60 év, 60 emlékmorzsa

Előszó

Azt mondják, az lesz igazából felnőtt, akinek már nem élnek a szülei. Hát ilyen szempontból szerencsés vagyok. 60 lettem, mire felnőtté váltam. Ez azért lehetett így, mert szüleim nagyon korán akartak engem és épségben is tartottak, hogy megéljem ezt a kort. Anyám mindig azt mondta, amikor látta, hogy életem nehezebb periódusában vagyok, hogy:

- Vigyázz magadra, nem akarlak eltemetni! Neked kell majd engem!

Sajnos, most, hogy már én is felnőtt vagyok, ami ráadásul egybeesik a 60. életévről megemlékező írással, így a szüleimre való emlékezés is szervesebben épül bele ebbe az írásba.

Amikor betöltöttem az 50-et, kezembe került egy régi mappa, benne egy csomó, lap, fecni, a tinédzser koromban született íráspróbálkozásaimmal. Ebből közöltem akkor egy csokrot 50 címmel. Tudtam, hogy most, a 60. alkalmából mást kell kitaláljak.

Van egy mondásom: Az öregedésben csak egy jó dolog van, hogy az embernek lassan mindenről lesz egy története. Nekem pedig nagyon sok történetem van, hiszen mindig próbáltam mozgalmas életet élni. Ám sok olyan kisebb történés válik emlékezetessé, ugrik be időnként az emlékezetbe, amit nem lenne érdemes önálló sztoriként megírni. Így született az ötlet, hogy elkezdem összefonni az ilyen aprócska emlékképeimet és meg sem állok 60-ig. Azt a célt tűztem ki magam elé, hogy ezt be kell fejezzem a következő születésnapig.

 

0

A kezdet

Mi mással dobhat fel az ember egy hétfő estét, 1962. július 16-án, amikor nincs is tévéadás? Hát, megszületik a rák jegyében a bika ascendens erős befolyása alatt. Szutykosan, később kinőtt szülési folttal, elferdült orral, szemeivel határozottan a jövő homályába tekintve.

Volt egy híresen szabadszájú nagybátyám, Bíró Sanyi bácsi. Lakatos szakmájának köszönhetően igen furcsa beosztást kapott a szénbányáknál. Csillepálya ellenőr és karbantartó. Abban az időben még végtelenített kötélpályákon, csillékben szállították a szenet, a bányákból a szénfeldolgozóba. Ezek a csillék egy drótkötélpályán lógva, vontatva haladtak 8-10 méterrel a föld szintjétől. Egy ilyen üres csillébe beleült Sanyi bácsi és utazva, akár a szén, ellenőrizte a pályát.

Szóval úgy hozta a sors, hogy ez a nagybácsi elkísérte apámat az oroszlányi szülőotthonba, hogy megnézzenek engem. A látogatási időben egy ablak mögött összegyűltek az újszülöttek látogatói. A babákat egyszerre kitolták és mindenki a szemével kikereste a sajátját.

Amikor ez megtörtént, nagybátyám hangosan kurjantva megjegyezte:

- Odanéz! Az a gyerek, milyen ronda! Elferdült az orra!

- Az Istvánka, az én kisbabám! - jegyezte meg apám!

 

1

A nyomor bugyrai

1 éves sem vagyok. Néha, mintha látnám és esküszöm, hogy van némi emlékfoszlányom, a mosókonyhát, a Petőfi utca 18-ban, Oroszlányon, ahová próbaképpen rövidebb időre költözünk a szomszéd lépcsőházból, anyai nagyanyáméktól, hátha könnyebb lesz mindenkinek. De nem volt.

 

2

Kolbász és gombóc

Két éves lehetek és szekálom a mamámat.

- Adj már kolbászt, mama, nem hallod? Adj már kolbászt!

- Honnan az anyád picsájából adjak! - tör ki belőle.

Nem lepődőm meg, ezért visszavágok:

- Hülye vagy mama, mondd, hülye vagy?

Erre visszahőköl és elneveti magát.

- Nincs, na, a krucifixát!

Ezt a történetet évtizedekig meséljük, szűk családi körben.

Szabadszájú voltam, na! Volt honnan tanulni!

Eszembe jut egy húsvét, amikor Bandi nagypapámmal locsolni mentünk. Ez akkoriban kb 15 címet jelentett. Nem csak Oroszlányon, Vértessomlón is, ahová biciklivel vitt át papám. Ezeknek a napoknak hát, hogy is mondjam, erős spiccesség volt a vége. Lehettem 3-4 éves, amikor már a locsolás végén jártunk és a hátam közepén jött ki minden kínálás. Nos, az utolsó helyen voltunk, Nusi néninél és Karcsi bácsinál, aki papám bátyja volt és szintén vájár. Ők laktak legközelebb hozzánk, ezért mindig ők voltak az utolsók. Imádtam odamenni, mert Karcsi bácsinak gyönyörű kristályai és tengeri csigái voltak. Meggyőződésem, hogy ott fertőződtem meg a kövek szeretetével.

Tehát a 15. hely, már dél lehetett. Akkoriban azt mondták, hogy a locsolást korán kell kezdeni, mert délre végezni kell, ugyanis délután már a lányok locsolnak. Ez volt a mondás. Ezért ilyenkor hajnali 5-6 között kelés és roham. Ez csak azért fontos, mert még csak dél van, de már tizenötödször várnák el, hogy illendőségből egyél, igyál egy kicsit. De ebédidő lévén Nusi néni gondolta, nem is traktál ilyenekkel, inkább az ebédre főzött szilvás gombóccal. Így megkérdezte:

- Istvánka! Eszel ebédre szilvás gombócot.

- Nem kérek! – mondtam a fáradtságtól durcásan, miközben kedvenc csigaházamat, egy polírozott kúpcsigát nézegettem.

- De egyél legalább egyet!

Ekkor hangsúlyozva, akár egy verset, ezt mondtam:

- Gombóc! Gombóc, a fazékba! Egye meg, aki főzte!

Hatalmas sikert arattam vele. Még kora felnőttkoromban is felemlegették ezt nekem, ha náluk jártam!

 

3

Szalámi

Talán 3 éves vagyok. Bányász nagypapám kap 10 deka szalámit, a legolcsóbb fajtából. Kell a kalória a nehéz fizikai munkához. Csorog a nyálam, ahogy eszi. Hagy egy kicsit a lehúzott bőrön. Amikor végzett, kéjjel rágom le róla.

 

4

Ivanhoe

5 éves lehetek. Átkéredzkedem unokatestvéremhez. A szomszéd tömbben laknak. Neki párttitkár az apukája. Nem túl sokkal, de azért érezhetően jobban megy nekik.

Imádok a katonáival játszani. Van pár tucat nekem is, de neki hadseregei vannak. Indián törzs, cowboy csapat, szovjet katonák, náci hadsereg, de a fő kedvenceim a nehéz páncélos lovagok. Sok. Sorba lehet állítani az alabárdosokat, az íjászokat, a kardosokat. Lovasok is. …és a csúcs, vágyaim netovábbja: Az aranyvértes Ivanhoe, páncélozott lovon. 10 forint az ára. Később én is megkapom. Apám keményen megdolgozott érte!

 

5

Parizer és téliszalámi

5-6 éves korom körül unokatestvéremnél téli szalámit, fehér kenyeret és kakaót kapok uzsonnára. A fellegekben érzem magam.

Meg tudom számolni egy kezemen, hogy életem első 10 évében hányszor ehettem ilyet. Volt egy barátom. A szülei elváltak és az apjával élt, aki mindent megadott neki. Emlékszem egy rúd párizsit vett egyszerre. Sokszor voltam náluk az egyszerű falusi házban. Oroszlányon laktak, a régi tót családok által benépesített régi faluban. Akkoriban lett a kedvencem a fejedelmi étel: vajas kenyér, vastag párizsi szeletekkel és kakaó.

 

6

Béla

Hat éves vagyok. Nagy izgalommal tölt el, hogy Béla nagybátyám katonaként bevonult Csehszlovákiába. Pár hónap múlva, amikor előkerül, felültet a Pannónia motorra és elvisz motorozni. Nincs sem gyereke, sem felesége. Barátnői vannak. Sok. Ahányszor elvisz, mindig összefut valamelyikkel. Akkoriban sokat faggatom, hogyan harcolt, de mosolyogva mindig csak azt mondja, hogy ő csak teherautót vezetett, jó erős pálinkákat ivott és szép lányokat látott. Az utolsó kettőt minden kételkedés nélkül elfogadom.

 

7

Ember a Holdon

1969. július 20. Az apai nagyszülőknél lakunk éppen, kertes házban. A kaputól hosszú járda vezet a házig. A járda két oldalán hatalmas piros kannavirágok. Szeretem őket. Szinte a fejem magasságában nyílnak tűzpiros virágai. Nyár van. Esteledik. Mamám kikiabál a kertbe.

- Istvánka! Ember lépett a Holdra!

Felnézek az égre. Összehúzott szemekkel vizslatok.

 

8

Vizesgödör

7 múltam. Tél. Nagy hó. A Nyúl-dombon keresztül járok az általános iskolába, amit akkor kezdenek felparcellázni és itt-ott már bele is kezdenek az építési előkészületekbe. Jó meleg irhabundám van, és ugyanabból az anyagból füles, usankaszerű sapka, a tetején prémbojttal. Unokatesóm hagyta rám, mint ahogy én is később az utánam jövő unokatesómra.

Egyszer csak beleszakadok egy befagyott vizesgödörbe, ahol nyakig ér a víz. A többiek kihúznak. A bunda nehéz lesz és jeges, de megvéd a haláltól.

Ez az első alkalom, hogy elköltözhettem volna a Földről, leszámítva a szülés körüli rizikót a 60-as évek elején.

