Szekreter
Szeretek beszélgetni. Elmondani a gondolataimat és meghallgatni más történeteit. Szóban és írásban is működik ez a kommunikációs készségem. Ettől jól érzem magam. Mindenkivel arról beszélgetek, amiről szeretne és mindig hozzá tudok tenni valamit a magam életéből.
Azt tapasztalom, hogy az emberek is szeretnek velem beszélgetni. Megnyugtatja, vagy felszabadítja őket a gondjaiktól és ez pozitívan hat a mentális állapotukra. Soha nem hagyom, hogy az ilyen beszélgetések panaszfolyammá váljanak. Mindig megpróbálom pozitív irányba terelni a társalgás fonalát. Ez általában sikerül is.
Sokszor elgondolkodtam már, hogy mit lehetne ebből a képességből átadni másoknak, hátha ők is hasznosítani tudnak valamit a tapasztalataimból. Így aztán megfogalmaztam magamban az én belső rendszeremet, amit szekreternek kereszteltem el.
Az embert élete folyamán millió behatás éri. Minél idősebb, minél több dolgot csinált, minél változatosabb életet élt, annál több élménye, emléke, tapasztalata gyűlik össze. Sokszor úgy érezzük, hogy már belezavarodunk a kavalkádba, amit ezen élmények kusza világa teremt körülöttünk. De rendet rakni nem egyszerű. ráadásul senki nem segíthet ebben. Még egy pszichológus sem. Hiszen ő hozott / kapott anyagból dolgozik. Abból, amit szaktudása, tapasztalata alapján képes kibányászni a pácienséből, vagy beleilleszti a másikról alakult képét egy már ismert analógiába.
Mindig azt mondtam, addig nem leszek vallásos, addig nem fohászkodom isteni segítséghez, amíg megtudom oldani magamban is a problémáim. Addig nem fordulok elmeszakorvoshoz, amíg magamban rendezni tudom a problémákat.
Ez a legtöbb embernek nem sikerül. Szerintem nincs is rá igazi recept, valamilyen szinten ez veleszületett tulajdonsága az embernek. Sokszor külső ingerek, jelzések alapján jöttem rá arra, hogy amikor valaki már a plafonon lenne, nekem még nem emelkedett meg a pulzusom.
Ha pedig megemelkedett, az elmém mindig megálljt parancsolt.
Gyávaság? Nem! Dehogy!
Amíg nem tudatosult bennem a szekreter szemlélet, addig is voltak olyan módszereim, amikkel el tudtam jutni a tudatos emlékkezeléshez. Sok esetben a józan ítélőképesség segített, máskor pedig a probléma zsebre, vagy fiókba rakása. Ez nem old meg semmit, viszont figyelmeztet arra, hogy hohó pajtás, itt maradtak megoldatlan dolgok… és ezek a dolgok nem csak nálad megoldatlanok, hanem a konfliktusban részt vevő másik szereplőnél is.
Amikor olyan munkahelyen dolgoztam, hogy beosztásomból kifolyólag rendszeresen adódtak kisebb-nagyobb konfliktusok, tisztában voltam vele, hogy kezelni kell őket. Nos, amit nem tudtam év közben megoldani, a zsebben maradtak, soha nem vittem át a következő évre. Kijelöltem egy napot ezek megoldására. Ez december 13, Luca napja volt. Ezt a napot arra szántam, hogy békés, barátságos beszélgetések során tisztázzam az év során történt félreértéseket, ellentéteket.
Azt kell mondjam, hogy ezek a jó szándékú közeledések sikert hoztak. Minden esetben.
De!
„Aki nem alkalmaz új megoldásokat, új bajokra számíthat, mert az idő a legnagyobb újító.” Írta Francis Bacon1.
Ahogy múlik az élet egyre több nagy traumát kényszerülünk elviselni. Meghalnak rokonaink, barátaink, hozzánk közel álló emberek. Tragédiák történnek a környezetünkben és a világban.
Ám a legnagyobb veszteség akkor ér minket, amikor mi magunk szenvedjük el a kirekesztést, balesetet, igazságtalanságot. Amikor nem tudjuk mit tegyünk, legszívesebben felrobbannánk, vagy egy másik univerzumba menekülnénk. Ekkor jön a nyelés, a méreg nyelés. Aki sok mérget eszik, először megbetegszik, aztán meghal. Én sokáig azt hittem, hogy nem élem meg az ötvenet sem! …és mégis. Itt vagyok!
Először azt hittem, a gondokat, rossz emlékeket el kell nyomni. Aztán azt, hogy el lehet felejteni. De ez nem működött. Sokat gondolkodtam ezen. Rájöttem, nem vagyok okos ember, de a megoldáshoz nem is okosságra, hanem bölcsességre van szükség.
Szintén ez a Bacon nevű angol írta, hogy:
„Nincs lényegi összefüggés a tanulás és a bölcsesség között.”
De jó! Tehát mindenki előtt ott az út, csak el kell indulni. Persze tanulunk is ezen az úton, de nem könyvekből. A tapasztalás az igazi tanulás. A szemlélődés eközben pedig érdekes, bár rémisztő is lehet. Talán megtaláljuk a keresgélés közben az igazi utat? Kétséges. Ám Bacon itt is segít megoldani a problémát:
„A bölcs ember a lehetőségeit megteremti, és nem megtalálja.”
Amikor idáig jutottam már működött a rendszer, amit az ösztönöm kialakított bennem, tán nagy-, vagy dédanyáim bölcsessége, -anyámé pedig biztosan- öröklődött át a génjeimben, de nem voltam még elég bölcs, hogy rájöjjek szerkezetére és működésére. De megértem erre is.
Felismertem, hogy emlékeimmel gazdálkodhatok, eltehetem - elővehetem őket, de csak akkor, ha éppen arra van szükségem. De mit tegyek, hogy ne legyen bennem zűrzavar? Hogy ne jöjjenek elő rossz emlékek egy iszogatás, beszélgetés, vagy egy hely felkeresése során? Meg tudjak nézni régi fényképeket, vagy videókat és jó érzésem legyen utána, ne hiányérzet.
S akkor szinte képileg is megjelent képzeletemben a szekreter. Nagy régi íróasztal, középbarna, nemes fából készült. Sok fiókkal. Szép, műves zárakkal, apró kulcsokkal és fogantyúkkal. Titkos kis tárhelyekkel, elmés rejtekekkel, ahol régen az úri kisasszonyok a titkos cetlijeiket, üzenőkártyáikat és valaki szerelmére emlékeztető lepréselt száraz virágaikat tartották.
Az én képzeletemben, talán a lelkemben is létrejött egy ilyen szekreter az életem során. Biztos először csak egy doboz volt, ami ládává nőtt, s ahogy tudattalan rendszereztem és pakolgattam bele a dolgaim, odáig jutottam, hogy már nem férnek el, ráadásul összeérnek keverednek és ez rossz.
Aztán néhány évvel ezelőtt sikerült megépítenem magamban a szekretert. Már tudatosan készítettem, nem kellett összeszerelési útmutató és fokozatosan beleraktam az emlékeim, tapasztalásaim és traumáim. Most, hogy mindennek helye van, minden a helyére került, már csak arra kell vigyázzak, hogy ha valamit előveszek, a helyére rakjam vissza. Azt tervezem, hogy még sok dolgot bele kell majd helyezzek, ezért előre bővíthetőnek építettem.
1Francis Bacon brit filozófus, államférfi (1561 – 1626)
The Anthropomorphic Cabinet, 1936 by Salvador Dalí
