Fotó forrása - depositphotos_3828977-stock-photo-coal-miner 

Csucsu

Az a nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi: álmosan, fázósan. A csapat ugyanúgy nem látta a napfelkeltét, mint hétfőn, vagy kedden. Később kelt, mint 6 óra, és a héten reggelesek voltak. A Nap. A Nap egy ünnepi dolog, legalábbis nem mindennapi azoknak, akik nem akkor láthatják, amikor akarják. Ott lenn nem lehet unottan kibámulni az ablakon a napfürdőző verebeket nézve, amint összevesznek valamin, és hatalmas ricsajt csapva csivitelnek a napáztatta kanadai nyár dús lombjai között. A Nap szimbólum, a szabadság, a hétvége, de legalábbis – ha nem akarunk túl költőinek látszani ebben az ingerszegény környezetben-, a nem reggeles szak jelképe. Talán ennek köszönhetően alakult ki az a szokás, hogy a felszínre küldött csillékre azt írták: NAPRA. Így csupa nagybetűkkel. Soha senkinek nem jutott eszébe az a szentségtörés, hogy valaki azt írja a kifelé menő csille oldalára: „A FELSZÍNRE”, esetleg „KI”, vagy „FEL”. Annak biztos rögtön híre lenne. Az akna alsón dolgozó csatlós, a csillefeladók, vagy egyenesen maga a szállítási felvigyázó biztosan telekürtölte volna a falézt, ahol a munkabrigádok a váltást elvégezték, hogy XY szállítócsillés még azt sem tudja, mit kell a napra menő csillékre írni. Márpedig akit az akna egyszer a szájára vesz, annak az Isten irgalmazzon. Évekig, akár nyugdíjba vonulásáig hallgathatja vissza a cukkolódó megjegyzéseket. Ha egy óvatlan bányász galibába keveredett és gúnynevet szerzett, az bizony jobban tette, ha elfogadta és együtt nevetett a többivel, különben pokollá vált az élete.

Tehát, ahogy mondtam ez a nap is úgy indult, mint az előző. Azt mindenki tudta, hogy nem úgy fog végződni. Ugyanis a hónap 2. szerdája volt. Minden hónap 2. szerdáján tartották a termelési tanácskozást. Ezen „kötelezően-ajánlott” volt a részvétel. Nem tartottak névsorolvasást, vagy létszámellenőrzést, de a brigád-, csoport- és szakvezetők, akiknek jelenléte kötelező volt, nem beszélve az ezeknél nagyobb beosztásúakról, jól tudták, hogy az embereik közül lelépett-e valaki. Ezen a napon a munkásbuszok sem indultak, csak a tanácskozás végén, magánautóval pedig nagyon kevesen rendelkeztek. Mivel az akna a város közelében üzemelt, és útba esett a Likereczék pálinkafőzője, a Csengődi borozó és a Czermann kocsma. Mindig akadt néhány alak, akik vállalták a másnapi dorgálást, és a jó 20 perces gyaloglást egy kis vegyes pálinka, pár korsó sör, vagy egy kis málnásfröccs miatt. Ők ugyanis nem késhettek el munka után, a zsémbes asszony leste a vekkert. Ilyenkor viszont arra hivatkoztak, hogy elhízódott a tanácsokozás és a főnök meghívta őket. Azt pedig nem szabad visszautasítani. Tiszteletlenségnek, sőt egyenesem fegyelemsértésnek számítana.

Szóval ma is tanácskozásra és későbbi hazamenetelre készültek. Már kívülről tudták a menetrendet. Először az igazgató köszönti a dolgozókat. Ha nincs tekintélyét megkívánó bejelentés, pár jellegtelen köszöntőmondattal elintézi a maga mondókáját és átadja a szót a termelési főmérnöknek. Ez a tervteljesítésért felelős ember már fontos dolgokat mond, általában érdekli is az embereket. Melyik frontbrigád mennyi tonnát termelt, milyen minőségű volt a szén. Mennyi volt ebből a lakossági és mennyi az ipari felhasználók részére átadott mennyiség. Az elővájásoknál a métert, az előrehaladást értékelték. Mindenhol százalékokban fejezi ki a tervteljesítést. Rendszerint 100% felett vannak a számok. Ezután rátérnek a következő hónap tervszámaira, amelyeket a brigádvezetők gondosan feljegyeznek a naplójukba. A termelési rész után egyéb kérdések tárgyalása következik, olyanoké, amelyek a teljes közösségre tartoznak.

