Virágtúra
Május közepe. Mozdulni kell! Ideje! Ideje kerékpárra szállni, vagy csupán gyalog bejárni a helyeket, melyeket az ember annyira szeret. Annyiféle lehet egy túra. Laza, vagy fárasztó, tüdőszellőztető, sétáló, lézengő, heverésző, vagy felfedező. Lehet témája a kultúra, vagy csak afféle leltározó túra, hogy lássuk újra azt, amit már sokszor megnéztünk, megéltünk. Május közepén a programból nem maradhat ki, a természet újraéledését, a nyíló virágokat megfigyelő, illat-és szín felfedező cool –túra sem.
A fehér és rózsaszín dús fürtű akác mindenhol ott van, már a házunk mögött találkozom eggyel, apró lilás szirmú hölggyel, és a majd végigkísér utamon az Által - ér mellett, Tata és Almásfüzitő között, a földutak fölött, a vetemények körött. Az akác elfagyott idén, hallom a tévében, panaszolja egy méhész. Idén drága lesz a méz. Itt bőven virágzik, terem, jutna méhnek, darázsnak, nekem.
Kéttenyérnyi bodza virág, fehér tányérerdője világlik, mutatja az utat, ha valaki szörpre vágyik. Ha a vándor figyelmes, s a gyűjtés helyét megjegyzi, nyárra piros bogyóját is megleli, szórja a hordóba, az új otellóba. Ettől lesz az a vérnél is vörösebb, mint telenként az emberek orra.
Fehér, s lila illatozó orgona, vasúti töltések tövén az otthona. Bokrait régen sövénynek is használták, de sok helyen kivágták. Minden erdei tisztáson ott illatozott, a nyár közeledtét jelezve, a lágy szélben hajladozott. Hazainduláskor nem volt, ki ne szedett volna belőle egy csokorral, töréskor kíméletesen bánva a bokorral.
Sokszirmú, alabástrom színű vadgesztenye. Tatán minden tele van vele, fehérlik tőle az utak pereme. Virágtornyai első ránézésre, apró fenyőknek tűnnek, melyek az ágakon sűrűn egymás mellett ülnek. Ám jobban megnézve azték piramisok azok, titkos energia-központok, de mindenképpen misztikus, geometriai idomok.
A rádióban hallom, hogy gyepimádó lelkét nyomja, a sárgán virító gyermekláncfű gyomja. Én imádom, alig várom, hogy virágja szétfusson a tájon, vidámra pettyezve a fű egyhangú zöldjét, színezve a város rétjét. Sok cukorbeteg nem tudja, kutyatejes szára, napszínű virága, kórjának gyógyszere, levele pedig mehetne az ízes tavaszi salátába bele.
Itt az erdőszélen apró fehér szirmokat növeszt épp a kökény. Bizony hosszú lesz az út, mire gyümölcseit megcsípi a dér, és fanyar, kék bogyója végre beér.
A hárs jellegzetes illatát érzem. Csakhamar meglátom a fát is, virágzik éppen. Tanultam valaha, hogy van nagy levelű, meg kicsi. Ám nem tudom hirtelen eldönteni, hogy ez melyik faj példánya, vagy talán a nemzetség egy harmadik fajtája, de az biztos, hogy illatos a virágából készül teája.
Megállok végre. A kerékpárt kitámasztom, hogy a meredek partfal mentén lemenjek, és fix állást keressek a mocsaras talajon. A mederben most kevés víz csörgedez. Nő a friss, méregzöld sás, neki már biztos itt a maradás. Virul erős gyökeret eresztve, a partszéli homokos mederbe. Virágzik az élénksárga mocsári gólyahír, a láprét leggyönyörűbb lánykája, boglárkája. Ez igazán jó hír. Közelít a karmazsin-szín nyár, s perzselődik majd a határ. Hamarosan pipacs virít a mákföldek fehér habján, s minden árok partján. Az útszélek hosszú szálas füve, pedig lobog a langyos szélben, mint tündérek aranyló fürtjei a mesékben.
Megkapó e színek palettája, de csak az látja, aki megfigyeli, bejárja. A sárguló repceföldek hatalmas seregei, a zenitet pár napra átszínezi. Nem sokáig tart a csoda, de jön majd a búzának égszínű virága, a napban fürdő napraforgó, s a mélyzöld testű kukoricatábla.
Májusi illatok esszenciája, a városlakók nyálkáit bántja, pedig a tavaszt, minden ember úgy várja, úgy imádja.
VÉGE
