1983

„Már találkoztunk itt-ott”

Az orosz nyelv tanulásával sohasem volt gondom. Leszámítva azt a bakit, hogy általános iskola 5. osztályában az első röpdolgozatot hibátlanul írtam meg, de nem cirill betűkkel, végig négyes-ötös voltam belőle. Aztán a középiskolában is így folytatódott egészen harmadik osztályig. Akkor új tanárt kaptunk. Úgy hívták, hogy Száva József. Ez az ember nem úgy próbált beilleszkedni közénk, ahogy más új tanár tette. Hiszen illeszkedni mindenkinek kell. Nem próbált barátkozni, nem tett gesztusokat. Egyáltalán nem tett semmilyen közeledési lépést irányunkba. Később már tudtam, hogy miért. Nem volt rá szüksége. Tudott rólunk mindent. Persze nem nagyon volt mit tudni harmadikos diákokról, de azért ő tájékozott volt.

Erre akkor jöttem rá, amikor elkezdett célozgatni, hogy nem tetszik neki az öltözködésem, nem tetszik neki a baráti köröm, és azt sem szereti, hogy rock koncertekre járok. Abban az időben indult a Piramis, a Korál, a Hobo Blues Band, a P. Mobil, valamint a Beatrice. Én, amikor tudtam ezekre időnként elmentem, ha a környéken játszottak, de olyan igazi baráti köröm nem volt. Délutánjaim hazautazással, tanulással mentek el. Elengedtem a tanár célozgatásait a fülem mellett. Egyszer csak, mint derült égből villámcsapás jött a levél az iskolából, hogy gyermekük kábítószerezik, jöjjenek fogadóórára. A ’70-es évek végén, ráadásul vidéken kábítószerezni? Teljesen futurisztikus ötletnek tűnt. Természetesen nem volt igaz, és mivel tényleg otthon töltöttem időm legnagyobb részét és este sem jártam sehová, szüleim csípőből tüzelve utasították vissza a vádakat.

Már abban az évben orosz érdemjegyem 2-esre változott a korábbi 4-esről. Nem tehettem semmit. Én, aki franciát tanultam egy évig, majd eszperantót hat évig, és már oroszt is a hetedik éve, hirtelen csak kettesre értékeltettem. Közben megtudtam, hogy az a kábítószeres ötlet Szávától jött. Aztán elérkezett az érettségi éve. Az orosztanárom már év elejétől rám szállt. Eljutottunk oda, hogy néhány orosz óra azzal kezdődött, hogy felállított és mindenféle ügyekről és személyekről kérdezősködött. Előfordult, hogy más, civil ruhás idegen férfi is ott volt, és ő is kérdezett. Gyakorlatilag arról szólt a dolog, hogy ki akartak rúgatni, és valamilyen általam ismeretlen okból bűnbakot faragni belőlem. Így telt el a középiskola 4. osztálya. Mivel tényleg nem tettem semmi elítélendőt, nem tudtak velem mit kezdeni. Természetesen orosz osztályzaton félévkor és év  végén is kettes lett, pedig 3-asnál rosszabb jegyem nem is volt. Máig sem jöttem rá, hogy a célpont én voltam, vagy a renitenskedő párttag apámnak akartak kellemetlenséget okozni.

Aztán elérkezett az érettségi ideje. Az írásbeli vizsgáim jól sikerültek, így nyugodtan készülhettem a szóbelire. Szóbeliznem magyar nyelv és irodalomból és földtanból kellett. Mind a két írásbeli kiváló lett, ezért a szóbelit csak rutinvizsgának tekintettem. De Száva nem. Minden alkalommal, amikor én adtam elő a kihúzott, és pár mondatban kidolgozott tételeimet, rögtön annál az asztalnál termett. Bele nem szólt, de látszott rajta, hogy nagyon figyel.

Figyelhetett is, mert minden szóbeli feleletem ötös lett.