Mindössze néhány ember, pár beavatott tudta, hogy ez a nap más lesz, és a tanácskozás nem ér véget a számoknál, és prémiumfeladat-meghatározásoknál. Az a pár ember tudta, hogy ma felszólal Molnár Feri, a 3-as csapat csapatvezető vájára. Ez az várható esemény volt, amitől néhányan különös bizsergéssel lelkükben gondoltak a délutánra. Várták, hogy mi sül ki az egészből.

***

Csucsu. Csak így hívták Csucsu. Olyan röviden ejtve, amennyire csak lehet. Mindenki ismerte, másként soha nem szólították, és sokan, akik nem voltak közvetlen munkatársai, vagy nem ismerték gyerekkorából, még az igazi nevét sem tudták. Így aztán nem is volt érdemes másként hívni, mert talán még saját maga sem hallgatott volna egy másik megszólításra. Már megszokta a nevét. Gondolom, nem kell nagyon magyarázni, hogy milyen volt a szájtartása, ajkainak vastagsága … Szóval ezért volt Csucsu.

De körülbelül egy évvel ezelőtt ez a 3-as csapat rászállt. Állandóan piszkálták, cseszegették, hogy Csucsu így, meg Csucsu úgy. Bár hányszor kerültek kapcsolatba vele mindig volt hozzá egy-két szurka-piszka rossz szavuk. Hol vele foglalkoztak, hol valamelyik családtagjával, mindig akadt valakinek ötlete, amivel megkeseríthették az életét. Pedig sokszor találkoztak. Csucsu szállítócsillés volt, és anyagot szállított nekik az elővájásra. Egy ideje, a védőitalnak kinevezett, áporodott, furcsa ízű, citrompótlós teát is neki kellett továbbítania a csapat részére, egy 5 literes ceglédi kannában. Már hosszú hónapok óta tartott a férfi vesszőfutása, míg aztán egyszer egy munka utáni fröccsözés alkalmával véletlenül elpanaszolta a barátjának, aki szakszervezeti bizalmi volt az üzemben.

- Igen? Na, majd adok én ezeknek! Mostanában tényleg nagyon nagy a pofájuk, már másoktól is hallottam. A bögyömben vannak egy ideje! Bízd csak ide.

- Hát én nem akartam kitolni… - dadogta Csucsu.

- Ne foglalkozz semmivel Csucsukám! Jó, hogy felhívtad a figyelmem, már szerettem volna ennek a brigádnak odacsapatni. Micsoda egy nevük van, alig tudtam megjegyezni, Fürst Sándor szocialista brigád. Fürst – fürj, adok én ezeknek a jómadaraknak! Meglásd! Te csak ne félj, nem lesz bajod többet!

Többet nem beszélgettek a dologról. Még maga Csucsu sem gondolta volna, hogy a téma terítékre kerül a következő termelési tanácskozásom, és az ő ügyét a teljes üzemi tagság előtt fogják tárgyalni. Ha tudta volna, biztosan beteget jelent. Egy jó bányásznak annyi a baja, hogy bármilyen vészterhes időszakot képes átvészelni betegállományban. Például, ha veszélyes törés volt a fronton, az öreg vájárok dereka megfájdult, elmentek egy hónapra. Így megúszták a balesetet, ráadásul „kőbe fejteni lassabb, nincs haladás, kicsi a szakmány, kevés a fizetés. Most dolgozzanak a fiatalok! Nekünk is így kellett, annak idején!” – mondogatták.

Molnárt, a 3-as csapat vezetőjét behívatták az üzemigazgatói irodába. Ott a szakszervezetis, várta, főbizalmijával megerősítve, valamint az igazgató. Kérdőre vonták a férfit. Az persze a meglepődöttségtől csak hebeget-hápogott, és szégyenkezve elismerte, hogy hónapok óta piszkálják a kollégájukat!

- Na, Molnár elvtárs! A jövő szerdán a termelési tanácskozáson az egyebek napirendi pontnál feláll és a munkatársai nevében őszinte megbánást tanúsítva bocsánatot kér a pajtásától. Csak nem képzeli, hogy ebben a feszült nemzetközi helyzetben eltűrhetem, hogy a szénbányámban, ebben a népgazdaságilag és hadászatilag is kiemeltem fontos termelőüzemben, maga és a társai feszültséget szítsanak. Nagyon szégyelljék magukat! Takarodjon a szemem elől!

Az igazgató arca, beszéde végére teljesen kivörösödött. Jobb kéz hüvelykujjával benyúlt a keménygalléros inge nyakánál és egy ideges húzómozdulattal tágított rajta, mint aki meg akar fulladni. Nyakkendője is lazult így egy kicsit. Ez alatt visszanyerte nyugalmát és fölényesen tekintett a szakszervezeti tisztségviselőkre.

