskedtem Edmontonban, ők is pont ezt az angol nyelvváltozatot beszélték. Megváltozott a hangneme és már utazópartnerként tekint ránk. Hajdúszoboszlóig visz, de ott sem dob ki az út mellett. Elvisz egy kerthelységhez és fizet még egy fröccsöt. Épp lenyeljük, amikor odalép hozzánk egy fiatal férfi. Gyertek, elviszlek benneteket Debrecenbe. Beülünk a Trabantjába.

A fesztivál idején, a rendőrök vadásznak a fiatalokra. De minden parkba, minden padhoz és minden bokorhoz, még a kádárista rendőrállamban sem lehetett rendőrt állítani.

E korszak csúcsa, az 1 hónapos hálózsákos csavargás volt Görögországban, 1983 júniusában. De ez már egy másik, hosszú történet…

31

1983 szilvesztere

Kitaláljuk, hogy négyen az NDK-ban szilveszterezünk. Megvesszük a repjegyeket Drezdába. Én amolyan búcsúbulinak gondolom ezt az utat. Januárban technikusi vizsga, aztán február elején bevonulás a hadseregbe. Tudom, más ember leszek ezek után. Nem akarom kivonni magam az élet próbatételei alól. Soha nem féltem semmitől. Minden konfliktusba belementem, ahol láttam pici esélyt a megoldásra. A Marxizmus – leninizmus tantárgyba bele sem néztem addig. De vizsgázni kell abból is. Két kötet. Poénból beteszem a hátizsákba és elviszem Drezdába. A reptéren minket négyünket eléggé feltartanak. Levi’s 501 farmer, western csizma, hosszú bőrkabát, és hosszú haj. Szúrjuk a kelet-német vámosok szemét. Mindegyikünknek ki kell pakolni. Amit tudnak elvesznek. Semmilyen idegen nyelvű újság, könyv nem mehet be az országba. A Marxizmus könyveimet sokáig nézegetik, lapozgatják és nem merik elvenni.

Ott, abban a szűk két hétben olyan érzésem van, hogy náluk sokkal keményebb a diktatúra, mint nálunk.

A visszaúton elkövetem életem egyik legnagyobb bakiját. Apámnak vettem egy méretes kést, haltisztítónak, mivel imádott horgászni. Magamnak vettem egy rulettjátékot, mert soha nem volt korábban és mindig szerettem volna. Már a szállodában is játszottunk vele. Nagyon kevés hely volt az utazó táskámban. Sem a rulett, sem a kés nem fér bele. Így a rulett dobozába belecsomagoltam a kést és felvittem kézipoggyászként az utastérbe. Akkor hűlt meg bennem a vér, amikor átvilágították a csomagom. Ha felismerik a kést, simán lecsukhattak volna terrorizmus, vagy gépeltérítési kísérlet miatt és egy kelet-német börtönben végzem. Máig sem értem, hogy nem ismerte fel a vámos.

32

1984 nyara „A rádiót hallgatva az őrtoronyba ültem” -Hobó

Nem kívánom a végtelen számú és hosszúságú katonatörténeteimet előhozni. Csak egy apró, bizarr kórtörténet. A jászberényi tüzérekhez rendelnek 4 és fél hónapos bemérő (katonai földmérő) kiképzésre. Ebben a laktanyában szolgált Hofi Géza is és a történeteiben emlegetett Gumi Rudi még ott szolgál akkor is, mint százados. Nos a történet: Egyre többen lesznek rosszul a laktanyában. Kb 200-an lehetünk és már közel a fele beteg. 1-2 nap után én is elmegyek a laktanya orvoshoz. Addigra megtudom, hogy fűrészporban tárolt romlott sonka és megkukacosodott szalonna voltak azok az ételek, amivel etettek minket. Van, aki kórházba kerül, de legtöbben ott szenvedünk ebben a vidéki kis pokolban. Kedvezmény nincs, a kiképzés folyik tovább, csak a tiszt elnézi, ha valakinek wc-re kell szaladni. Gyógyszereket sem kapunk.

Elmondom a vizsgálatomat az orvosnál: Mi a baja? Hányás, hasmenés. Melyikből van több? Hasmenés. Most tudja produkálni? Persze, két napja bármikor tudom. Menjen ki a wc-re és ne húzza le, csak, ha a szanitéc szól! Szanitéc! Menjen utána és jelentsen. Kimegyek, végzek. A szanitéc benéz és kikiabál az orvosnak! Őcsééém! Ez nem semmi!