 

9

A fakereszt

Nyolc vagyok. Jövünk haza a suliból az utcabéli gyerekekkel. Van egy rész, ahol csak gyalogátjáró van a két utca között, hogy ne keljen megkerülni a házsort. Afféle falusi sikátor. Jó hosszú, mint két kert hossza. Még a Nyúl–dombon találok egy eldobott fakeresztet. Felveszem. Papost, hittérítőst játszunk vele. Így kerülünk a sikátorba. A semmiből ott terem egy harcias kutya. Felugrik, lábra közelít, oldalra fut. Agresszívan támad. Én állok tőle legtávolabb. A kereszt a kezemben. Gyorsan odanyújtom az elöl álló fiúnak, hogy tartsa a kutya felé, majd az megvédi és ordítson rá, hogy takarodjon. Aztán elkezdünk futni, kifelé. Az eb, a fiú bokáját csúnyán elkapja, de ez csak akkor derül ki, amikor már kirohantunk onnan. A kereszt menekülés közben nyomtalanul elveszik.

 

10

Környezetismeret

Már elmúltam nyolc. Kedvenc tantárgyam a környezetismeret. Az egyik óránk abból áll, hogy az egész osztály elmegy megnézni a város túlsó végén az építkezést, ahol 4 és 10 emeletes, hatalmas házak nőnek ki a földből. Két 4 emeletes már szinte kész és egy hatalmas toronyház is magasodik mögöttük. Akkor még nem is sejtem, hogy az egyik négyemeletesbe hamarosan beköltözünk és mire kilenc leszek, saját lakásunk lesz és nekem életemben először, saját szobám!

 

11

Villamos üzemzavar

Kilenc körül lehetek. Vasárnap délelőtt. Anyám süti a rántott húst, készül az ebéd. Megjelenik apám munkahelyének az autója. Villamos üzemzavar van. Nem tudják megoldani. Azonnal jöjjön be. Apám azt mondja, megy, de visz engem is.

Már ebédidő van és még mindig nincs megoldva a gond. Éhes vagyok. A tanakodó villanyszerelőknek bedobom az arany ötletem: Hívjanak szakembert. Hatalmas derültség, majd arrébb hajtanak, ne zavarjam őket. Elkezdem felfedezni az ipartelepet. Jól feltalálom magam.

Időközben a probléma megoldódott. Már engem keresnek, hogy mindenki hazamehessen a megkésett ebédjét elfogyasztani. Az egyikük felnéz és meghűl benne a vér. A 6 emelet magas palatörő üzem tetején vagyok. Kinn állok a legszélén, őket nézem és integetek. Versenyt futnak az életemért a hatodikra, míg egyikük szóval tart. Azóta sem szédülök magasban és bárhová kiállok a jó kilátás kedvéért.

 

12

Pohorje

Az Alpokban túrázunk. Életem első külföldi útja, 11 évesen, a Júliai-Alpokba visz. Elmegyünk a Európa legvastagabb fenyőjét körbeölelni olasz és szlovén túrázó felnőttekkel. Az egyik osztálytársam megcsúszik. Bukfencezik egy szakadék felé. A perem közelében két fa. Mielőtt lezuhanna csípőjével fennakad törzseik közt. De ez az ő karmája. Az enyém, hogy viszek magammal egy kínai löncskonzervet. Eszek belőle, félrerakom, aztán megint eszek. Brutálisan rosszul leszek. Húsmérgezésem van. Ez az én karmám.

Egy eszperantóul tanuló diákokból álló csoport tagja vagyok. Gyorsan jött a meghívás, hogy az eszperantó világkonferencia eseményeként, vendégeként táborozásra mehetünk, a Maribor feletti Pohorjéra. Kevés az idő. Kiválasztani a diákokat, útlevele senkinek sincs, aztán a külön jugoszláv pecsét beszerzése. Egyre nem maradt idő. Dinárt beszerezni. Pénz nélkül utazunk ki. Majd küldik…

Még hófoltos a táj, a közeli tengerszemben jégdarabkák úsznak. Így a sátortáborban igen hideg van június közepén és még pénzük sincs. A hegyi szálló tulajdonosa megsajnálja a magyar gyerekeket. Azt mondja beköltözhetünk a hotelba. Pénzhiányunkra azt a megoldást találja ki számunkra, hogy szedjünk fekete szedret és leviteti a városba eladni. Meghatározzák a normát. 10 kétdecis műanyagpohár per fő/nap. Lehet nem olyan sok, de meredek domboldalakon kell begyűjteni és mint tudjuk nagyon szúr. Ez a csoport karmája. Itt jön be nehezítő tényezőként a húsmérgezés. A rossz karmák bennem összeadódnak.

 

13

Krassimira

Még azon a nyáron: meglátok egy bolgár lányt, aki eszperantistaként vendégeskedik a városban vagy 30 társával együtt, akiket magyar családok látnak vendégül. Nálunk Rumen Giorgijev lakik. A bolgár lány Krassimira Dimitrova, egy évvel idősebb nálam. Még nem tudom mi az, de amikor Bulgáriában ismét találkozunk egy év múlva, rájövök, hogy szerelmes vagyok belé. Nyolcadik végéig eszperantóul levelezünk. Tőle tudom meg, hogy a szerelmesek a nyelvüket is használják puszilkodás közben.

 

14

Csillebérc

Egy évvel később. Csillebérci úttörőtábor. Bár eszperantó altábornak hívják a táborhelyünket, az adminisztráción elrontják a táborigazolványainkat, ezért mi vagyunk a zenekarvezetői altábor lakói. Ott látok először nem fehér bőrű embereket. Kubai, laoszi, vietnámi, kongói, jemeni és ki tudja már milyen országból jövő gyerekeket. Már a rendszerváltás után tudom csak meg, hogy a leghírhedtebb terrorista, Carlos, más néven Sakál, akkoriban töltötte a telet a Csillebérci úttörőtáborban.

 

15

Ki nyer ma?

13 éves vagyok. Sikerül elszöknöm az utolsó óráról. Egyik kedvenc rádiós műsoromat, a Ki nyer ma? című komolyzenei vetélkedőt tartják és közvetítik a Fürst Sándor utcai könyvesboltból. Sikerül befurakodnom és élőben látom, a műsorvezető és költő Czigány Györggyel együtt. A kérdésekre sajnos már nem emlékszem.

 

16

Geo

Kb 13 lehetek. Kapok egy könyvet ajándékba. Az osztrák tudós-meteorológus, Alfred Wegener kontinensvándorlásokról szóló kutatásait mutatja be Dr. Hédervári Péter, a Születő óceánok, haldokló tengerek címmel. Lenyűgöz és elhatározom, hogy geológus leszek. Beadom jelentkezésemet az ország egyetlen geológusképző iskolájába.

Csak jó tanulók mehetnek és szóbeli is van, ami szokatlan a 70-es évek közepén. Az elbeszélgetés első kérdése ez volt:

- István! Hallott már valamit a geológiáról?

Rögtön beugrott a kedvenc könyvem, így ezt válaszoltam:

- Nemrég olvastam egy könyvet a Wegeneri Pangeáról.

Nem volt több kérdés. Felvettek.

 

17

Izgalmak Aggteleken

1976. szeptember. Első többnapos terepgyakorlat a geológus iskolával. Az Aggteleki karsztba megyünk. Bevisznek minket egy zárt kutatóbarlangba. A tanulókat vezető kutató észreveszi, hogy többen cseppköveket gyűjtenek, ami szigorúan tilos mindenhol, nemhogy egy kutatóbarlangban. Azonnal véget ér a túra. Visszamegyünk a szállásra, ahol a tanárok átkutatják a csomagjainkat. Akiknél találnak a barlangból származó köveket, súlyos büntetést kapnak később.

Közben a közeli meteorológiai állomásról is jelzik, hogy eltűnt valamilyen csiszolt üveggömb, ami az egyik észlelőberendezés pótolhatatlan alkatrésze. Ennek keresésére egy nyomozótiszt jön. Szerencsére nincs a tanulóknál. Amíg el nem kezdődik a procedúra, nem is tudunk róla. Egy szobában négyen vagyunk. A mi szobánkból senki sem érintett a cseppkőlopásban, így mi nem számítunk semmire. Az egyik szobatárs otthonról elcsent egy üveg bort. Gondoltuk, megkóstoljuk. Még csak épp kibontottunk. Az üveg, az asztal közepén, mi négyen ülünk az asztal körül. Hirtelen belép a nyomozó és az egyik tanár. Mi riadtan lekapjuk a poharainkat és az üveg bor ott meredezik az asztal közepén. Szerencsére ebből már nem lesz ügy. Túl sok ügy jutott aznapra szegény tanárainknak.

 

18

Piramis

Az első év vége felé járunk a geológus iskolában. A vasútállomásra tartok. A tatabányai centrum környékén járok. Látom, hogy le van zárva minden és egy színpad áll a parkolóban. Megtudom, hogy Piramis koncert lesz majd. Egyszer csak meglátom a közelemben Révész Sándort. Előkapom az egyik füzetemet, amibe ősmaradványokat kellett rajzolni. Odarohanok hozzá és kérek a füzetembe egy autogramot. A koncertet csak részben látom, nem merek sokkal később hazamenni. Néhány évvel később a tatai Építők parkjába hirdettek Piramis koncertet. Olyan kezelhetetlen tömegű fiatal gyűlt össze, hogy a rendőrség a koncertet lefújatta. Egy későbbi időpontban mégiscsak megtartják a koncertet az Angolpark szabadtéri színpadon. Nagy rendőri erők vonultak ki. Azokat, akik ugrálni, mozogni akartak a koncerten gumibottal csúnyán összeverték. Még egy alkalmam adódott megnézni a nagy Piramist, 1982-ben. Egy tatabányai moziban léptek fel. A koncertre sikerült bejutnom, de akkor már Révész nem énekelt. Csalódás volt.

De aztán eljött az igazság pillanata 1992-ben. Újra összeállt a Piramis és a Budapest Sportcsarnokban hatalmas bulikat tartottak. Egy koncertet szerettek volna tartani, de Magyarország legnagyobb csarnoka, ötször telt meg. Az egyiken ott voltam és csodálatos volt. Lemez és film is készült, így aztán ez az emlék örökre megmarad.

 

19

Forradalmi ifjúsági napok

16 éves vagyok, amikor először elmehetek egyedül koncertre. Akkoriban a Párt, a KISZ felhasználásával próbálta összemosni az ünnepeket. Március 15, a Tanácsköztársaság ünnepe március 21, és a szovjetek által felszabadított ország kinevezett ünnepnapja április 4. Április 4. volt a hivatalos állami főünnep, ami most augusztus 20.

