John Constable (1776-1837) angol tájképfestő. Jelentős szerepe volt az angol romantikus tájképfestészet történetében és alkotói stílusa meghatározó befolyást gyakorolt a francia romantikus festőkre, a barbizoni iskolára és az impresszionistákra.) - Virágos kert
Ez a történet fikció, de a városok, utcák, fogadók nevei valósak és a Wikipédia térképein visszakövethetők.
A festmény
A festő, a félig lesötétített lakásában bujkált. Mindig ezt csinálta, amikor rájött a tömegiszony, amikor nem tudta elviselni az embereket, az utcát, a kávéházakat és bárokat. Zavarták ilyenkor a festők, a költők, az utcazenészek, még a flaszterpingálók is. Valamiféle önként vállalt letargiába süllyedt, kivonulva a társaságból, a színes utcai forgatagból, megvetve a társadalmat, amely nem érti meg a művészt. Sokszor napokig is eltartott ez az önsanyargató – vagyis önsajnáltató -, állapot. Aztán feltűnt valakinek, hogy nincs meg és akkor csörgött a mobil, amit persze rögtön kikapcsolt, de csakis azután, hogy az első valóban ő utána érdeklődő hívta. Jól esett neki, hogy keresik. Ekkor, miután meggyőződött a hívó fél kilétéről, élvezettel utasította el a hívást, majd kapcsolta ki a készüléket. Egy-két óra múlva az első ajtón kopogtató is feltűnt. Persze úgy tett, mintha nem lenne otthon. Minél többet sikerült gubbasztania, annál többször kopogtattak az ajtaján is. Már megismerte őket az általuk keltette zajok alapján. A mostani depressziós állapota már vagy öt napja tartott.
Épp azon volt, hogy még ezt a hatodik napot is kihúzza, aztán feladja az egészet és visszatér a társadalmi kivetettség önnönmaga által vállat állapotából, hogy csodálói, ügynöke, barátai és kortársai – szigorúan ebben a sorrendben -, újra élvezhessék társaságát.
Hirtelen valaki megverte az ajtót. Összerezzent. Ismeretlen volt a kopogás. Zavart, ideges szuszogást hallott, az idegen – mert rögtön érezte, hogy a zajok gerjesztője, nem művészi társaságát hiányolja -, kellemetlen hullámokat bocsájtott ki magából. Érzékeny lelkével jól érzékelte ezeket a hullámokat.
Újra kopogást hallott. Mit kopogást. Dörömbölést.
- Hé, uram! Tudom, hogy a lakásban tartózkodik! Kérem, nyissa ki az ajtót!
Újabb dörömbölés, melynek hangereje arról informálta a festőt, hogy erővel és kitartással bőven rendelkezik zaklatója. Még várt. Abban az apró kis esélyben bízott, hogy elutasítása, némasága, eltántorítja hívatlan látogatóját abbéli szándékától, hogy bebocsátást nyerjen a lakába, és megsértse azt az egyébként is sérülékeny aurát, melynek foltozgatását még be sem fejezte.
- Mr. La Salle! Nyissa ki, most, azonnal! Tudom, hogy bent van, és nem tágítok. Maga miatt utaztam több mint 100 mérföldet. Nem megyek én innen már sehová!
A festő feladta. Kínosan lassú mozdulatokkal akasztotta ki mindhárom láncot, majd fordította el a hevederzárat, kizárta a felső zárat. Most fülelt még egy kicsit, mielőtt az utolsó, a kilincset blokkoló zárat kinyitná, hátha elment az az arrogáns alak. De nem ment el. Ez teljesen nyilvánvaló volt. Nagyot sóhajtott, hát jöjjön, aminek jönnie kell. Oldotta önkéntes lélekzárkájának végső zárját, majd utolsó pillanatban az egyik láncot visszaakasztva résnyire nyitotta az ajtót. Kócos fejét a résen kidugva, hunyorogva a koradélutáni fénytől, olyan hangon, amely valahol egy kényes kislány, és egy macskajajos fiatal férfi tónusaiból lett kikeverve, megszólalt:
- Ki maga, és mit akar?
- Ugye, Ön Theo Christopher La Salle, a festő?
- Igen, a festőművész – mondta némi sértődöttséggel a hangjában.
- Na, én pont ez ügyben keresem!
- Nézze, mostanában nem vállalok portréfestést! – majd nyomta volna vissza az ajtót, hogy részéről a beszélgetés itt véget ért. Az idegen azonban betette a lábát az ajtó és az ajtófélfa közé, jelezve ezzel, hogy ő bizony még nem végzett.
