A sátánlyukra húzott ház

Nem tudom, mi lehet velem. Mostanában rosszakat álmodom. Ma éjjel is arra ébredtem, hogy kiesem a kilencedik emeleten lévő ablakunkból, és zuhanok. Persze soha nem halok meg, mert amikor a zuhanás már annyira gyors és félelmetes, hogy szinte megtekeredik a gyomrom, felriadok. Persze zavaros az egész. Hiszen sokkal tovább tart ez a zuhanás, mint amennyi idő ahhoz kellene, hogy leérjek a kilencedikről, és a földbe csapódjak, de ez által az elért gyorsulás is nagyobb – persze csak elméletileg. Szóval, valahogy kiesek az ablakon, zuhanok- gyorsulok - gyorsulok - zuhanok, már látom magam előtt a hajnali párától nedves zöld füvet, aztán ébresztő! Nem is olyan rossz! Ingyen bángidzsámpig minden éjjel. És ami a legrémesebb az egészben az, hogy olyan nedves hideg veríték van rajtam, mintha már tényleg meghemperegtem volna a nedves fűben. Arra gondoltam, hogy valahogy meg kéne oldani a szitut, és nem megvárni, amíg teljesen behülyülök. Persze előbb fog a halottkém fizikailag babrálni az agyamban, minthogy én egy agyturkászhoz elmenjek, de mégis kéne valamit csinálni, mert már tökre kivagyok. Van egy fáin kis spanom. Megdumáztuk, hogy körbeszaglászunk itt a környéken, meg beszélünk ezzel-azzal. Próbáljuk kideríteni, hogy mi a gáz. Van egy másik haver, ő azt mondja, hogy egy puni kéne neked öreg, attól elmúlna minden bajod. De én ezt nem hiszem.

***

A ház egy lakótelepen 4 emeletesekkel körbevéve állt, 3 másikkal együtt. Teljesen egyforma volt mindegyik: szürke, egy lépcsőházas, 30 éve épült, lepukkant „tízes”, ahogy mindenki hívta. A ’70-es évek elején ezekbe költöztették a bányászkolóniák nyomorúságos viskóiból a munkásokat. Nagy szám volt az akkor. Hatalmas előrelépés az egyszobás, apró konyhás, dobkályhás, jobb esetben kályhatüzeléses, egymásba zsúfolt putrikból, beköltözni a két szoba-összkomfortos, teljesen új lakásokba, ahol távfűtés volt, meleg víz folyt a csapból, és lift vitt fel a magasabb szintekre. A házak közelében modern ABC áruház nyílt, ahol minden élelmiszer beszerezhető volt. A házak között apró kis parkokat és játszótereket készítettek, a pihenni vágyók számára. Olyan volt ez akkor, akár az álom. Évekig is eltartott ez az idill. Ha valaki kiköltözött tízesével volt jelentkező a helyére.

Aztán kezdtek megmutatkozni a panel szindróma tünetei. Hiába, nem mindenki bírja az összezártságot, nem mindenki szeret kinézni a kilencedik emeletről, és nem mindenki bírja elviselni a mindenhonnan átszűrődő zajokat, és szagokat. Sokan próbáltak szabadulni a modern kor adta áldástól, a tömblakásból, és próbálkoztak családi ház építésével. A legtöbben mégis azok voltak, akik beleragadtak a panelrengetegbe. Ezek közül kerültek ki azok is, akik nem bírták elviselni ezt az életet. Sokszor dühkitörésben törtek ki, törtek-zúztak, veszekedtek, berúgtak és verekedtek, elváltak, alkoholisták lettek és lesüllyedtek. De mindig voltak olyanok is – ők voltak a többség-, akik elfogadták sorsukat, és így élték le az életüket.

Tulajdonképpen nem csak a házak nem különböztek egymástól, a benne élő emberekből kialakult lakóközösségek sem. Időként mindenhol berúgott valaki, és ordított az asszony, üvöltött a gyerek, vagy üvöltöttek a gyerekkel. Egy apró különbség azért volt az épületek között, ha egy mindentudó bennszülött emlékeire hagyatkozva teret engedünk a legendáknak.