Ezeket az ünnepeket a KISZ, Forradalmi ifjúsági napok címen összevonta, egalizálta és erre egy ünnepségsorozatot szervezett. Ennek a zárórendezvénye volt a tatabányai Turul madárnál egy nagy popkoncert. Az első ilyenen veszek részt, ahol a Corvina lép fel. Nagyon élvezem. Borzasztó hideg van. Vastagon látszik a lehelet. Abban az időben a rendőrök nem engedték a tombolást, a koncerthangulatot, inkább úgy gondolták, egy koncerten úgy kell viselkedni, mint a színházban.

Soltész Rezső a basszgitáros énekes nem szívbajos.

- Gyerekek mozogjunk, táncoljunk mert mindannyian megfagyunk.

Így aztán a rendőrök sem nyaggatták az ugrálókat.

A következő évben a 100 Folk Celsius lép fel, ami akkor még nem gyerekdalokat, hanem countryt játszik.

 

20

Gitár

13 éves koromban apám hazahoz egy elektromos gitárt. Nem boltban vette. Egy munkatársa készítette, de nem vált be neki. Jó kis gitár lenne, de a nyaka nagyon vastag. Nehezen éri át a kezem. Sokat próbálkozom vele, de állandóan begörcsöl a tenyerem és az ujjaim. Felpaprikáz a tehetetlen düh, hogy csinálnám, de nem megy. Előveszem a vasfűrészt és levágom a gitár nyakát. Egy év múlva kapok egy igazi gitárt, a Cremonát. Újra nekiállok gyakorolni és autodidakta módon megtanulok alapfokon játszani. Ezután hordom az iskolába, a terepgyakorlatokra, házibulikra és játszom Oroszlányon is, a lakótelepünkön. Legalább 10 év gitározással telt el. Együttest soha nem csináltam. Viszont többen is tanultak tőlem, akik sokkal többre vitték. Két apró kis történet jut erről eszembe. Egyszer egy lagzin voltam az ikonikus, oroszlányi Arany csille étteremben. Egy 3 tagú együttes zenélt. Már emelkedett hangulatomban elkiáltottam magam, hogy szamba. Erre a banda elkezdte játszani Santanától a Samba Patit. A végén odamentem hozzájuk és megköszöntem. Ekkor a basszeros azt mondta:

- Én köszönöm, hogy annak idején a lakótelepen, az első akkordokat megmutattad.

A másik sztori:

Zsuzsival elmentünk szilveszterezni, Oroszlány akkor már haldokló, de korábban legmenőbb vendéglátó helyére, az Éden eszpresszóba. Egy ismerősöm együttese játszott, akivel üdvözöltük egymást. Neki is mutattam annak idején blueszenéket és több próbájukon is részt vettem korábban. Elfoglaltuk asztalunkat és már 2-3 dal lement, de még senki sem táncolt. Ekkor az énekes beleszólt a mikrofonba. Szeretném felkérni kedves barátomat, teátrálisan asztalunk felé mutatott, hogy szerelmével nyissa meg a szilveszteri bált, majd rákezdtek egy Santanára.

 

21

Helga és Michael

Másodikos vagyok a geológus iskolában. Nagy hírrel fogadnak reggel. Az utolsó két órában moziba megyünk a felsőgallai bányászmoziba. A Helga és Michael című nyugat-német, szexuális felvilágosító filmet kell megnézni. Filmnézés közben eszembe jut egy korábbi emlékem.

Talán 13 lehetek. Béla ekkor az Oroszlányi Szénbányák Bányászüdülőjének beszerzője és az üdülő területén lakik, egy kis házikóban, Siófokon. Elkér pár napra a szüleimtől. Van, hogy vele megyek az árubeszerzésekre, van, hogy hagyja, hadd csináljak, amit akarok. Egyik nap elmegy és kezembe nyom egy színes külföldi újságot, hogy nézegessem. Egy dán pornóújság volt…

Nos e két alkalommal szexuális felvilágosításom elméleti része megtörtént.

 

22

Radio Luxembourgh

12-15 éveim alatt, minden hétköznap este 6-kor az utcán a helyem. Essen az eső, vagy történjen bármi is. Ott jön legjobban a Sokol rádiómon, a Radio Luxembourgh adása a középhullámon és kezdődik a BBC esti kislemez slágerlistája. Már napi szinten vagyok képben az angol slágereket illetően. Viszont egyáltalán nem tudok angolul. Egy füzetbe kezdem leírni fonetikusan az együttesek, énekesek neveit és a dalok címeit. Aztán felfedezem, hogy a Rádió–tévé újságban helyesen leírva megtalálhatom az együttesek neveit, mivel a hétfő, szerda, pénteki napokon sugárzott Slágerkoktél, a kedd és csütörtöki napokon adott Melódiakoktél, a hétfői Slágermúzeum és a szerdai Tip-top parádé műsorában sugárzott dalokat közlik. Sajnos a dalok címeit magyarra fordítva írják. Ezen füzetekből ma is őrzök egy-kettőt. Aztán lassan az angol nyelv is kezd rám ragadni.

Apropó rádió:

Anyám rosszallóan mondja apámnak: Pityu, halkíts egy kicsit a rádión! Mindenki hallja, hogy a Szabad Európát hallgatjuk. A Forgó színpadot, a Tinédzser partit, a Rock mestereit mindig hallgatom, apám az elsőt és a politikai műsorokat. A szív küldi elmés-humoros jeligéi még mindig a fülembe csengenek, valamint a bejelentkező szöveg:

„Itt Cseke László beszél, a Tinédzser partit hallják, a 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon"

és a Forgó színpad szignálja -Happy days are here again / The skies above are clear again / So let's sing a song of cheer again / Happy days are here again. Időnként még mostanában is meghallgatom.

 

23

Jóga

Jóga gyakorlatokat végzek a nagyszoba szőnyegén. Apám szerezte a fényképekkel gazdagon illusztrált jóga könyvet. Sok nyaktörőt meg tudok már csinálni, a fejenállást gyakorlom éppen. Nem sportolok, igazából semmit. Amikor felvesznek a középiskolába, abba kell hagyjam a kosarazást, az akkor éppen az első osztályba feljutó Oroszlányi Bányásznál. Nincs idő a napi szintre nőtt edzésekre, meccsekre eljárni. Hétvégeken kirándulok a Vértesben, gyalog és kerékpárral. Néha visszatérek valamelyik ásvány és ősmaradvány gyűjtőhelyre, ahol az iskolával voltam. Esténként futok. Egy este fennakadok a sötétben, egy kivilágítatlan járdaszakaszon, fejmagasságban kifeszített acéldrótban, az éppen épülő városi rendelőintézetnél. Hanyatt vágódom, beverem a fejem és eszméletem vesztem. Megúszom, bár a fejem hátsó része egy hatalmas duzzanat és a fogínyem is csúnyán sérül, mert a drót éppen szájmagasságban akaszt meg. Leszokom az esti futásokról, pedig nagyon élvezem. Telente sí tornázom. Az ORF tévében ősztől sítornát közvetítenek napi szinten. Könnyedén végigcsinálom, bár soha nem tanulok meg síelni. Drága sport.

 

24

Hair

1980 január. A híre már megelőzte, így zsebpénzem összegyűjtve jegyet váltok a Hair majdnem összes előadására az Oroszlányi Ady Endre filmszínházba. Aztán még megnézem máshol is, több tatabányai moziban. A film betétdalait azóta is hallgatom. Első időkben az Aquarius, a Sodomy, a Hair, a Manchester England, az I Got Life és a nagy finálé, a The Flesh Failures/Let the Sunshine In voltak a kedvencek. Később a Good Morning Starshine és a blues dalok voltak a favorizáltak, mostanában a fantasztikus énektudást igénylő Easy to Be Hard-ot hallhatom a legszívesebben.

Még egy film volt rám ekkora hatással azokból az időkből a Jézus Krisztus szupersztár, amire már nagyon vágytam. Sokkal korábban, a ’70-es évek közepén, elnyűtt kazettán tudtam megszerezni a rockopera részleteit egy budapesti sráctól, de az egész neki sem volt meg.

Ehhez csupán egy utolsó adalékot adnék. Az eredeti musicalt 1971-ben, a filmet 1973-ban mutatták be Amerikában. Magyarországi bemutató 1983.

 

25

A pulóver

1980. Fekete bárányok fesztivál az Óbudai hajógyári szigeten. Az első igazi rockfesztivál, amin részt veszek. Lehetne azt mondani, hogy ez minden Sziget Fesztivál őse, prototípusa. A fellépők az AE Bizottság, Beatrice, Hobo Blues Band, P Mobil. Találkozom Barnival, az ex-oroszlányi lánnyal, aki Csornáról keveredik oda. Együtt vagyunk végig. Este már fázik. Ráadom a keresztanyám által kötött pulóverem.

Kedvelem ezt a lányt. Oroszlányon is többször megkeres. Aztán elsodorja az idő. Majd 25 év múlva futok vele össze Győrben. Én már Zsuzsival. Odasúgja: még megvan a pulóver. Később azt írja, ez már a facebook korszakban van, hogy a pulóverem Kanadába került. Mindegy is. Hát így kötnek össze pulóverek korszakokat és távoli helyeket.

Hamarosan újabb ikonikus fesztiválok szerveződnek, mint a Fekete bárány 2, az Első Country Fesztivál, ahol elcsípem a nagy hippi ikon, Donovan koncertjét, a Dorogi rockfesztivál, a pilisborosjenői Fenevad fesztivál, amely egy horror film forgatáshoz használt helyszínként szolgált és sikerült megnézni a Nazareth-et. Mindegyik külön történet…

 

26

Kócos

1980.július. Bánya. Hova mehetnék Oroszlányon, a szakmámmal? Dolgozni kell. XX-as akna. Földalatti fúrós beosztás. A hajam már szépen nő. A Hair Bergerének kinézete a cél. Meglesz. A göndörsége ugyanolyan. A hossza, az idő múlásával megoldódik. A bányában mindenkinek van egy beceneve. A bányászok nagyon találó neveket találnak ki. Nekem természetesen a hajam kerül a keresztelés célpontjába. Végső nevem egy hosszú transzformáció után nyeri el végleges változatát. Népszerű vagyok. Mindenki akar nekem becenevet adni. Lobonc, hippi, hobó, hobi (hobó becézett, kedveskedő változata), kócos. Az utóbbi lett a rögzült változat. Még a főnökök is így hívtak. Sőt, voltak, akik azt hitték ez a vezetéknevem. Egyszer egy aknász le akart vonatni 1 órát a munkabéremből, mert szerinte korán mentem a kas alá. Fel akarta írni a nevem. Azt mondja:

- Hogy is hívják magát? Kócos mi?

