ne legyen ennek címe
ne legyen ennek címe
a vers dal és
nem daloltak akkoriban a madarak
a fenyők is csak kopogtak az ólomszínű ablakon
s történhetett volna más is
de úgysem hallottam volna meg
te csak feküdtél az ágyon anyám
öt perce szedtelek össze a földről
aszott tested már elette a kór
mégis súlyos volt
többedszerre sikerült csak
a heverőre tegyelek
betakartalak
ernyedten feküdtél
hogy fogom én ezt tovább csinálni
mondtam magamban
szégyenletes nyafogás
aztán olyan békés lett minden
csend
nyugodtság
de jó
megpihentél
majd csak lesz valahogy
leültem a fotelba
és a semmire gondoltam
az üresség végtelen univerzumára
a békesség végigsimította arcomat
tán még a fenyők is beintegettek az ablakon
az ónszínű ablaküvegek szinte felragyogtak
lehunytam a szemem
próbáltam egy kicsit kívül kerülni innen
csak egy percre
találni valami relaxációs pontot
valami kellemes helyet
képzeletben voltak ilyen helyeim
akár a szeretetfa meditációban
mindig valami vizes hely
az afrodité forrás hangja az olimposz lábánál
tenger hullámzás hangja
az által-ér túlfolyó folyamatos csobogása
de akkor rájöttem
már nincsenek ilyen helyeim
elhasználtam mindet
sokszor volt rájuk szükség
talán észre sem vettem
hogy mikor fogytak el a menedékeim
s most itt ülök csupaszon
védtelenül
páncéltalan
nem maradt már semmi a szépségből
csak mentő-sziréna
megalázó alárendelt beszélgetések orvosokkal
félhazug csevejek
hogy rendbejön minden
húsdaráló törte szét a menedékeim
és pépes masszába sűrűsödtek
a források
patakok és tengerek
üveges tekintetem
ráfókuszált a megtört valóságra
mintha egy angyal szállt át a szobán
és hirtelen eltűnt
hozzádhajoltam
tested már élettelen volt
szemeid félig lecsukva
mintha magad után néztél volna
és én lágyan lezártam szemhéjaid
mert engem már úgysem látsz