***

- Tudják az a panel, ott szemben a 37-es számú, az egy gonosz hely. Az más, mint a többi. Nekem látó volt a keresztanyám. Hallottam és tanultam tőle sok mindent a „nemlátható” világról. Amikor a férjemmel ideköltöztünk, az Isten nyugosztalja, mert elvitte a bánya, hát én is örültem. Aztán meglátogatott a keresztanyám. Az rögtön kiszúrta, hogy oda nem szabad költözni, mert azt az épületet sátánlyukra húzták! Így mondta. Pedig még kész sem volt. Még nem lakott benne senki. Tudják? Nagyon megrémültem, nem is akartam itt maradni. Mondtam is a férjemnek: Mennék vissza a Kocsedóra, mert így hívták a telepünket ugye, – vett egy mély lélegzetet, és folytatta. -, de az azt mondta: „Ugyan má’ asszony, én mindennap lemegyek a sátánlyukba, azt mégis itt vagyok. Örüjjé’, hogy kimásztunk a telepről, becsült meg a jó sorodat, aztán a lepcses szájadat meg fogjad be, de erősen.” Így aztán nem is említettem neki többé, mert nem akartam, hogy eljárjon a keze, amikor piásan hazajött. De aztán hamar megtörtént a baj. Akkor még csak a mi házunkba laktunk, meg itt a mögöttünk levőben, meg azokba a négyesekbe, ni – mutatott a háta mögé, majd kis levegővétel, és folytatta: - Ezt a harminchetest már felhúzták, de még belülről csinálták, annak az átellenben lévőnek ottan na, meg az alapját fúrták és öntötték ki betonnal. Szóval szavam ne felejtsem, a harminchetest csinálták éppen akkor, aztán egy délelőtt az egyik munkás leesett a tetőről, oda le egyenesen egy gödörbe. Egy nagy üres gödörbe. Nem tudom homok volt-e benne, vagy mész, vagy friss beton, mert én pont nem láttam, de az alattunk levő szomszéd néni, az Emma néni mindent látott, mert épp a ház előtt ült a padon, amit még a férjével csináltatott, mert mindig az hiányzott neki, mióta a Kocsedóról eljött, hogy ott volt egy kis pad, ami ücsörgött.

- Hát pont egy nappal előbb száradt meg a festék a padon, úgyhogy az Emma néni még keresgélte a fenekével a legjobb ülést, hogy ne fájjon a dereka, amikor felnéz és látja, hogy egy ember zuhan lefelé az égből egyenesen a ház mellett lévő munkagödörbe. Azt mondta, nem ordított az, nem sikított. Lehet, hogy már akkor halott volt, amikor leszédült, vagy ijedtében a levegőben állt meg a szíve, lényeg az, hogy hangtalanul zuhant, csak az a tompa puffanás vert zajt, amit akkor hallott, amikor már eltűnt az az ember a gödörben. Asszonta olyan kísérteties volt a látvány, mintha a mélységesen gonosz Sátán rendelte volna magához a pokol tornácára az a munkást. Egyébként még azt is beszélték akkor, hogy állítólag ez az eset a kommunista szombaton történt, úgyhogy nagyon hamar elsimították az ügyet. Az Emma néni próbálta megtudni, hogy ki volt az a férfi, de nem sikerült neki. Erre aztán mondta a férjének, te Feri rakjad mán át ezt a padot, oda a másik oldalra az utca irányába, mer’ amikor le akarok ülni, mindig az a zuhanó munkás jut az eszembe. Így aztán a Feri, de jó ember volt a jóságos Szűz-Mária látja szavam, fogta és kiásta a padot. Pedig két jó nagy betontuskóba állította bele annak idején, mert aranyból volt annak a keze, amit az egyszer megcsinált, az aztán meg volt csinálva örökre. Hát a Feri kiásta a padot a két betontuskóval együtt, azt rákötött egy kötelet, és vonszúta oda, látják, ahol most is áll. Aztán kiásta ott is a két lyukat, beállította újra a padot. Az Emma néni meg le-leült, de érezte, hogy az már nem az igazi. Mindég kísértette őt a látvány, meg a puffanás. Mondtam is neki egyszer, te Emma, nekem a Keresztem, amikor itt volt, azt mondta, hogy az a ház Sátám lyukra lett ráhúzva. Így mondta. Pár hónap múlva jöttek a lakók. Egymás után álltak be a Csepelek megrakva a szegényes motyókkal, meg a nagymama nehéz bútoraival. Mert legtöbben még az öreg szüléiket is magukkal hozták a tömbbe. pár hónap alatt az egész ház benépesült. Persze a halálesetről nem tudtak semmit, meg aztán annál a négyesnél is meghalt egy munkás, mert agyoncsapta az áram, amikor hozzányúlt a betonkeverőhöz, amikor a lépcsőfeljárónál betonoztak.