Mondom:

- Kócos István.

Másnap megkeres.

- Maga átbaszott engem! Olyan munkavállaló nincs is, hogy Kócos!

Felháborodottan válaszolom:

- Maga mondta, nem én! Nem tudja még a beosztottjai nevét sem?

Az ügynek ezzel vége lett.

 

27

Édes

Édes. Lehet a víz, vagy egy íz. De lehet név is.

Néhány emberrel már beszélgettem arról, hogy soha nem volt igazi becenevük. Olyan igen, amin a szülei hívták, de olyan ragadványnév, amit nem a szülők rajongása szül, nem mindenkinek adatik meg. Talán kell valamilyen tulajdonsággal bírni, hogy az emberek valakit becézni, átkeresztelni akarjanak. Nekem viszont mindig voltak beceneveim. De nem egy, hanem korommal az időben, társaságtól függően pedig a térben változnak. Például első becenevem a Titi volt, mert csak így tudtam kimondani a nevem, ez óvoda idejére Tyityivé módosult. Átugorva néhány évet:

Egy házibuliban vagyunk valamikor a ’80-as évek elején. Kis Guszti barátoméknál 10-15-en lehetünk. Iszogatunk, hülyéskedünk, ahogy a 18-20 éves fiatalok szoktak. Már valamennyit ittam. Semmi bajom, de azért vigyorgok, mint a tök. Ekkor Guszti odaül mellém a fotel karfájára, átöleli a nyakam és elkiáltja magát:

- Nézzétek! Hát nem édes?

Ettől a pillanattól Édesnek hív mindenki a baráti körömben. Elég nagy baráti köröm van akkor, így sokan hívnak így. Ezek az emberek más baráti körökkel is találkoznak és sok történet kerül elő ezekben a társaságokban. Így aztán egy idő után azt veszem észre, hogy sokkal többen tudják a nevem, mint ahány embert ismerek. Többször előfordul, hogy koncerteken szóba elegyedek valakivel, aki aztán meglepetten kérdezi:

- Jé, te vagy az Édes?

Eleinte nem is tetszik annyira ez a név, hiszen mindig akad egy-egy újabb név és minek. De aztán egy gyerekkori barátommal beszélgetve, aki nem éppen a szépségéről híres fiú volt, szóba kerül ez a becenév dolog. Elmesélem neki, hogy történt és hogy nem rajongom annyira érte. Ekkor azt mondja: Tudod mennyire szeretném, hogy engem így hívjanak a barátaim, na meg főleg a lányok? Ekkor végképp elfogadom. Igaza volt. Mára már csak néhány régi, lelkem mélyén pihengető, egykori szeretett barát szólít így, ha összefutunk és meg is lepődöm rajta. Sajnos néhányan már el is költöztek az emberek világából, többek között Guszti is.

 

28

Viszonyítások

A halál tényével először akkor találkoztam, amikor bányakovács nagypapám meghalt. Mély nyomot hagyott bennem a temetés, de főleg a ravatal. Aztán elvégeztem az általánost. Kikerültem egy körből. Az iskolai osztálytársak, barátok, a kosarasok és az eszperantisták köréből. Elkezdtem a középiskolát. Az első évben két ilyen társat is elvesztettem. Mindketten olyanok voltak, akiket nagyon irigyeltem, mert gyönyörű utazáson vehettek részt. Az egyiket Csillának hívták. Első lett a nyolcadikosok között a megyei orosz nyelv tanulmányi versenyen. Mongóliába mehetett. A másik, Jancsi, az eszperantista fiú, aki tanulmányai jutalmaként Kubába juthatott el. Egy év múlva már egyikük sem élt. Mindkettő agydaganatban halt meg. Emiatt évekig féltem, nehogy agydaganatot kapjak. Azért fura, még úgy is, hogy nem hiszek az összeesküvés elméletekben.

Régebben úgy véltem, hogy az öregség egyik mutatója lehet, ha meghallom, hogy meghal egy korábbi osztálytársam, vagy egy régi focitárs a lakótelepről, vagy hogy ha meghal egy olyan lány, akihez közöm volt annak idején. Az első ilyen eset talán a 40-es éveim elején történt. Mára már nem mernék mérleget vonni. Túl nagy a veszteséglista.

Aztán átszoktam arra, hogy híres embereket, focistákat, színészeket, zenészeket néztem, hogy: Jé, ez is fiatalabb nálam, meg az is már hol tart, míg én mindig itt! Azt hiszem, a kor nyilvántartásának ez jóval konszolidáltabb változata, mint az előző. De már vagy 15-20 éve egyáltalán nem foglalkozom az ilyen viszonyításokkal.

 

29

Igazi csók

Az első igazi csók. Amolyan kísérleti darab, de kétségkívül igazi. 14 lehettem, valamilyen szilveszteri buli. Szülők külön, fiatalok is külön, talán a szomszéd házban. Pontosan nem emlékszem. A társaság adott és mindenki más is ezt gyakorolja éppen ott a fiatalok közt, hát én is megpróbálkozom egy ismerős lánnyal. A véleményem utána: Ez jó!

 

30

Magas-Szoliszkó

1982. Bányásznapkor elcsalom szüleimet a Magas-Tátrába. Attól függetlenül vágyom vissza, hogy 3 évvel korábban, amikor az iskolával voltam ott, felemás élmények maradtak bennem. Elviszem a barátnőmet, Mariskát is. Az első nap a Szlovák paradicsomig jutunk. Egy hatalmas, kölcsönkapott, 4 személyes sátrat próbálunk felállítani, előzetes próbaállítás nélkül. A mi generációnknak még nem volt alkalma gyermekkorban Legó, majd később Ikea jártasságot szerezni. Apám idegei kifeszülnek, mire végzünk. Megegyezünk, hogy a Tátrában inkább keresünk egy magászállást, de ezt nem ismételjük meg. Találunk is egy Huncovce (Hunfalva) nevű faluban. Egész nap olyan helyeken csavargunk, ahová autóval lehet eljutni. Szólok apámnak, hogy holnap valami hegyre kéne menni, mert ezért jöttünk, legalábbis én biztos. A Szoliszkót nézem ki. Anyám a parkolóban marad és a Csorba-tónál sétálgat. Mi hárman elindulunk fel. Apám az Elülső-Szoliszkóig bírja. Akkor már szédül, fáj a feje. Nem csoda. Minden előzetes felkészülés nélkül, így is kétezer méter fölé jött fel. Visszaindul. Mi Mariskával tovább megyünk, amíg el nem érjük a legmagasabb Magas-Szoliszkó csúcsot. Fenn a csúcson leülünk és lóbáljuk a lábunkat. Felejthetetlen kilátás és élmény!

Hazafelé megmutatjuk, hogy tudunk ékszíjat is cserélni egy Ladában.

 

31

Csövezés, stoppolás

Micsoda szavak! Mennyivel mást jelentenek a ’80-as évek elején, mint később. Akkoriban kispénzű fiatalok, egyetemisták utazási és kikapcsolódási módja volt. Bármelyik balatoni szabadstrandon, vagy koncerthelyszín közelében tömegével aludtak a fiatalok, hálózsákban. Lássuk be: hol is aludhattunk volna?

Debreceni jazzfesztivál, 1980. Tamás barátom csal el. Utazás stoppal, alvás hálózsákban Debrecen parkjaiban. Jegyek elővételben, szinte minden fontos koncertre. A Kőbánya-Kispest metrómegálló mellett állunk ki stoppolni egy kartonra írt Debrecen felirattal. Öt perc sem telik el és megáll egy osztrák rendszámú Mercedes. Szolnok közelében meghív egy ebédre. 56-os disszidens. Először elég lekezelően beszél velünk, dicsekszik, vagányul vezet, egy kézzel fogja a kormányt. Azt mondja, Magyarországon nincsenek ilyen jó kocsik. Ezt is Bécsben bérelte. Meg, hogy olyan embereknek nem adna jogosítványt, akik nem tudnak egy kézzel vezetni. Villog a nyelvtudásával.

Mi szerényen hallgatjuk, majd Tamás, aki már akkor is nyelvzseni volt, jómagam is az eszperantó révén ismerkedtem meg vele, megszólal:

- Ugye, ön Kanadából jött, Edmonton?

- Igen! - felelte meglepetten vendéglátónk.

- Honnan tudod?

- Hát azért, mert amikor a rokonaimnál vendégeskedtem Edmontonban, ők is pont ezt az angol nyelvváltozatot beszélték.

Innentől megváltozik a hangneme és már utazópartnerként tekint ránk. Hajdúszoboszlóig visz, de ott sem dob ki az út mellett. Elvisz egy kerthelyiségbe és fizet még egy-egy nagyfröccsöt. Épp, hogy lenyeljük, amikor odalép hozzánk egy fiatal férfi.

- Gyertek, elviszlek benneteket Debrecenbe. Beülünk a Trabantjába.

Minden éjjel valamelyik parkban alszunk hálózsákban. Délelőttönként a fesztiválozók a negyedosztályú kocsmák környékén gyülekezve pihenik ki az éjjeli kellemetlenségeket, mert események azért vannak. A rendőrök vadásznak a fiatalokra. De minden parkba, minden padhoz és minden bokorhoz, még a kádárista rendőrállamban sem lehetett rendőrt állítani.