- Figyeljen La Salle. Egy internetes árverés miatt keresem. Bűncselekmény történt, amit Ön követett el. Ha beenged, megbeszéljük a dolgot. Ha a beszélgetés után úgy gondolja, hogy indokolatlan volt a látogatásom, én hívom ki magamra a rendőrséget, de ha nekem lesz igazam és nem kapok elégtételt, a Scotland Yardon tölti az éjszakát. Ezt megígérhetem! – mondta olyan hangsúllyal, mint aki a halálnál is biztosabb a dolgában.
A festő teljesen elképedt az idegen teljes pályás letámadásától, és kitárta az ajtót.
- Ugye, ugye! Tudtam én, hogy hatni fognak Önre az érveim Mr. La Salle!
- Mit akar! Maga egy tolakodó, arcátlan fráter!
- Na, na! Csak lassan a testtel. Üljünk le, és beszéljük meg a dolgot, de nem bánnám, ha csinálna egy kis világosságot.
Az idegen leült a félhomályból előtűnő, testes fotelba, mielőtt hellyel kínálták volna. Hatvanas éveihez közeledő férfi volt: Rövidre nyírt, ápolt őszes-fekete pofaszakállat viselt, mely fülét takaró hullámos, ősz hajával együtt sokat takart napbarnított arcából. Apró, mélyen ülő disznószemei voltak. Ruházata alapján vidéki farmergazda benyomását keltette, aki a nagyvárosba jövéshez próbált kiöltözni. Nagy pocakja és jó hatlábas magassága tekintélyt parancsoló volt. A festő megadta magát és leült egy kárpitozott székre.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte az idegen, mindenféle bevezető nélkül. - Conrad Rooney a nevem, a Gloucestershire-i Cheltenhamből. A patinás, 5 csillagos Wyastone Hotel recepciósa vagyok immáron 10 éve, azóta, amióta egy távoli rokonomtól megörököltem a közelben lévő kisebb birtokot.
- Ha megkérhetném … izé
- Rooney, Conrad Rooney
- Tehát Mr. Rooney! Megkérhetném, hogy röviden térjünk a tárgyra, mert dolgom lenne. Tudja, én egy festőművész vagyok, és az ügynökömmel kellene sürgősen találkoznom – lódította.
- Épp azt teszem, La Salle úr, éppen azt teszem.
Elővett a felöltője belső zsebéből egy fotót, melyen egy vadregényes táj volt látható. A festő felé mutatta és megszólalt, és folytatta:
- Mr. La Salle! Ugye, ismerős ez a kép?
- Persze, hogy ismerős! Az én képem, tavaly festettem. Mi van vele?
- Én nagy barátja vagyok a művészeteknek. Ezt a képet egy internetes aukción láttam, ahol még jelenleg is folyó licitben van. Már több ezer fontot adnának érte, ahogy utoljára láttam…
- Ha exkluzív ajánlatot akarna tenni, - vágott a szavába La Salle - nem engem kellett volna megkeressem, hanem az ügynökömet.
- Kedves La Salle! Eszem ágában sincs Önnek semmilyen ajánlatot tenni! Azért jöttem, hogy közöljem Önnel, hogy az a pénz, amit a festményéért kap, engem illet, sőt lehet, hogy nem is lesz elég!
A festő teljesen elképedt.
- Mit beszél, maga elmebeteg? Mi illeti magát?
- Kérem, higgadjon le, Theo! – fogta halkabbra az idegen, majd folytatta:
- Ezen a képen az én házam van… Vagyis hát, nincs. De a táj, a terület, az enyém. Maga lefestette, de lehagyta róla a házam. Nekem pedig ebből károm keletk…
- Mit hadovál itt összevissza? – vágott a szavába a festő. – Nem tudom ki maga, és nem festettem a nem létező házát, vagy hogy is mondta.
- Theo! Figyeljen rám. Én emlékszem Önre. Ön épp abban a szállodában, a cheltenhami Wyastone Hotelben szállt meg pont egy éve 3 hónapja és három napja. Tudja, a Parabola roadon, a Montpellierbe menő sugárút mentén fekszik immár vagy 200 éve. 5 napig élvezte vendégszeretetünket. Mindennap kiment az autójával a környékre festegetni. Ez a valóban gyönyörű, ligetes táj, amely a festményén látható, pedig a várostól délre, a Leckhampton Hillből balra nyíló, Daisy Bank Road végén fekszik. Tudja? Ez az, itt ni! Szép kies. Csak egy a baj, hiányzik róla a ház!
- Nincs ott semmiféle ház, és nem is emlékszem, hogy hol festettem ezt a képet.