Most hirtelen elhallgatott, és amikor mi a lelkes hallgatóság már azt hittük, na ez sem valami ékes sztori, újra nekikezdett bizonytalanul: - Ti mióta laktok itt. Csak fél éve? Akkor nem hallhattátok annak az asszonynak az esetét, aki kiugrott a házatokból, pont ott a kilencediken ni, mutatott a szobám ablakára, aztán fennakadt két emelettel lejjebb egy kiakasztott ruhaszárító állványon. Na, ha én estem volna ki, engém biztosan nem tartott volna fenn!

Ugye az asszonyka is, mán nem is tudom a nevét, hogy is mondta az Emma, mer’ akko’ még ő is élt, egyedül szenvedett a két gyerekével, mer’ a férje otthagyta egy fiatalabbért, aztán munkája is hol volt hol nem, ahogy ez a mai rohadt világban van, Isten nyugosztalja a férjemet, hogy ezt a szégyent má’ nem élte meg ami van, hogy a bányászok munkáért kell kuncsorogjanak minimumpénzért itt az ipari parkban, meg a fiatalok csak itt drogoznak a tömbök tövibe, szóval nem jut már az eszembe a neve. Szóval ott élt az asszonyka, ott fenn a kilencediken, - mutatott ismét a szobám ablakára,- aztán elszakadt nála a cérna, tudják, mire gondolok? Nem nézett az se gyereket, se adóságot, se semmit. Így nem látta meg a szárítót se, amit az a néni ép, akié a szárító volt, egy fél órával előtte, rakott tele a frissen mosott fehérneművel, amiből pár le is esett, amikor az asszonyka teste rázuhant. De olyan vékonyka volt az elgyötört teste, és könnyű a csontja, akár a madáré. Így aztán fennakadt. A néni meg szólt a fiának, a Kazárnak, azért emlékszem a nevére, mert tavaly meghalt, de majd ezt később. Szóval ez a Kazár ép az ágyán feküdt és nézte a Mónikát, amikor az anyja fut át a szomszéd szobából, hogy gyere fiam, mer’ egy nő fönnakadt a ruhaszárítón. A Kazár meg gondolta, hogy megütötte a szél az anyját, ki fog ezután mosni-főzni rá, úgyhogy igen megugrott ijedtébe. De mivel az anyja azzal a lendülettel, amivel jött, vissza is rohant a másik szobába, hát a gyerek fut utána. Látja ám hogy az anyja, az ablakon kihajolva valamit próbál berángatni a párkányon keresztül. Ugrik oda, hogy segítsen, és mit tesz Isten, a kilencedikről a Jucika próbál belekapaszkodni egyik kezével a mamába, másikkal meg az alumínium párkányba. A szeme meg közben olyan riadt, mintha a Sátán keze csiklandozná a talpát. Fogja ő is, rántják be közösen a Jucikát a kilencedikről, aztán mind a hárman puffantak egy nagyot a linóleumra. Hívták a mentőket, azok elvitték az asszonykát, többet soha nem láttam. Állítólag teljesen behülyült, vagy lehet, hogy meg is hallt. A gyerekeket, meg valami rokon magához vette, a lakást meg jó két éve eladták.

- Hát ezért tudtuk olyan olcsón megvenni ezt a kurva panelt! - jutott eszembe, de a hölgy folytatta, mint aki soha sem fogy ki a szóból.