E korszak csúcsa, az 1 hónapos hálózsákos csavargás volt Görögországban, 1983 júniusában. De ez már egy másik, hosszú történet…

 

32

Német Demokratikus Köztársaság

1983 szilvesztere. Kitaláljuk, hogy négyen az NDK-ban szilveszterezünk. Megvesszük a repjegyeket Drezdába. Én amolyan búcsúbulinak gondolom ezt az utat. Januárban technikusi vizsga, aztán február elején bevonulás a hadseregbe. Tudom, más ember leszek ezek után. Nem akarom kivonni magam az élet próbatételei alól. Soha nem féltem semmitől. Minden konfliktusba belementem, ahol láttam pici esélyt a megoldásra. A Marxizmus – leninizmus tantárgyba bele sem néztem addig. De vizsgázni kell abból is. Két kötet. Poénból beteszem az utazótáskába és elviszem Drezdába. A reptéren minket négyünket eléggé feltartanak. Levi’s 501 farmer, western csizma, hosszú bőrkabát, és hosszú haj. Szúrjuk a kelet-német vámosok szemét. Mindegyikünknek ki kell pakolni. Amit tudnak elvesznek. Semmilyen idegen nyelvű újság, könyv nem mehet be az országba. A Marxizmus könyveimet sokáig nézegetik, lapozgatják és nem merik elvenni.

Ott, abban a szűk két hétben olyan érzésem van, hogy náluk sokkal keményebb a diktatúra, mint nálunk. Többször vagyok szem- és fültanúja, hogy a lipcsei utcákon részeg fiatalok ordítják:

- Scheiße DDR! Szar NDK!

Aztán elfutnak.

A visszaúton elkövetem életem egyik legnagyobb bakiját. Apámnak vettem egy méretes kést, haltisztítónak, mivel imádott horgászni. Magamnak vettem egy rulettjátékot, mert soha nem volt korábban és mindig szerettem volna. Már a szállodában is játszottunk vele. Nagyon kevés hely volt az utazó táskámban. Sem a rulett, sem a kés nem fér bele. Így a rulett dobozába belecsomagoltam a kést és felvittem kézipoggyászként az utastérbe. Akkor hűlt meg bennem a vér, amikor átvilágították a csomagom. Én rögtön észrevettem. Ha felismerik a kést, simán lecsukhattak volna terrorizmus, vagy gépeltérítési kísérlet miatt és egy kelet-német börtönben végzem. Máig sem értem, a vámos miért nem ismerte fel. Tán az őrangyalom, aki már annyiszor segített rajtam, hogy egy külön könyvet érdemelne, port fújt a szemébe.

 

33

Jazzbury

1984 nyara „A rádiót hallgatva az őrtoronyba ültem” -Hobó

Nem kívánom a végtelen számú és hosszúságú katonatörténeteimet előhozni. Csak egy apró, bizarr kórtörténet. A jászberényi tüzérekhez rendelnek 4 és fél hónapos bemérő (katonai földmérő) kiképzésre. Ebben a laktanyában, amit a katonai szlengben Jazzburynek hívtak, szolgált Hofi Géza is UAZ sofőr beosztásban. Az UAZ, orosz gyártmányú katonai dzsip. A történeteiben emlegetett Gumi Rudi, akinek a kiértesítő sofőrje volt, azaz riadó esetén neki kellett érte menni a lakására, még ott szolgál akkor is, mint százados.

Engem őrkatonának jelölnek és én leszek az őrségben az atombomba megfigyelő. Egy olyan őrtoronyban ücsörgök, ahol messzire lehet látni a sík tájban. Ha ledobják az atomot a környéken, mielőtt elolvadok, mint PET palack újra hasznosításkor a fröccsöntőben, jelentem az ügyeletes tisztnek a gombafelhő alakjából kiszámolt kilotonna értéket. Aki aztán tovább adja az infót telefonon, vagy még előtte velem együtt elpárolog. Ezen kívül 3 óránként körbejárom az őrtornyok környékét és Geiger-Müller műszerrel mérem a környezeti sugárzást.

Nos a történet: Egyre többen lesznek rosszul a laktanyában. Kb 200-an lehetünk és már közel a fele beteg. 1-2 nap szenvedés után én is elmegyek a laktanya orvoshoz. Addigra megtudom, hogy fűrészporban tárolt romlott sonka és megkukacosodott szalonna voltak azok az ételek, amivel etettek minket. Van, aki kórházba kerül, de legtöbben ott szenvedünk ebben a vidéki kis pokolban. Kedvezmény nincs, a kiképzés folyik tovább, csak a tiszt elnézi, ha valakinek wc-re kell szaladni. Gyógyszereket sem kapunk.

Elmondom a vizsgálatomat az orvosnál:

- Mi a baja?

- Hányás, hasmenés.

- Melyikből van több?

- Hasmenés.

- Most tudja produkálni?

- Persze, két napja bármikor tudom.

- Menjen ki a wc-re és ne húzza le, csak, ha a szanitéc szól!

- Szanitéc! Menjen utána, nézze meg és jelentsen!

Kimegyek, végzek. A szanitéc benéz és kikiabál az orvosnak!

- Őcsééém! Ez nem semmi!

 

34

Queen

1986. valamikor a nyár elején. A bánya Minőség-ellenőrzési osztályán dolgozom már egy éve. Túl a technikusi vizsgán és a katonaságon, megszabadulva a XX-as aknától és a földalatti fúrós munkakörtől. Tényleg megváltozott minden, ahogy az NDK szilveszterezés előtt gondoltam. Friss házas vagyok, szakos művezető, 3 szakos munka. Éppen délutános leszek. Ebédelek és szól a Kossuth-on a Déli krónika. Egy hírre leszek figyelmes. Július végén fellép a Queen. A jegyeket a Népstadion össze pénztárában holnap kezdik árusítani, szombat reggel 10 órától. Már most érezhető, hogy több az ember a stadion környékén. Holnap ügyes legyen, aki jegyhez szeretne jutni. Előkeresem a hálózsákom és viszem magammal munkába. Elkéredzkedem, hogy az utolsó budapesti vonatot elérjem. Este 10 után érek a stadionhoz. Ha jól emlékszem 24 pénztár volt. Mindegyik előtt 20-30 főt számláló sor alakult már ki. A legközelebbihez megyek. Kapok egy sorban álló jegyet. Ledobom a hálózsákom és ráülök. Nincs más dolgom, csupán reggel tízig itt ülni.

Előttem egy lány kispárnával a feneke alatt. Átinvitálom a hálózsákra. Mégis csak kényelmesebb. Igazi jamboree kezd kialakulni. Beszélgetős, iszogatós társaságok szerveződnek spontán. Van, aki kempingszéket hozott. Van, aki az autójának tetejére kis hangszórót tesz és szól a zene. Kettő körül rájövünk, hogy a Sportszállóba beengednek wc-re. Felváltva bemegyünk és ha már ott vagyunk egy kicsit ejtőzünk a hatalmas bőrfotelokban. A személyzet nagyon jó fej. Engedik. Másnap, pénztárnyitásra a sorok összeérnek és embergyűrű veszi körül a stadiont. De nem tolakodnak. Mindenki 4 jegyet vehet és általában minden sorban álló annyit is vesz. Manapság melyik fiatal tudna egy világsztár koncertjére csupán azért 4 db jegyet váltani, mert annyit lehet. Az összes jegy elfogy nagyjából egy óra alatt. Igazi értéknek számítanak, miután az összes belépő elkelt. Én Mariskát viszem és kettőt egy akkor legjobbnak gondolt barátomnak adom.

Talán egy éve történt, hogy unokájával a kezében elsétált előttem. Akartam neki köszönni, de félrenézett. Az idő múlásával így válnak barátságok, szerelmek, vagy például Queen koncertjegyek erodáló emlékezetté.

 

35

Megérzés

Nem célom koncertbeszámolóvá silányítani a történeteket. Mindig kell még valami, ami miatt idekerülhetnek. A Genesis mindenképpen idekívánkozik. 1987. június 18-án lépett fel a Népstadionban. A jegyet jóval korábban megvettem. Mariska már terhes volt. Közeledett az idő a koncertig és a szülésig. Már az elején tudtuk, hogy csak én tudok elmenni. A koncert után egy héttel volt várható első gyermekünk születése. A csodálatos élmény, amit a Genesistől kaptam, mindig itt lesz a lelkemben.

Ugyanakkor az az érzés is, amikor késő este a Keleti-pályaudvarra érkeztem és csak hajnalban ment vonat. Volt idő gondolkodni. Mit keresek én itt? Ott lenne a helyem a közös kis lakásban és együtt várni a születendő babára! Olyan rossz érzés, lelkiismeret-furdalás fogott el, hogy ezután jó ideig nem látogattam meg egyetlen koncertet sem.

Másnap délután kellett menni a következő vizsgálatra a tatabányai orvosunkhoz. Autónk nem volt. Felültünk a vonatra. Mondom:

- Még nem beszéltük meg, hogy mi legyen a baba neve.

- Mondd, mi legyen?

- Ha fiú, legyen Dani, ha lány legyen Kriszti.

- Rendben.

Átszállunk egy helyi járatú buszra, Tatabányán. Zsúfolt a délutáni csúcsban. Ülőhely nincs. Mariska azt mondja, lehet ma szülök. Látom, nagyon szenved. Lába felpüffedve, hogy csak papucsot tudott felvenni. Hőség van a buszon, oxigén meg alig. Ahogy beérünk a kórházba, rögtön ottfogják. Engem hazaküldenek, hogy hozzak be mindent, amit a szüléshez összekészítettünk.

Hazavonatozom és felhajtom a sógorom. Neki van egy motorja. Odaadom neki a holmit és beviszi a kórházba. Én pedig otthon várok. A mobilt még fel sem találták és vezetékes telefonunk sincs. Nagyon fáradt vagyok, hisz hajnalban értem haza a koncertről. Alig aludtam, aztán meg ezek az izgalmak!

Tán el is bóbiskolhattam. Este negyed 10-kor átsétálok szüleimhez, hátha tudnak már valamit. Nekik van telefonjuk. Mondják: megvan a baba, Daninak hívják. Tatabányára már nem tudok bemenni, csak másnap látogatási időben. Hazamegyek és megiszok egy sört. Ott ücsörgők a csendes lakásban és akkor jövök rá: Előző este, ott a Keletiben, megéreztem, hogy máshol van dolgom, hogy történhet valami, ahol szükség lenne rám. Megéreztem Dani születését!