Amikor végeztem, kimentem a folyosóra. Tele volt feszülten várakozó, már felszabadult, vagy letört diákkal. Ahogy az egyik félreeső sarokban beszédbe elegyedtem néhány már végzett társammal, egyszeriben ott termett Száva. Gyakorlatilag amint elhagytam a vizsgahelységet utánam jött.

Kénytelen vagyok leírni, hogyan nézett ki, mert nagyon visszataszító kinézetű ember volt. Alacsony, körülbelül 160 centiméter magas lehetett. Zömök, lelógó hasú. Kezei kicsik, és puffadtak voltak. Karjai, lábai rövidek. Arca gyakorlatilag gömbölyű volt. Hatalmas tokája rálógott, a mindig begombolt, általában rózsaszínű, keményített galléros ingére. Szinte mindig szürke zakót, és nadrágot viselt. Feje tetején fekete, vékony szálú, zsíros, viszonylag hosszú, és oldalt elválasztott hajat viselt. Sötétített sárgás színű üveges, fekete keretes szemüveget hordott. Arcán rendszerint nyájas, rosszindulatú mosolyt hordott. Hangja grízes volt. Nem beszélt soha hangosan, mindig kimért volt, és hideg. Nem vesztette el soha a türelmét.

Emlékszem harmadik év végén kiosztotta a nyelvi munkafüzeteinket, majd még az óra vége előtt kiment. Mi önfeledtem dobáltuk a plafon felé füzeteinket. Hirtelen bejött és szenvtelen hangon csak annyit mondott:

- A hetes szedje össze a füzeteket, és ossza ki újra! – majd elment.

Előző munkahelye a Magyar Szocialista Munkáspárt Megyei Pártbizottsága volt. Annyira különbözött a tanárainktól, mint a mesében a rút kiskacsa, a többektől.

Hát ez a Száva utánam jött a szóbeli után. Elővette a nyájasabbnál is nyálasabb mosolyát, és széles mozdulatokkal indult felém, majd mit sem törődve a többi diákkal már közeledés közben beszélni kezdett hozzám:

- Ezt nézzétek meg! Ezt a faszagyereket! Négy évig gazemberkedett, az érettségin meg kivágta a rezet, és kitűnő lett! – eközben odaért hozzám és kézfogásra nyújtotta felém nyirkos tenyerét.

Nekem már a gazember szónál levert a biztosíték, de erőt vettem magamon, és nem mentem neki, hanem felvettem az ő nyájas mosolyát.

- Őőő, köszönöm, köszönöm tanár úr, de ugye a kézfogás nem tartozik az érettségi tárgyak közé? – mondtam olyan pofátlanul, ahogy csak kitellett tőlem, majd elfordultam, és faképnél hagytam.

Néhány hónap múlva elhelyezkedtem a helyi bányánál, és közben készültem az egyetemi felvételimre, hogy bányamérnök legyek. Az írásbeliken sikeresen túljutottam, és eljött a szóbeli ideje. Jó pár barátommal, osztály és évfolyamtársammal találkoztam. A felvételi egy hosszú folyosóból nyíló tantermekben volt, párhuzamosan lehetett talán tíz felvételi bizottság is. Én mindjárt az első bizottságba kerültem. Nem volt köztük egy ismerősöm sem, pedig ismerős volt bőven a folyosón. Feltűnt, hogy amíg a másik bizottságok igen gyorsan végeznek, nálunk ez kínosan lassú. Én 3. voltam, másoknál már az 5.-6. felvételiző is bement. A felvételi bizottság 6 tagú volt, közte a KISZ titkár, dossziéval. Aztán szólítottak, végre én is bementem. Rögtön feltűnt a rideg, barátságtalan hangulat.

- Horváth elvtárs először matematika. - irányítottak az egyik felvételiztetőhöz. Elvtárs? Olyan furcsa volt nekem, a középiskolában tanárnőztünk és tanáruraztunk.

Szerettem volna a dobozból kihúzni a tételt, de az úriember visszahúzta maga elé a tételeket tartalmazó dobozt.