- Nézze, Mr. La Salle! Itt van ez a fotó. Ugyanaz a táj, de házzal. Az én házammal! – nyomta meg a mondat végét a látogató.
- Hát aztán! A maga háza, egy undorító, ocsmány, tájidegen épület. Szürke tömbje tönkreteszi a panorámát, és tönkretette volna az én képemet is. Ezért hát lehagytam. A maga épülete pedig, senkit sem érdekel.
- Már hogyne érdekelne! Hát pont ez az! Az utóbbi időben anyagi gondjaim támadtak. Nem fizet a hotelrecepciósság olyan jól. Már nem nagyon tudtam fenntartani a házat, és a birtokot. Adósságaim keletkeztek, amik aztán elkezdtek szépen hízni. Ezért megegyeztem a közeli golfpályát, a Lilleybook-ot üzemeltető társasággal, hogy megveszik a birtokot 300 ezer fontért. Úgyis terjeszkedni szeretnének, és a két terület összekapcsolható. A vételárból rendezhettem volna a tartozásaimat, és vehettem volna egy kis házat a városban. Már kötöttünk is egy előszerződést, aztán…
- Aztán mi történt? – vágott a szavába sürgetően a festő.
- Közben megjelent az aukción az Ön festménye. Ebbe beleszerelmesedett egy olajmilliomos a texasi Baytown-ból. Kiderítette hol van a hely, amit a kép ábrázol, vagyis megtalált engem. Rögtön huszonötezerrel többet ajánlott, a telefonba. Meglátta a telket, rajta a házat. Először nem értette. Ez a ház nem volt a képen, hogy lehet ez? Én ígértem neki, hogy majd számon kérem a festőn, de azt mondta, nem számít. Bizony ez a ház elcsúfít mindent. Talán, ha a festményen így látja, nem is szerelmesedik bele. De mindegy, majd lebontja. Én persze rögtön ráálltam az üzletre. Huszonötezer, az huszonötezer. Igen ám, de a golfklub társaság megtámadta a szerződést, mert közben rájött, hogy csak ebbe az irányba bővülhet, és perel. Most sem 325 ezrem, se 300 ezrem nincs, és a bank bármikor ráteheti a kezét az ingatlanomra, a folyamatosan növekvő adósságaim fejében.
- Mi közöm nekem mindehhez?
- Hát az, hogyha valóban úgy festi le a tájat, ahogy ténylegesen is van, a házzal együtt, vagyis ha nem hazudik, - emelte meg a hangját a férfi -, akkor nem jön ez a texasi, és akkor már régen eladhattam volna az egészet a golfklubnak. Tehát most se üzlet, se pénz! Maga a hibás!
- Ez egy elmebeteg! Segítség! – mondta a festő.
- Hazudunk, csalunk, megmásítjuk a valóságot? Másnak meg kárt okozunk? Amikor meg kiderül, nem vállaljuk a felelősséget a mázolmányunkért, csak szitkozódunk! Jogom van az árverésből származó pénzhez!
- Magának egyhez van joga, hogy eltűnik innen! – ordította a festő és kitárta az ajtót.
- Még találkozunk! – ordította habzó szájjal az idegen, és elment.
A festő sokáig ült magába roskadva. Utólag próbálta feldolgozni a történteket. Aztán mély lélegzetet vett, bekapcsolta a számítógépét és megkereste az árverési oldalt. Belépett és értesítést küldött az értékesítő cég vezetőjének, ezzel a szöveggel:
„Romantikus liget Cheltenhamben című festményemet szeretném visszavonni az aukcióból, mert a kép egy sajnálatos baleset révén helyreállíthatatlan sérüléseket szenvedett, gyakorlatilag megsemmisült.”
Elővette a vásznat, melyen a gyönyörű cheltenhami táj pompázott a tavasz minden színében, és egy késsel levágta a keretről. Szétnyitotta maga előtt, majd miután búcsút vett tőle, összetekerte, akár egy régi szőnyeget. Rágyújtott egy cigarettára, majd meggyújtotta a vászon sarkát. A kép hamar lángot fogott. A kékes-sárga lángok mohón belenyaltak a romantikus tájba. Már éppen a képzelete szülte mezőn táncoltak ott, ahol az ocsmány, szürke Rooney ház állt, amikor bedobta a tekercset, a kandallóba. A tűzbe bámult. A vászonról leolvadó tájból, apró, halk pattogások kíséretében szürke hamudarabkák szálltak fel. Még utoljára felidézte magában az idilli Gloucestershire-i tájat, majd felhúzta a redőnyt, hogy a délutáni nap vidám fénnyel töltse meg a szobát.
- Tata
VÉGE