 

36

Fáramászás

11-12 éves lehetek. Már hobbimmá vált a fára mászás. Olyanokra mászom fel, amelyek nagyon magasak. Régóta terveztem, hogy meghódítom azt a hatalmas, fekete nyárfát, amire kiskorom óta csodálattal néztem fel az oroszlányi Városi tó partján. Akkoriban még nem volt ott tó, csupán 3 patak folyt össze azon a részen, a Pénzes, a Kertaljai és a Svandaberegi patakok. De mire rászánom magam, már a patakokból felduzzasztott tó partján mered az ég felé. Kimegyek hát. Barátom, Józsi, szintén nagy famászó, lenn marad és én elindulok az ég felé. Az elején gyorsan haladok, nem kíván különösebb technikát. Rutinosan lépegetek ágról ágra, egyre feljebb, minden veszélyérzet nélkül. A famászás lényege, hogy tényleg felérj a tetejére.

Már csak csukló vastagságúak az ágak, ott vagyok a korona tetejében. Sikerült! Elmondhatom, hogy igen, ez is megvan! Lenézek, a tó partjáig és a vízre. Elszörnyedek, hogy milyen magasan vagyok és életemben először bekapcsol a veszélyérzetem. Azt is észreveszem, bizony az az ág, amin lekuporodtam, hát, elég vékony. Nyár van. Amíg másztam, elborult az ég, fújni kezdett a szél és enyhén himbálózni a fa, mint egy vitorlás árbóca. Remegni kezdek. Az a szörnyű érzésem támad, ha megmozdulok, leesem és az a biztos halál. Ha maradok, letörhet alattam az a vékony ág. Ha nem indulok le azonnal, és ideér a vihar, egyszerűen leráz a fáról, mint szüretelő a gyümölcsöt. A szél egyre erősebb és a kezem remeg. Amikor igazán remeg az ember, a szorítása sem olyan erős, vagyis, annyira elbizonytalanodik, hogy nem érzi elég erősnek. A félelem gerjesztette gyengeség a csuklókban és bokákban összpontosul. Ez szörnyű érzés. Minél tovább tart, annál jobban szippantja be az embert egy örvény. A félelem örvénye. Egy fa tetején pedig ez az örvény ténylegesen is lefelé húz.

Ha akkor nem hallom meg Józsi kiabálását, hogy gyere már, jön a vihar, talán nem zökkenek ki ebből az állapotból és végem. De rögtön eszméltem. Mint, akit pofon vágtak, vagy megrázták az ágyban, hogy ébredj már! Az első néhány ereszkedő lépés még nagyon óvatos, de aztán visszanyerem a bátorságom és néhány perc után leérek. Soha többet nem fogott el a bizonytalanság magamban és az erőmben. Nem engedtem meg magamnak. Mélyen elraktam lelki szekreterem egy belső fiókjába, hogy nehogy előjöjjön újra. Később tovább fejlesztjük a famászási hobbinkat. A Vértesben nézünk ki fákat. Már olyan fákat jelölünk ki célpontnak, hatalmas tölgyeket és hársfákat, amelyeknek az első pár méterben nincs is ága. Az ilyen alkalmakra Józsiék pajtájából kis fejszét és ácskapcsokat is viszünk. Szerencsére soha nem ért baleset és sok-sok nagy fára felmásztam még. Aztán a fára mászás élményét felváltották a sziklák.

 

37

Nincs banán!

Soha nem felejtem el a viccet: A ’70-es években egyáltalán nem kapható banán, sehol. Narancs is nagyon ritkán. Csak az ehetetlen, úgynevezett kubai narancs van időnként. Azt mondják valutába kerül és az nincs az országnak. Valaki elterjeszti, hogy a hentesnél banán kapható, pult alól. Sorban jelennek meg a vásárlók és óvatosan, vagy nyíltan érdeklődnek, hogy tényleg van-e banán. A hentes először csodálkozva, majd egyre mérgesebben utasítja ki az embereket a boltból. Értsék meg emberek! Ez húsbolt és egyébként sincs banán. Egy idő után megunja és kiírja az ajtóra.: BANÁN NINCS!!! Erre belép egy meglepett arcú ember: Tessék mondani! Volt banán?

A ’80-as évek első felében is csak karácsony környékén, a nagyobb városokban és Budapesten lehetett banánt venni, de nem volt elég mindenkinek. Viszont Csehszlovákiában, ki tudja miért, bőven volt banán. Korlátozás nélkül bárki vehetett. Ezért felültem a vonatra egy barátommal együtt és átmentem Révkomáromba venni pár kiló banánt karácsony előtt. A határon lutri volt, hogy mit engednek át, és mennyit. Kell-e vámot fizetni, vagy esetleg le is foglalják az átvinni szánt terméket. Banánnal jól felpakolva odaértünk a határra. Mondja a vámos, mit viszünk? Ezt-azt és egy kis banánt. Azt mondja, a banánt nem vihetjük át.

Megenni lehet-? - kérdezem.

Elkerekedett szemekkel néz, azt hitte, vita, kiabálás, könyörgés következik. De nem. Olyan ritkán eszem banánt! Hát most be fogunk kajálni rendesen! Leülünk ott, mindjárt egy padra és befalunk egy banánt. A vámos pár méterről figyel. Aztán egy másikat. Már venném elő a harmadikat, van bőven, amikor odajön.

- Na, menjenek!

Egy ismerősöm, ebben az időben egy láda Arany fácán sörrel járt így. A láda szélén ülve kezdték elfogyasztani, az átengedni nem kívánt nedűt. A második üveg után mehettek ők is.

 

38

Mackenna aranya

Nagyon szeretem az indiános történeteket. Gyermek koromban az összes Karl May könyvet elolvastam, aztán a Cooper féle nagy indián könyvet és minden mást is, ami a kezem ügyébe került. Winnetou történetei évekre lekötötték a romantikus képzeletemet. Lassan becsorogtak az indiános és westernfilmek is a mozikba. Főleg a nyugat-német filmek, kelet-német remake-jei Gojko Mitic főszereplésével. Az viszont nagyon ritka volt, hogy amerikai westernt vetítsenek a mozikban. Még alig vagyok 7-8 éves, amikor unokatestvérem kíséretében elmehetek az Oroszlányi Ady Filmszínházba. A Mackenna aranya című filmet vetítik Gregory Peck főszereplésével és olyan sztárokkal, mint Omar Sharif, vagy Telly Savallas. Annyian szeretnék megnézni, hogy a megtelt nézőtér mellett állójegyeket is kiadnak. Nekünk is ez jut. Jobbra balra két oldalt még legalább 50 embert engednek a nézőtérre. Leülünk az olajos fűrészporral felsepert padlóra. Leterítem az örökölt irhabundám és ráülök, mint egy hortobágyi gulyás. Mamám még egy szendvicset is csomagol, amit rögtön az elején elmajszolok. A film olyan frenetikus hatással van rám, hogy az este további részében tátott szájjal ülök. Kedvenc indiánjaim, az apacsok vannak benne, bár itt negatív színben feltüntetve. Az arizónai táj lélegzetelállító, a zene fantasztikus. A főcímdal, José Feliciano előadásában, az Old Turkey Buzzard, csodás.

A rendszerváltás után megszaporodott tévécsatornák valamelyikén időnként elkaptam a filmet és újra meg újra megnéztem. Aztán felvettem VHS kazettára. Mostanában pedig letöltve várakozik a mobil winchesteremen egy újabb találkozásra. Minden évben egy alkalommal sort kerítek rá.

 

39

Lennon

1999 Zöld diófa étterem, Neszmély. Lakodalmat ülünk Zsuzsival. Nem tudom mi volt az előzmény, de egyszer csak ott vagyok a színpadon az amerikai rokon lánnyal Flo-val, Gyurikával, az esküvői tanúmmal és John Lennon dalát, az Imagine-t énekeljük. Még geológus tanuló koromban sikerül megszereznem magnókazettán azt a Lennon lemezt, amin ez a dal is található és örök kedvenc maradt. Mostanában, amióta kitört az ukrán-orosz háború a Give Peace A Chance (Adj esélyt a békének) című dalát hallgatom rendszeresen. Mariska annak idején hatalmas Beatles rajongó volt. Az összes lemezét megszerezte, aztán pedig John Lennon Double Fantasy-ját is, amin fele részben osztoznak a dalokon Lennon és Yoko Ono.

1980 december 8-án történt és máig jól emlékszem rá, ahogy bemondja a rádió: Meggyilkolták John Lennon-t! Gyilkosa előzőleg autogramot kért tőle a Double Fantasy című albumra és közös fotó is készült. A merénylő, elmondása szerint egész nap ezt a Beatles dalt hallgatta:

Nap nap után magányosan a hegyen. Ostobán vigyorgó férfi áll teljes csendben. Nem akarja megismerni senki. Tudják csak egy bolond, aki soha nem szól vissza. Ám ez a bolond ott a hegytetőn látja a lenyugvó napot, és érti a világ körforgását. Jó úton jár, a fellegekben él. Ezerféleképp is elmondja ez a férfi, mégsem érti senki. Nem tudják mit akar mondani. Tán senki sem kedveli. *Részlet: Beatles Fool On The Hill (saját, nem szó szerint fordított szöveg)

Később odament Lennon-ék házához, a híres Dakota házhoz és elbújt a bokrokban. Amikor Lennon odaért, hátulról ötször rálőtt. Ebből négy golyó el is találta. Jelenleg is börtönben ül. Már letelt az eredetileg kiszabott büntetése, mégsem engedik szabadon. Lennon halála beleillik abba a végzetes eseménysorba, ami szerint Amerikában, mindenki korán meghal, aki a nép ikonjává válik. Van egy ilyen kifejezés is, hogy a 27-esek klubja. A sztárok, akik 27 évesen haltak meg. Pl. Jimi Hendrix, Jim Morrison, Brian Jones, Janis Joplin, Kurt Cobain és Amy Winehouse. De ebbe a sorba illik Marilyn Monroe, James Dean, Martin Luther King, stb. is.

 

40

Börtön ablakába soha nem süt be a nap

Talán 1979 nyara lehet. Szokás szerint gitározom a házunk mögötti padon. A Fonográf Hunyd le a szemed című dalát gyakorlom. Egyszer csak a semmiből ott terem egy harmincas korú férfi és mellém ül a padra.