- Őőő! Horváth András, igen – keresgélt, majd a kezembe nyomott egy feladatot tartalmazó kartonlapot. Szerettem volna elolvasni, ekkor egy másik bizottsági tag, aki addig szóra sem méltatott, durván rám szólt:

- Ne olvasgasson itt, majd miközben felírja, elolvassa. A feladatot szerencsére tudtam, nem volt vele gondom. Már épp a finisbe értem volna a megoldással, már a másodfokú egyenlet megoldó képletébe kezdtem behelyettesíteni, a tételt osztó férfi hangját hallottam a hátam mögött:

- Jó, hagyja abba, és oldja ezt! – mondta parancsolón, és kezembe nyomott egy másik egyenletrendszert.

A tételhúzás megint kimaradt. A második feladat is nagyon feküdt nekem. A matematikának szerettem ezt a részét, a trigonometrikus, exponenciális, többed fokú egyenleteket, egyenletrendszereket. Ismét a feladat megoldásának utolsó lépésénél tartottam, amikor ismét hallottam hátam mögül a férfi hangját:

- Köszönöm, matematika végzett. Átadva a fizikának.

- A bizottság egy másik tagjához irányítottak. Itt már húzhattam tételt, hármat is. De jól felkészültem, egy év egyetemi előkészítő volt mögöttem. A fizika után a felvételi elnök még megkérdezte:

- KISZ-nek van kérdése

- Nincs! - válaszolta a dossziés ember.

- Hogy jön ide a KISZ - gondoltam, - nem is vagyok KISZ tag? Már harmadikban felfüggesztettek passzivitásért. Mikor rákérdeztem az osztály KISZ titkáránál, hogy ezt most mér’ csinálja, amikor senki sem aktívabb, azt mondta kettőt fel kell, ez a terv, és ebből én leszek a „fiúáldozat”. Aztán ki is zártak, a felfüggesztés okán. Nem ideológiából, de a kirekesztés érzése miatt, meg az igazságérzet miatt ismét reklamáltam.

- Úgy tudom, nem adtál be egyetemi felvételi kérelmet. Ha mást zárok ki elúszik az egyetemi felvételije. – Válaszolta a KISZ titkár. Szóval így ment ez akkor. De erre egy évvel később nem gondoltam.

Elégedett voltam a teljesítményemmel. Úgy jöttem ki a vizsgateremből, hogy biztos voltam a sikeres felvételiben.

A folyosón volt osztálytársaim fogadtak, hogy mit csináltam ilyen sokáig, a legtöbb bizottság már végzett, nálatok meg csak most ment be a negyedik!

- Miért? – csodálkoztam – ti nem két matek, meg három fizika tételt kaptatok?

- Á, a túrót – mondta Attila – kihúztam egy tételt, aztán csak álltam zavarodottan, és nagy nehezen annyit tudtam csak kinyögni, hogy a feladat a látószöggel kapcsolatos. Aztán kijött az ipse hozzám a táblához, és elmagyarázta.

- Hát nekem sem ment nagyon – mesélte Józsi, csak makogtam össze-vissza!

- Képzeld! Az Nellitől –osztályunk volt KISZ titkára- meg nem kérdeztek semmit, csak a KISZ -es, hogy tudja-e ki volt Che Guevara! – vette vissza a szót Attila.

Ahogy hallgattam az én volt osztálytársaimat, akikkel egy éve nem találkoztam, a meggyőződésem csak nőttön-nőtt, hogy ősztől én is ennek a patinás egyetemnek a hallgatója leszek.

Már eltelt egy hónap is, amikor levelet kaptam az egyetemről. Gyorsan felbontottam. Arról értesítettek, hogy a felvételi vizsgám sikertelen. Mind a két szóbeli érdemjegyem 2-es lett, matematikából és fizikából is. Nagyon mérges és elkeseredett voltam. A levelet meggyújtottam, és lehúztam a wc-n. Aztán a nyár elapasztotta dühömet. Ősszel beiratkoztam egy újabb egyetemi előkészítő kurzusra és sikeresen elvégeztem. Közben beadtam a jelentkezést ugyanoda, ahová tavaly. Aztán jött egy üzenet a Szénbányák Személyzeti Osztályáról, hogy felvételizzek csak nyugodtan, ha sikerül a két írásbelim, akkor a szóbeli csak formaság lesz.

