Ezt a szöveget 2010-ben írtam. Azt akartam megmutatni, hogy egy mondatban is össze tudom foglalni elképzeléseimet, jövőbeni hozzáállásomat a művészethez, lelkiséghez, önvizsgálathoz. Azóta már sok idő eltelt, de ha úgy veszem, csak egy pillanat, hisz oly gyorsan peregnek azok a homokszemek. Most, hogy újra a szemem elé került és újraolvastam, úgy gondolom, vállalni tudom. Amikor nekiálltam megfogalmazni a gondolataimat egy mondatban, nem gondoltam, hogy ez a mondat 200 szóból fog állni.

A változások szele

/új ars poétika 200 szóban/

Sorsom régen megsárgult fotóit ragasztom új naplóba, akár egy montázst az öröklétű sorsalbumba, melyben még szép minden kép, boldog a rózsás gyermekarc, fiatal izmos a test, rózsaszín, üde a bőr, és most annyi év után arra készülök, hogy a valót vágom darabokra, mint ahogy a szabó olló hasítja a szűz vásznat, melyből új ruha lesz, de én a könnyfátyolos, szomorú szemek tulajdonosa megfogadtam magamnak, hogy megtisztítalak benneteket, ezért ollóm pontos és rideg metszéseket fog végezni arcom sorslenyomatain, ezeken az időszítta leleteken, és kegyetlenül kivág mindent mi zavarja, vagy eltakarja a lényegeset, mert mit is tehetne egy magamfajta költő, minthogy átszabja a jelent, álmot visz a valóságba, felruház és megfoszt, kitüntet és lefokoz, fényt fest a szürkeségbe, - élettelen ködbe -; mi rossz és fakó papírkosárba vele, könny, szitokszó, harag, kihányni mind a szemétbe, mert nem maradhat ezután más, csak is a retusált szürreális valóság, mely nem süllyed el tengernyi baj szenny-hullámaiban, fennmarad, mint csapadék a kémcsőfalon, megfestve, behabozva, tényként átlényegülve, s ahogy a vegyész értékeli eredményként az üvegfalra tapadt maradékot, úgy adom át magam is az új fényképek álvalóságának, mint én-forradalmat, neo ars poétikát, újra megkomponált önmagamat, mely a lecsupaszított csontvázamra épült új sejtrendszer, melybe már beleprogramozódott a változások szele.

Tata, 2010.