- Jól játszol. Figyeltelek innen a bokorból, amikor hangoltál. Tudod a Börtön ablakába soha nem süt be a nap-ot?

- Tudom.

- Eljátszod nekem?

- Persze.

Elkezdem, énekli velem.

„A börtön ablakába soha nem süt be a Nap. Az évek tovaszállnak, mint egy múló pillanat. Ragyogón süt a Nap és szikrázik a fény, csak a szívem szomorú, ha rád gondolok én.

Szeretlek én…”

Együtt dalolunk két ismeretlen ember. Nem tudunk egymásról semmit, de a dal valahogy összeköti lelkünket 1-2 percre. Mint egy amatőr kórusban, amikor mindenféle szakmákból, élethelyzetekből és korosztályból összegyűlnek hasonszőrű emberek és ott egyszer csak a zene csodájának hatására egyesül a lelkük.

Amikor vége lesz. Elköszön.

- Köszönöm neked ezt a pár gyönyörű percet. Mennem kell! Keresnek. Megszöktem a börtönből. Megnéztem anyámat, ettem egy kicsit és most eltűnök.

Ezzel eltűnik. Tátott szájjal nézem és persze nem hiszek neki. Napokkal később hallom, hogy a Vértesben, a Csáki barlangnál elfogtak egy rabot, aki napokig bujkált ott és állítólag egyszer még Oroszlányra is bemerészkedett.

 

41

Dylan

A ’80-as évek eleje. Mindenki kitűzőt hord a dzsekijén, pulóverén. A legnépszerűbbek, a friss rockhullámmal érkező és hihetetlenül népszerű együttesek, akik még nem kaptak lemezkészítési lehetőséget. Csupán koncerteken léteznek. A technikusok titokban felveszik a keverőpultról a bulikat és jó pénzért árulják. Mindenki Hobo Blues Band, P. Mobil, Beatrice, Edda kitűzőt visel. Én is szeretem ezeket, de van valaki, akit jobban istenitek. Talán az akusztikus gitár miatt, amit el sem engedek. Mindig nálam van. A hangoláshoz H villát használok. A hangvilla mindig a farmerdzsekim zsebében van, egy doboz Postinor, esemény utáni tabletta társaságában, amit Angi nagynénémmel iratok fel az orvosnál. A szívem felett, a bal zsebben, a személyi igazolvány, a mások oldalon a villa és a tabletták.

Valahonnan szerzek egy apró Bob Dylan képet. Nálam ő az Isten akkoriban. A népénekes, a lázadó, a magányos hős, a megmondó, a háborúellenes és polgárjogi aktivista. Volt, hogy megtagadta Istent, volt, hogy igehirdetője volt. A tökéletes és érthetetlen.

Szóval valamelyik magyar rockhős jelvényét felülragasztom Bob Dylan képével és ezt hordom a mellemen, a többiek értelen pillantásai ellenére. Egy lány a kedvemért elmegy a városi könyvtárba és kimásol egy fél Dylan Thomas verseskötetet, hisz Bob tőle kölcsönözte művésznevét. Tehát Dylan Thomast olvasni kell!

Egy haverom afféle nyaktilót készít hegesztő pálcából, amire szájharmonikát lehet rögzíteni. Nem perfekt, de megteszi. Így aztán beindul a lakótelepen a Bob Dylan kultusz élesztése. Folyamatosan gyakorlom és játszom a számait. Like a Rolling Stone, Knockin' On Heaven's Door, All Along the Watchtower, Mr Tambourine Man, Blowin' In The Wind. Utánzom a gitározás közbeni szájharmonikázást is, inkább kevesebb, mint több sikerrel. De azért, ez fontos momentuma volt 1981 - 82-nek.

Idővel Dylan is átalakult. Már nem volt példakép, vagy hős a szememben. Sztár allűröket vett fel és a zenéje sem volt már az, ami régen. Egyszer eljött Magyarországra is és a koncertje kudarc lett a gyér érdeklődés miatt. Szerencsére nem voltam ott. A legendája még bennem él a régi dalai folytán és azokat rendszeresen hallgatom.

2016-ban hatalmas meglepetésre ő kapta az irodalmi Nobel-díjat. Dylan hetekig nem reagált a sajtóban, majd jelezte, hogy elfogadja a díjat. A díjátadóra nem ment el, csupán fél évvel később stockholmi koncertje alkalmával vette át.

Csak remélni tudom, hogy lelke mélyén visszatért gondolkodása forrásához. Nehezen fogadta el a tényt, hogy méltónak találtatott és a világirodalom legnagyobb klasszikusai közé emelkedhet.

 

42

Az első túra

4 éves vagyok. Apám a nyakában cipel az oroszlányi határban elterülő legelőn át, a Vértesben található Csáki-barlangtól hazafelé. Ekkoriban százszámra legeltették itt a birkákat. Ezt a kirándulást tekintem életem első túrájának.

A legenda úgy tartja, belepisiltem a nyakába, mert féltem szólni, hogy kell. Az előzmény az volt, hogy két rosszarcú alak ott bujkált a barlangnál. Látszott, hogy ott laknak, égett a tűz a bejárat előtt és nagyon méregették az én gyönyörű, akkor 22 éves anyukámat. Ez apámnak nem tetszett és szóvá is tette. Némi szócsata után eljöttünk. Apám a legkeményebb fickó volt, akit valaha is ismertem, de a családja miatt nem vette fel velük a kesztyűt. Ezt a barlangot csupán akkoriban ásták ki. Én számtalanszor felkerestem azóta is. Rendszeresen bújtak meg itt különböző alakok, egy-két napra.

A barlang tetején lévő lapos platón sokszor piknikeztünk. Ott hagytam el a vadásztőröm, amit 14. születésnapomra kaptam. Akkoriban a késtartásnak kultusza volt. A kisgyermekeknek halas bicskát vettek a búcsúban. Ezek nyele fémből készült és ezüsthalat formázott. Pengéje rövid, kb 5 cm hosszú és életlen. A felső tagozatos fiúknak már illett komolyabb, szalonnázó bicskát tartani. Ezek nyele fa, vagy gyöngyházas, esetleg csontból készült, a pengéje pedig 5-10 cm közötti hosszúságú és éles. Aztán 14 év fölött jött a vadásztőr. Ez ma már fegyvernek minősül. Egy időben Rambo tőrnek hívták, hozzáteszem, hogy Rambo-t akkor még nem ismertük.

A másik dolog, ami ideköt, hogy a barlang szájától jobbra elnyúlik egy hosszabb sziklafal. Nem magas. Néhány méter, alatta bokros aljzat. Itt tanulgattam és gyakoroltam a sziklamászás alapjait.

 

43

Kullancsok

1995 nyara: Belépünk az oroszlányi orvosi ügyeletre. 40-es orvos, unott arccal fogad. Még nem volt aznap délután semmi dolga. Zsuzsi 23. Teljes szépségében ragyog. Ahogy a barátaim jellemezték akkoriban: Igazi „felsőpolcos” szépség. Ennek magyarázata: a bárokban a felső polcra rakják azokat az italokat, amik különlegesek és drágák, hiszen ritkán kell levenni őket.

Az orvos is felélénkül a látványtól.

- Miben segíthetek?

- Az Oroszlánkő váránál túráztunk és észrevettük, hogy a hölgybe elég sok kullancs belemászott. Elkezdtük kiszedegetni, amikor is furcsa érzése támadt. Lekapta a pólóját – az orvos erre már teljesen felvillanyozódott – és a mellébe egy hatalmas lókullancs fúródott. Nem mertünk hozzányúlni.

- Jól tették! Mutassák!

Zsuzsi lekapja a pólót. Az orvos már örül. Ezt az ügyeletet megőrzi emlékeiben. A jobb mell alsó felében, hatalmas kullancs. Az orvos bal kezével megfogja és kicsit megemelve megnyomja a mellet, hogy feszüljön és kidudorodjon ott, ahol a kullancs tanyát vert. Zsuzsi elpirul. A másik kezével a csipeszt fogja. A vérszívó elég nehezen jön ki.

- Nézzük most már meg, maradt-e még!

Még további hetet találunk a hajas fejbőrben, a fültövén és az egyik hónaljban is. Bennem egy sincs!

Most 2023 február eleje van. Éppen hazaértem az Oroszlánkő várától. Hányszor is lehettem már arra?! Jól beöltöztem, mert idén kicsit nedvesebb a tél, még ha eső is a csapadék. Ledobom a pólóm és egy kávé mellett elkezdek telefonálni. Meglátok a hasfalamban egy apró fekete kullancsot, majd a mellemben további kettőt!

 

44

Struccpolitika

1998, Pineda del Mar. Costa Brava. A part apró kavicsos és gyorsan mélyül. Az ember hármat lép és már nincs a lába alatt semmi. A víz elég hűvös. Nem volt ideje felmelegedni a hirtelen mélyülés és az állandó hullámzás miatt. Hallgatjuk a tenger ütemes morajlását. A levegő meleg. Nemrég jöttünk ki a vízből és hason fekve próbálunk megszáradni. - Játsszunk struccpolitikát! - mondja Zsuzsi és belenyomja arcom az aprókavicsos talajba, mint hivatal-kisasszony a pecsétet a bélyegzőpárnába. Felemelem az arcom. Akár egy kőember. Mindketten röhögünk, persze én csak annyira, hogy ne kerüljenek a lepotyogó kavicsok a számba. Enyhe figyelmeztetés volt ez, hogy 4 év ökörködés, csavargás és szerelmeskedés után ideje lenne megkérni a kezét.

 

45

Hajnóczy

Számomra Oroszlány egyik legikonikusabb pontja a Fürst Sándor és a Gárdonyi Géza utcák kereszteződésében található könyvesbolt. A bejárat felett egy fantasztikus torony áll, egyik oldalról egy kapuív, amelyen átvisz egy út. Hangulatos pontja a városnak építése óta, vagyis valamikor az ’50-es évek végétől.