- Úgy, csak formaság? Tavaly akinek ment, az csak formaság lett volna? Nem akartam hinni a fülemnek! A tudásom alapján tavaly nem kellettem. Most meg nem fog számítani? Mi lehetett abban a dossziéban akkor, ott a felvételi bizottság előtt. Tán ebben is benne van a Száva keze?

Nagyon elment a kedvem az egésztől, és bár a bizonyítványaimat már elküldtem, felvételizni már nem mentem el.

Eközben földalatti fúrósként dolgoztam, szabadidőmben kiterjedt társaságommal töltöttem az időt. Csöveseknek hívtak minket, bár ez csak egy divatelnevezés volt, hiszen az igazi csövesekhez semmi közünk nem volt. Hét közben dolgoztunk, hétvégén koncertekre jártunk. Abban az időben a 80-as évek közepén többször előfordult, hogy ifjúságvédelmi nyomozók lefotóztattak, majd a saját fényképeinkkel riogatni próbáltak minket, hogy vigyázzunk, mert figyelnek.

- Figyeljetek csak, kit érdekel! – mondtuk egymás közt.

Időközben belopózott korunkba a számítógép. Engem már a Basic korszakban elkapott, amikor még a Commodore 64 volt a sztár. Önszorgalomból pár nap alatt elsajátítottam a TV Basic tanfolyam anyagát, és már egyszerűbb programokat is képes voltam írni. Annyira, hogy arra gondoltam szívesen foglalkoznék ezzel felsőbb szinten is. Ez lesz a jövő, gondoltam, és hát igazam lett! Elmentem az osztályvezetőmhöz, és előadtam, hogy a jövőben olyan fejlődés lesz ezen a területen, hogy mindenhol szükség lesz számítástechnikai szakemberre, és támogatná-e hogy elvégezzek egy ilyen irányú főiskolát. Abban az időben ezt a képzést az egri Tanítóképző Főiskolán lehetett megszerezni. Főnököm nagyon jó ötletnek tartotta, írt egy levelet a vállalat oktatási osztályára. Onnan hamarosan válaszlevél érkezett, hogy menjek be elbeszélgetésre.

Másnap megjelentem az oktatási osztályon. Leültettek egy előszobában, majd néhány perc múlva szólítottak, hogy menjek be. Ahogy beléptem, a csodálkozástól majdnem hanyatt estem. Ki ül ott az asztalnál? Hát Száva József, az orosztanár!

- Mit tehettem, köszöntem, majd mivel valamit mondani kellett, úgy folytattam, hogy:

- Mi már ugye találkoztunk annak idején? – ezzel nem mondtam rosszat, hiszen tényleg eltelt egy csomó év az érettségi óta.

- Már találkoztunk itt-ott – jegyezte meg, cseppet sem bíztató hangon, majd rögtön a tárgyra tért. – Nézze Horváth elvtárs! Már említettem az osztályvezetőjének, de levélben is meg fogom erősíteni, hogy cégünk megfelelő nagyságú humánerőforrással, és kapacitással rendelkezik a számítástechnika területén. Amennyiben szaktanácsadásra van szüksége, megteheti a nélkül is, hogy egy dolgozót elvonjon az eddigi feladataitól.

Így aztán Száva keze itt is elért, nagyon keményen megszorongatott, azon a ponton, ami az embernek a legfontosabb, a tartás, az önbecsülés területén.

Már a rendszerváltozás határán voltunk és én éreztem, hogy a szövevényes háló, mely besző mindent olyan erős és szerteágazó, mint egy öreg fa gyökérzete.