- Az a Kazár gyerek meg… De nem is tudom, hogy mondjam-e? – nézett bizonytalanul ránk, majd némi bíztató pillantás után, melyet irányába megengedtünk, folytatta:

- Szóval a Kazár, aki az anyjával élt, elkezdett állandóan rosszakat álmodni. Mindig azt a törékeny asszonykát látta, ahogy halálfélelemmel a szemében próbál megkapaszkodni a hetedik emeleti ablakpárkányban. Csak ő úgy álmodta, hogy le is esik. Az anyukája mesélte ott azon a padon az Emma néninek, aki másfél éve halt meg. Szóval minden éjjel látta, ahogy lezuhan, és ő utánanéz, és látja, ahogy kicsavarodott végtagokkal és, jaj én Jézuson, kifolyt aggyal fekszik a ház előtt a betonon, pont ott, ahol a munkás 30 évvel ezelőtt a gödörbe esett.

Egy nap, amikor az anyja ép mini kuglófot sütött a fiacskájának, az felállt az ágyról. otthagyta a Mónikasót, szó nélkül kiment a szobából, fel a kilencedikre, oda, ahol az asszonyka lakott. Kinyitotta a lépcsőházi ablakot, és leugrott a betonra. Pont akkor ért oda a Nagy Pista, a mérnök, aki ott lakott, haránt abban a négyesben a jó Isten nyugosztalja, meg a fia, az Isten éltesse sokáig. Épp szállnak ki az autóból, mer’ egy helyen dolgoztak és egy autóval jártak, odapillantanak, hát pont akkor csapódik a Kazár gyerek bele a betonban. Azt nézd meg! – kiáltotta a kisebbik Nagy Pista az apjának, - belecsapódott valaki a betonba! –Na, én nem tudom ezt megnézni, elmegyek telefonálni a mentőknek – ezzel elrohant. –Hívd a rendőrséget is! – kiáltotta utána a kisebbik Nagy Pista. Mire odaért már egy másik járókelő is ácsorgott ott. Azt mondták nem volt olyan csúnya látvány, mint elsőre gondolná az ember. Az Emma néni mondta, mert neki elmesélte a kis Nagy Pista az egészet. A keze – lába furcsán állt az igaz, de a feje nem törött szét. Csak az ádámcsutkája csapta ki a bőrét a nyakán, ahogy az Emma néninek mesélték. Aztán ez a Kazár még élt akkor. Ahogy a kisebbik Nagy Pista nézte, várta a rendőröket, meg a mentőt, egyszer csak elkezdett a Kazár gyerek jobb keze megemelkedni, mintha csak integetni akarna. Akkor, amikor így megemelkedett a keze, rándult egyet, és akkor szállt ki belőle az élet – mondta, és a hangja elhalkult, az elképzelt élmény borzalmától. Különben úgy mondták, hogy ez a Kazár a szeretője lehetett a Jolikának és megtudhatta valahogy, hogy az öngyilkos lett a diliházban, és hát utána ment. Szóval akárhogy is nézem igaza volt az én keresztemnek, amikor előre megmondta, hogy azt a házat a mélységesen gonosz Sátán lyuka fölé húzták.

***

Már nem emlékszem arra, hogy milyen képet vágtam, amikor elköszöntünk attól a nénitől, aki beavatott minket a házunk legendájába. Nem emlékszem arra sem, hogy még hányszor ébredtem fel, verejtékezve a rémálomból. De ettől a naptól kezdve úgy éreztem, hogy nem vagyok biztonságban a saját lakásunkban. Szerencsére néhány hét múlva felvettek egy munkahelyre Budapesten, és egy odaszakadt barátomnál szállást is szereztem ideiglenesen. Így hetekkel ezelőtt elhagyhattam a „Sátán lyuka fölé húzott házat.” Szüleimnek semmit sem meséltem el arról, amit megtudtam, hiszen tudtommal nekik nem volt rémálmuk egyszer sem, vagyis őket nem zavarta semmilyen rendkívüli körülmény. Amikor elmondtam anyáméknak, hogy munkát kaptam végre, és elköltözöm, nagyon örültek nekem. Búcsúzóul csupán arra kértem a muttert, ha nem feltétlenül fontos ne használják a szobámat, mert szeretném megtartani olyannak, amilyen volt. De csak most, ahogy ezt a történetet leírtam jutott az eszembe: azóta, hogy elköltöztem, még egyszer sem zuhantam álmomban.

VÉGE

Tata, 2009. 12. 02.