33

1986. valamikor a nyár elején. A bánya Minőség-ellenőrzési osztályán dolgozom már egy éve. Túl a technikusi vizsgán és a katonaságon, megszabadulva a XX-as aknától és a földalatti fúrós munkakörtől. Tényleg megváltozott minden, ahogy az NDK szilveszterezés előtt gondoltam. Friss házas vagyok, szakos művezető, 3 szakos munka. Éppen délutános leszek. Ebédelek és szól a Déli krónika. Egy hírre leszek figyelmes. Július végén fellép a Queen. A jegyeket a Népstadion összes pénztárában kezdik árusítani, holnap, szombat reggel 10 órától. Már most érezhető, hogy emberek kezdenek összegyűlni a stadion környékén. Holnap ügyes legyen, aki jegyhez szeretne jutni. A hálózsákom előkeresem. Elmegyek dolgozni. Elkéredzkedem, hogy az utolsó budapesti vonatot elérjem. Este 10 után érek a stadionhoz. Ha jól emlékszem 24 pénztár volt. Mindnegyik előtt 20-30 főt számláló sor alakult már ki. A legközelebbihez megyek ledobom a hálózsákom és ráülök. Nincs más dolgom, csupán reggel tízig itt ülni. Előttem egy lány kispárnával a feneke alatt. Átinvitálom a hálózsákra. Mégis csak kényelmesebb. Igazi jamboree kezd kialakulni. Beszélgetős, iszogatós társaságok szerveződnek spontán. Van, aki kempingszéket hozott. Van, aki az autójának tetejére kis hangszórót tesz és szól a zene. Kettő körül rájövünk, hogy a Sportszállóba beengednek wc-re. Felváltva bemegyünk és ha már ott vagyunk egy kicsit ejtőzünk a Hatalmas bőrfotelokban. A személyzet nagyon jó fej. Engedik. Pénztárnyitásra a sorok összeérnek és embergyűrű veszi körül a stadiont. De nem tolakodnak. Mindenki 4 jegyet vehet és általában minden sorban álló annyit is vesz. Manapság melyik fiatal tudna egy világsztár koncertjére csupán azért 4 db jegyet váltani, mert annyit lehet. Az összes jegy elfogy nagyjából egy óra alatt. Igazi értéknek számítanak, miután az összes belépő elkelt. Én Mariskát viszem és kettőt egy akkor legjobbnak gondolt barátomnak adom. Talán egy éve történt, hogy unokájával a kezében elsétált előttem. Akartam neki köszönni, de félrenézett.

Az idő múlásával így válnak barátságok, szerelmek, vagy például Queen koncertjegyek erodáló emlékezetté.

34

Nem célom koncertbeszámolóvá silányítani a történeteket. Mindig kell még valami, ami miatt idekerülhetnek. A Genesis mindenképpen idekívánkozik. 1987. június 18-án lépett fel a Népstadionban. A jegyet jóval korábban megvettem. Mariska már terhes volt. Közeledett az idő a koncertig és a szülésig. Már az elején tudtuk, hogy csak én tudok elmenni. A koncert után egy héttel volt várható első gyermekünk születése. A csodálatos élmény, amit a Genesistől kaptam, mindig itt lesz a lelkemben. Ugyanakkor az az érzés is, amikor késő este a Keleti-pályaudvarra érkeztem és csak hajnalban ment vonat. Volt idő gondolkodni. Mit keresek én itt? Ott lenne a helyem a közös kis lakásban és együtt várni a születendő babára! Olyan rossz érzés, lelkiismeret furdalás fogott el, hogy ezután jó ideig nem látogattam meg egyetlen koncertet sem. Másnap délután kellett menni a következő vizsgálatra a tatabányai orvosunkhoz. Autónk nem volt. Felültünk a vonatra. Mondom: még nem beszéltük meg, hogy mi legyen a baba neve. Mariska: Mondd, mi legyen! Én: Ha fiú, legyen Dani, ha lány legyen Kriszti. Rendben. Átszállunk egy helyi járatú buszra, Tatabányán. Zsúfolt a délutáni csúcsban. Ülőhely nincs. Mariska azt mondja, lehet ma szülök. Látom, nagyon szenved. Hőség van a buszon, oxigén meg alig. Ahogy beérünk a kórházba, rögtön ott fogják. Engem hazaküldenek, hogy hozzak be mindent, amit a szüléshez összekészítettünk. Autó nincs, a mobilt még fel sem találták. Hazavonatozom és felhajtom a sógorom. Neki van egy motorja. Odaadom neki a holmit és beviszi a kórházba. Én pedig várok. Nagyon fáradt vagyok, hisz hajnalban értem haza a koncertről, alig aludtam, aztán meg ezek az izgalmak… Tán el is bóbiskolhattam. Este negyed 10-kor átsétálok anyámékhoz, hátha tudnak már valamit. Nekik van telefonjuk. Mondják: megvan a baba, Daninak hívják. Tatabányára már nem tudok bemenni, csak másnap látogatási időben. Hazamegyek és megiszom egy sört. Ott ücsörgők a csendes lakásban és akkor jövök rá: Előző este, ott a Keletiben, megéreztem, hogy máshol van dolgom, hogy történhet valami, ahol szükség lenne rám. Megéreztem Dani születését!