A nagy faléz megtelt emberekkel. Elkezdődött a termelési tanácskozás. Folyamatosan következtek a napirendi pontok egyik a másik után. Már majdnem 3 óra volt. Legtöbben az ebédre, vagy a kocsmára gondoltak. Csucsu, kis ember lévén a tömeg első felében foglalt helyet egy padon. Mellette ült a szakszervezetis ismerőse is. A bizalmik szerettek beülni a melósok közé jelezve, hogy közülük származnak és közéjük tartoznak.

Egyszer csak valami szokásostól eltérő hang ütötte meg a szunnyadozó tömeg fülét. Megszólalt az igazgató. Az igazgató ilyenkor már soha nem szólal meg. Persze ő már ebédelt délben, már ejtőzött is egy picit az asztalánál, de ilyenkor nem szokta húzni a melósok idejét.

- Elvtársak, figyelmet kérek! Molnár elvtárs, a 3-as számú elővájási brigád vezetője kíván szólni! Na, tessék Molnár elvtárs! Mondja, mondja!

A férfi kelletlenül felállt. Nem volt erre rákészülve, de hát hogy is lehetne ilyenre rákészülni. Már itt van 20 éve. Semmi komoly blama nem érte még, és akkor most. Hogy fog ezután megállni az emberei előtt, hogy tudja majd ezután kihajtani belőlük a 120 %-ot. Még megtörténhet az is, hogy le kell mondjon ezek után!

- Hát szóval arról lenne szó …

- Hangosabban Molnár elvtárs, mert ott hátul nem hallják az elvtársak! – Vágott szavába az igazgató.

- Hát szóval az van, hogy néha szoktunk viccelődni a Csucsu elvtárssal.

Csucsu, ahogy a nevét hallotta félrenyelte a Fecske füstjét és köhécselni kezdett. A tömegben ezzel egy időben hangos morajlás hallatszott.

- Szóval néha viccelődünk, de nem nagyon.

A tömegben erősödött a morajlás, egyesek halk kacajokat is megengedtek maguknak, mások elfordultak és hatalmasakat slukkoltak cigarettájukból.

- Csöndet kérek! - Mondta ellentmondást nem tűrő hangon az igazgató. – Folytassa Molnár elvtárs!

- A csapat nevében szeretnék elnézést kérni Csucsu kollégától és ünnepélyesen megígérem, hogy többet nem fogjuk cukkolni!

Csucsu teljesen megilletődött. Hát igaz, hogy minden olyan lesz, mint régen. Nyugodtan bemehet bármelyik csapatra, anélkül hogy piszkálnák, megaláznák? Még a 3-asra is?

Bár nem kérte erre senki, úgy érezte szólnia kell. A tömeg ekkor már meglehetősen hangos volt. Az igazgató jó érzékkel még várt, hadd örüljön a nép a cirkusznak, még nem állítja le őket. Duruzsoljanak csak, mielőtt a tanácskozást bezárja.

Ekkor Csucsu bátortalanul felállt. Mintha egy karmester vezényelné a tömeget, az azonnal elhallgatott. Minden szem a férfi felé fordult. Mindenki őszinte kíváncsisággal, lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi jöhet még ezután. Egyeseknek még az is eszébe jutott, hogy talán most mártja be őket is, hiszen sokan cukkolták, ahogy ez szokás errefelé. Ettől a gondolattól, amely a metakommunikáció létezését bizonyítandó tényként is felfoghatóan többeknek is egy időben villant be, jó pár embernek melege lett, de nagyon! Aztán egyszer csak megszólalt Csucsu. Hangja úgy szállt a munkások plazmává egyesült tömege felett, mint valami bibliai király bölcselete. Szavaira úgy figyeltek most, mint középkori kényúrra a szolgái, amikor napi bűneik felett ült törvényt.

- Kedves elvtársak! – Hangjában nem volt fenyegetés inkább megbocsájtás, sőt jóság. – Nagyon meglepődtem a hallottakon és nagyon köszönöm! Nekem nagyon jól esett és ezért nagyon köszönöm! Nem esett jól, hogy mindig bántottak, és bizony sokszor nehezemre is esett elviselni. De hát a kicsiknek is kijár az igazság, nem? Én, itt nem számíthattam senkire. De ennek, akkor ugye, vége! Nem haragszom senkire! Istenbizony! Jót tett helyébe jót várj, így hangzik az ősi magyar mondás! Mivel Molnár elvtárs megígérte, hogy többet nem cukkolnak, én is megígérek valamit.

A teremben most már teljesen besűrűsödött a csend. Mindenki várta, hogy mit mond Csucsu, a jóságos Csucsu, a megbocsájtó Csucsu.

- Tehát megígérem, hogy többet nem pisálok bele a teájukba!

VÉGE