Mindig úgy képzeltem el az Édent, hogy ott kell legyen, ahol a magas hegyek és a tenger egymáséi lesznek. Ma is így képzelem. A Ion-tenger szigeteinek hegyei 1500-2000 méter magasak. A tenger pedig van, ahol 5000 méter mély. A víz színe leírhatatlan. A mészkő kioldódik és a tenger vizével keveredve csodás türkiz-árnyalatokat hoz létre. A sokszáz méter magas mészkőfal alját oldja és mossa a víz, ezerévek óta.

 A retinámba égett egy kép. A tenger szinte vakított, ahogy az apró hullámredők millióin megcsillant a pályáján még csak felfelé ívelő Nap fénye. Mintha tüzes gyöngyszőnyegen siklana hajónk. 

Így kerülgettünk Lefkasz öbleit. Megcsodáltam a Doucato-fok hatalmas szikláját, ahonnan sok öngyilkos vetette már vízbe magát utánozva Sapphót, aki szerelmi bánatában vetette magát a mélységbe. Karinthy Ferenc ifjú hőspárja, a két német fiatal is innen zuhan alá az Alvilági naplóban. Aztán van egy pozitív történet is. Akit halálra ítéltek az ókorban, választhatta, hogy önként veti le magát a mélységbe és ha túléli kegyelmet kap, hisz akinek az istenek megkegyelmeznek, azt ember el nem ítélheti.

Míg ezen elmélkedtem, a hajó hatalmas sziklafalak alá és egyenesen a part felé vette az irányt. Ahogy közeledtünk, eltűnt a Nap. Még nem érte el a többszáz méter magas mészkőszikla felső peremét. Mire kikötöttünk, megigézve néztük a látványt. Persze, akik nem először voltak itt, mert ide vissza kell jönni, már vetették is magukat a hátsó tatról a kristálytiszta, mély tengerbe. De mi, újak csak álltunk földbe gyökerezett lábbal. A színek eltűntek. Mindannyian a fehér és egy, valamilyen tompa kék UV fényben tündöklő árnyalatában álltunk. Soha nem fogom elfelejteni. Néztem a bőröm, a ruhám, minden kék és fehér volt. Mintha egy tengerparti fényfestés biodíszletei lennénk. Szerencsénk volt. Mintegy 20 perc múlva a Nap tündöklő fényessége kiszínezte ezt a varázslatot. Akik a későbbi hajókkal jöttek ezt már nem láthatták.