Emlékkép*

*emlékkép

Lélektani jelentéssel bíró főnév. A minket körülvevő világ ránk ható jelenségeinek tudatunkban visszatükröződő képe. Egy korábban lezajló esemény során észlelt jelenség, látvány lenyomata az elménkben.

A múlt egyéni, személyre szabott. Egy hatalmas képernyő, melynek pixelei életünk mozaikdarabjai. Ugyanakkor, ha elvonatkoztatunk a visszatekintés képzavarától, hisz ténylegesen nem látjuk a múltunkat, inkább szívesebben nevezném puzzlének. 

Persze ez így sem igaz, hiszen, ha séta, kerékpározás, autóvezetés közben hátranézünk, a múltat látjuk, de csak a pár pillanattal korábbi közelmúltat. Ha jó a szemünk és messzebb visszalátunk pár pillanattal régebbre láthatunk. Az űrtávcsövek is ezt csinálják, de ezek a szerkezetek már a felfoghatatlanul régi múlt történéseit látják.

De visszatérve puzzléhöz. Minél többet éltünk, annál több darabos a kirakó. Általában. Aki soha nem megy sehová, soha nem kíváncsi semmire, soha nem ismerkedik ismeretlen emberekkel, nem olvas könyveket, nem hallgat zenét, néz festményeket, vagy fotókat, vagyis nem keresi indirekt mások gondolatait, annak akkor sem lesz sok darabos a kirakójátéka, ha sokáig él. Minél változatosabban éltünk, minél vállalkozóbbak voltunk az új kipróbálásában, minél bátrabban szereztünk ismerősöket, annál színesebb, nehezebben kirakható, s ha elkészül, annál élvezhetőbb lesz a saját magunkról készült kép.

Emlékeink folyamatosan alakítják jellemünket. Ezek formálnak minket napról napra. Ezáltal válunk azzá, akik vagyunk. Bonyolult dolog ez, hiszen a régebbi múlt történései visszahatnak a közelmúlt eseményeire is, ezért ugyanaz a dolog nem egyformán hat két emberre, hiszen a távolabbi múltban más-más tapasztalatok teremtettek alapot a közelmúlt eseményeinek felfogására. Például, ha két ember alapból hasonlóan félne az ejtőernyős ugrástól, aki már tízszer ugrott korábban, kevéssé rémülten és inkább élvezve fogja végig csinálni. Ha nem így lenne, nem csinálná már éppen tizenegyedére. 

A sok éles és homályos, elfelejtett és visszaidézett emlékkép, feltóduló, vagy éppen csak felderengő érzés, hangulat, félelem, vagy rémület, pontosan kijelöli utunkat. Ez csak a mi utunk. Nincs pontosan ugyanolyan útja senkinek, még egy sziámi ikerpárnak sem. A múlt részletei már rég elmosódnak, ha valami feldereng odaképzelünk egy lehetséges történést és akkor már úgy történt szerintünk. Ez nem csalás. Nem a történetünk meghamisítása. Hisz azok a történések már korrigáltak szellemünkön, lelkünkön, testünkön, és hatottak az utána következő, egyre közelebbi múltunkra. Ezért bocsátsuk meg magunknak, ha nem pont úgy emlékezünk valamire, még akkor is, ha feltűnik valaki, aki szemtanú volt és mindez másképpen maradt meg az emlékeiben. Hisz visszanézés közben újraértékeljük dolgainkat, az újabb tapasztalások tudatában. Agyunk is segíteni akar a kellemes emlékek még kellemesebb múlttá transzformálásában, a negatív élményeknél pedig pont fordítva teszi. Legalábbis az egészségesen működő gondolkodás, e kegyes csalás érdekében, stimulálja agyi biohullámainkat a halántéklebeny egy területén, a hippokampuszban. 

Ráadásul időnként megtréfál minket a deja vu, a paramnézia érzése is. Ha pedig ez gyakrabban fordul elő az átlagosnál, ezek a valóban hamis tapasztalások is bekerülnek a puzzle darabok közé. De ezt is saját agyunk hozza létre, saját mentálhigiéniás egyensúlyunk érdekében. Ne feledjük, képzeletünk is a személyiségünk minőségét határozza meg.

Ahogy emlékeinkről gondolkodunk, rádöbbenünk, hogy nem vagyunk többek, mint amit ezekből tanultunk. Színességünk, színes múltunk adja, szürkeségünk, sivár múltunk eredménye. Színes személyiségünk, nyílt, ismerkedő múltbéli karakterünkből teljesedik ki, zárkózott személyiségünk, pedig annak eredménye, hogy nem sikerült kitörnünk az örökölt, védekező, korlátolt belső világunkból. 

Szellemiségünk jó részt örökölt, kisebb részt tanult tulajdonságokon alapul. Ilyen, meg olyan szellemiségben nevelkedett, olvassuk nagy emberekről írt önéletrajzokban. Ha valaki nagyon erős karakter, még ezen is változtathat, kitörhet az előre neki szánt sorsút megrajzolt vonalából. Ehhez nyíltságra, felismerésre és bátorságra van szüksége.

Ha eljutottunk idáig, belátható, hogy tudatosan is tehetünk az emlékek jelen idejű pozitív felhasználásáért. Minden emléknél, ha eszünkbe jut és más emberekkel közös, meg kell vizsgálnunk, hogy bár közös emlék, de kié. Az övé, vagy az enyém? Az ő változata az igaz, vagy az én emlékem pontos. Neki pozitív és nekem negatív? Hogyan tudnám a negatív végkifejletet pozitív tapasztalássá alakítani? 

Azt hiszem ez a kulcs: a végkifejlet pozitív tapasztalássá alakítása. „Tanultunk a hibáinkból. Legközelebb már nem követjük el azokat. Megyünk tovább, előre!” Minden focista ezt nyilatkozza a vesztes mérkőzés után. Valljuk be, hogy igaza van, még ha nem is hiszünk neki abban a pillanatban, amikor kimondta. 

Tata, 2021. 08. 26.

A fotókat a Bakonyban készítettem, az Ördög- és a Kő-árokban, 2021. júniusában.