Illúzióim nem voltak. 1989-ben a rendszerváltozás kapujában történt. Volt egy barátom, Béla. Édesapja 1956-ban a Miskolci Egyetem Diákdiktatóriumában vállalt szerepéért 2 év szabadságvesztést kapott. Halmazati büntetésül kitiltották az összes magyarországi felsőoktatási intézményből, valamint szabadulása után az Oroszlányi Szénbányákhoz helyezték segédmunkásnak. De ő itt is megbecsülte magát, pár év múlva elvégezte az aknászképzőt. Ezidőtájt mondta neki a főnöke, hogy mindegy mit csinál, mit tanul, segédmunkásként fog nyugdíjba menni. Úgy is lett.

A fia, Béla jelentkezett egyetemre, de fél év után, mondvacsinált indokok alapján kicsapták. Hát ez a fiú szeretett volna egy nyugat-európai körútra menni. Beadta a kérvényt és várt. Egy napon megszólította egy szomszéd a lépcsőházból:

- Ide figyelj, fiam! Mire készülsz? Valamelyik nap itt járt egy civil ruhás ember, és rólad érdeklődött, hogy nem hallottunk-e arról, akarsz-e disszidálni? Nem csak nálam volt, akit itthon talált, mindenhova bekopogott. Szóval itt tartottunk 1989 tavaszán.

Egy-két évvel a rendszerváltozás után hallottam, hogy aki korábban egyetemi felvételire jelentkezett, annak a megcélzott egyetemen automatikusan nyitottak egy aktát, amelybe begyűjtötték az előző iskolában, lakhelyen, rendőrségen található információkat. Aztán azt is hallottam, hogy a 80-as évek elején a Beatrice és Hobo Blues Band koncertek rendszeres látogatói szintén kaptak egy aktát a helyi rendőrségeken, amelyeket az ifjúság-védelmis nyomozó kezelt. Így aztán arra is rá kellett jöjjek, hogy bizony az akta a felvételin a KISZ titkár kezében nem volt üres, és az sem volt véletlen, hogy abból az egyes felvételi csoportból – mint utólag megtudtam, abban az évben -, senkit sem vettek fel az egyetemre.

Újabb 10 év telt el. Kétezret írtunk. Ez volt a nagy népszámlálás éve. Számlálóbiztosként részt vettem az országos felmérésben. Egy csendes kertvárosi jellegű részt kaptam, ahol jobb módú, középosztálybeliek laktak. Aznap már a vége felé jártam a munkámnak, este 7 körül járt.

- Na, még egy utolsó cím – gondoltam és becsöngettem. Egy 60 év körüli, fekete ruhás hölgy nyitott ajtót. Bevezetett a nappaliba, és elkezdtük kitölteni az íveket. Gyorsan ment, mert látszott rajta, hogy nem igényli a beszélgetést és én is siettem.

- Amikor kész lettem, felnéztem papírjaimból. Velem szemben egy díszes komód volt, rajta egy gyászszalaggal átkötött képet láttam. Teljesen megdöbbentem. Szembenézett velem Száva József!

- Mmm, elnézést hölgyem! Kérdezhetek még valamit? – szólaltam meg az első megdöbbenésen túljutva.

- Kérdezzen! – mondta alig hallhatóan.

- Azt szeretném megkérdezni, hogy azon a képen, amelyik gyászszalaggal van átkötve, ki van?

- A fiam, Száva József. Nemrég halt meg infarktusban – már beszélt kérdezés nélkül – Tudja a jó szíve, az vitte el. Az aggódás a mások sorsáért. Tanár volt, de otthagyta, mert azt mondta, hogy nem tudja végignézni, hogy mennyi tehetség megy tönkre és kallódik el. Aztán a bányához ment, hogy segítse az oktatást és a továbbképzéseket, ő küldte egyetemre a munkásfiatalokat, hogy ne kelljen nekik a bányába belerokkanni, – kis szünetet tartott, majd erőt vett magán és befejezte a mondatot - és most halott! Csak nem ismerte, fiatalember?

- Hát úgy emlékszem, hogy már találkoztunk itt-ott.

Aztán kelletlenül felálltam, megköszöntem a türelmét és hazamentem.

VÉGE

Tata, 2009. 04. 20.