akár az erdei indián
nyögnek-nyikorognak
az erdő óriásai
az októberi szélben
az Öreg-Kovács tetején
koronájuk szomorún ingatják
s hull róluk a levélkabát
alattuk készül a színes levél-suba
dísze egy ideig az erdőnek
aztán majd dér díszíti
fagyos csipkével
ha közelít a tél
nem is gondolok ebbe bele
tócsahátakba nézek
melyek az éjszakai esőben
hatalmasra nőttek
jóllakott sártestű ragadozók
dagonyázásra tárják ki
híg iszaptestük
éhes őzek isznak majd itt óvatosan
érzékszerveik beélesítve
nagytestű felhevült gímbikák
gőzölgő lehelete melegíti majd
míg mohón lefetyelik nedűjét
éjszaka pedig disznók henteregnek
enyhülést keresve
famatuzsálemeket fényképezek
az erdő fenséges óriásait
tölgyeket és bükköket
és a víztükör faképeiben
a tegnap nosztalgiás érzete
igen láttam már ezt
sokszor bámultam erdei tócsákba
nem gondolom
hogy egyedül vagyok
ebben az erdőben
pedig régóta
nem találkoztam senkivel
óvatosan lépkedem
akár az erdei indiánok
fák suttognak körülöttem
szagom szél viszi szerte
minden erdőlakó tudja már
hogy itt vagyok
de ahogy elmegyek
el is felejtenek majd
hisz sohasem hagyok
magam után nyomot