Ide mindig bementem, ha arra jártam. Voltak olyan polcai, ahol régebben kiadott könyveket tároltak. Itt vettem számtalan verseskötetet Weöres Sándort, Károlyi Amyt, stb Emlékszem, amikor a Bányászklubban kitöltöttem a KRESZ vizsga tesztet 1981-ben, idesétáltam és találtam egy Heltai Jenő kötetet, amin jól elszórakoztam az eredményre várva. Egy másik alkalommal igazi kincsre leltem: Li Taj Po, Tu Fu, Po Csü-ji verseskötet! Ez egy utazó könyv lett. Több ezer kilométert megtett már velem az évtizedek során, vagy ott vettem Auden válogatott verseit. A Szfinx-et hányszor elolvastam, mielőtt elmentem Egyiptomba!

Bevonulás előtt leltem rá Hajnóczy Péter összegyűjtött műveire. Elég vastag kötet volt. Teljesen magával ragadott ennek a géniusznak a tehetsége, akit addigra már elragadtak démonai a túlvilágra. Annyira kellettek a sorai! Megtisztultam tőlük. Segített felállni mindenkor. Sok embernek kölcsönadtam és mindig visszakértem. Aztán elkísért a hadseregbe is 1984-ben. Ott a barátaim olvasták először, aztán egy törzszászlós is elkunyerálta Jászberényben. Tőle már nehezebb volt visszaszerezni, de nem hagytam nála. Amikor István már alkalmas volt rá, neki is odaadtam. Azóta az ő polcán van. Egy-két alkalommal levettem, beleolvastam, de már ott a helye. Azóta más könyveim is odaköltöztek.

 

46

Két lány

1997 októberében, teljesen váratlanul sikerül eljutni Egyiptomba. Párizsba akartunk menni és már szállodát is kerestem. Még egy hónap volt hátra az utazásig és akkor megláttam a fillérekért kínált Egyiptomi utat. Betegségre hivatkozva visszamondtam Párizst, akkor még nem kellett ezért fizetni semmit és beleálltam az Egyiptomi út szervezésébe. Ez szinte lehetetlen küldetésnek látszott. Az utazási iroda egyiptomi volt, Budapesten csak két személyes képviselettel, ahol az egyik nem tudott magyarul sem. Egypt Air-rel repülni. Magyar, senki a repülőn. Nem volt vízumunk sem. Nem gondoltam, hogy ezt nehéz beszerezni. Az irodában azt mondták, csak ők tudják ennyi idő alatt elintézni. Mennyire igazuk volt! A gépünk este 10-kor indult Ferihegyről és az okmányainkat 1 órával indulás előtt hozta ki a magyarul tudó alkalmazott a reptérre. Szerencse, hogy keveredett dugóba, vagy nem karambolozott.

Az első lány: Az idegenvezetőnk egy félig magyar, félig arab lány. Ő is húszas évei közepén jár, mint Zsuzsi. Jól beszéli a nyelvünket, mert anyukája magyar és ide jött férjhez. Minden közös programra hárman megyünk, persze, amire befizettünk. A Szfinxnél azt mondja, oda kell állnunk az ősi szobor elé, és meg kell csókoljuk egymást. Ő pedig majd lefotózza. Ez az örökké összetartozás jelképe lesz. Szőke hajú, akár Zsuzsi. Kérdezem tőle, hogy miért nincs a fején kendő. Elmagyarázza, hogy Egyiptomban azok a lányok, akik házasok már kendőt hordanak. Akit eljegyeznek, tiszteletből eltakarja a haját és az is, akinek komoly barátja van. Neki nincs köze egyetlen fiúhoz sem, ezért nincs kendő a fején. Ez egyben azt is jelenti, hogy jelzi a fiúk felé, hogy még szabad.

A második: A Penta Siag Hotelben lakunk Gizah-ban, aminek 9. emeleti erkélyéről rálátni a piramisokra. Szobalányunk egy fiatal, gyönyörű, szudáni lány. Csillogó, fekete bőre van. Piros szája, hófehér szeme fehérje és fogai, csak úgy virítanak. Haja szorosan lekötve. Világoskék alkalmazotti ruhája van, fehér, csipkehatású díszítésekkel. Még kis főkötője is a fején. Szégyenlősen mutatkozik be, hogy ő fog nálunk rendet tartani. Egy alkalommal csak a délután közepén lesz programunk, ezért az ágyban pihengettünk, amikor benyit. Soha nem tudnám elképzelni, hogy észre lehet ezen a bőrön venni az elpirulást, de észre lehet! Hamar eltelt az a pár nap, amit ott töltöttünk és eljött a kiköltözés ideje a hotelből. Szólunk a szobalánynak, hogy elmegyünk. Ő megáll rémülten, mint aki szörnyű hírt kap, sírva fakad és Zsuzsi nyakába borul. Össze-vissza csókolgatja. Mindketten zavartan állunk. Mintha valaki egy családtagjától, vagy szerelmétől búcsúzna, akit soha többé nem láthat.

 

47

Emanuelle

Athén, 1983 júniusa. Egy hónapig hálózsákkal járjuk az országot. Célunk, hogy egyetlen éjszakát sem töltve fizetős szálláson, jelentős összegeket spóroljunk meg. Ez végül sikerül is, csupán a Pireusz – Iraklion hajójáraton alszunk ágyban, akkor viszont közel nyolc órát, hisz a hajó este 6-kor indul és reggel 7 is van már, mire kikötünk. A csomagjainkat rendszerint vasútállomási csomag megőrzőben tartjuk és este vesszük ki, mert akkoriban Görögországban este 10-kor bezártak a vasútállomások, és a csomag megőrzők ezek területén vannak. Az előző éjjel elkéstünk és egy éjjel is nyitva tartó bár, utcára kitelepített asztalainak egyikénél próbáljuk átvészelni az éjszakát. A fura alakokat már megszoktuk, hisz a parkok, amikben aludtunk, tele voltak ilyen figurákkal. Most azonban elég rossz a helyzet. Megint elkéstünk. A második éjszaka, hálózsák nélkül elég keménynek ígérkezik. Az a mentőötletem támad, hogy keressünk egy folyamatosan játszó mozit, ahol elvagyunk reggelig. Három ilyet is találunk. Ebből kettő pornó mozi. Választjuk a harmadikat. Ez viszont az Emanuelle című francia erotikus filmet adja, franciául, görög felirattal, amiről már hallottunk, de a kádári Magyarországon nem volt látható. Kellemeset a hasznossal, ismerkedjünk meg Emanuelle-el. Éjjel 11 körül van, amikor beülünk. Reggel, hét felé azt mondják menjünk el, mert mindjárt takarítanak. Ez idő alatt nagyjából ötször lement a film, amit részletekben kellett utólag összerakni, aztán sok-sok évvel később, a rendszerváltás környékén tudtam egyben megnézni.

 

48

János bácsi

A ’60-as években Oroszlány igazi forrasztótégely. Rohamosan akarják növelni a barnaszén kitermelést. Az országot bányásztoborzók járják. Hozzák Oroszlányra a fiatal férfiakat dolgozni és a gyerekeket a vájáriskolába. Szabolcs, Borsod, Békés sok fiatalja kerül ekkor a városba. Először a város szélén kis bányászkolóniákba, úgynevezett hatajtósokba költöznek, amíg épülnek a város lakótelepei. A város szélén cigánytelepek is vannak. Ahogy épülnek a házak telepítik be az ország legkülönbözőbb pontjairól jövő embereket és számolják fel a cigánytelepeket is. Így igen vegyes lakóközösségek jönnek létre, sok–sok konfliktussal. A város rendőrkapitányságát is megerősítik, önkéntes rendőrséget szerveznek és munkásőr csapat is létrejön, főleg a fiatal bányászokból. Erős lesz a párt, a KISZ és szakszervezetek is.

Ezek az erőszakszervezetek elég nagy rendet tartanak. Folyamatosan láthatóak az utcán.

6 éves lehetek. Forró nyár van. Épp elvonult egy vihar. Ilyenkor kötelező program a pocsolyákban ugrálás mezítláb. Most is ezt csinálom a többi gyerekkel együtt. Hallom, hogy hangosan énekelve jön haza János bácsi. Alig tud menni. Ő a szomszédunk. Rendőr egyenruhában van, de a fején nincs sapka. Odaköszönünk:

- Csókolom, János bácsi!

- Szerbusztok gyerekek! Jók voltatok? – kérdezi dülöngélve, atyáskodó hangon.

- Igen!

- Na, jól van! Játszódjatok akkor!

Betántorog a lépcsőházba. 5 perc múlva rohan utána egy fiatal, rossz arcú ember.

Kérdezi tőlünk:

- János bácsi merre lakik? A Városkapu étterembe felejtette a sapkáját.

Mutatja a rendőrök tányérsapkáját.

Hát igen! Abban a korban még egy közrendőrnek is akkora hatalma volt, hogy futva vitték utána a sapkáját.

 

49

Poszt-apokaliptikus horror

2020.március 20. Dühöng a korona vírus. De vírus ide, vírus oda, amíg van munkája az embernek, dolgoznia kell. Nekem szerencsém van. Nemcsak, hogy van munkám, de ennek révén autózhatok szinte a fél országban. Papírom van róla. Társadalmilag nélkülözhetetlen feladataim vannak. Vízkutakat és iparilag szennyezett területeket vizsgálok. Ezt ugyebár mindig kell csinálni. A szennyeződések és fertőzések nem függenek a covid 19 vírustól.

Nekem a heti rutinom része, hogy elmegyek mintákat szedni, mondjuk a Vértesbe, vagy a Balaton-felvidékre, vagy a Gerecsébe és azokat még aznap felszállítom egy Újpesten működő akkreditált laboratóriumba.

Tehát az útvonal autóval Tatabánya – Újpest nagyjából ugyanaz. Bejáratott, kb a 10. alkalom után rutinná vált, így túl az 50. meneten, nem csak a házakat, de embereket, járdaszigeteken tanyázó bérkoldusokat is felismer az ember.

Próbálok dél körül menni, akkor kicsi a forgalom a belvárosban. Hazafelé ez a belvárosi útvonal: Bajcsy-Zsilinszky út, Károly körút, Kossuth Lajos utca… Hatalmas tömeg, ekkorra már megélénkül a belváros. Turista áradat az Opera környékén, a Bazilikánál, a Deák téren, az Astoria körül és a körutakon is. Feléled a város és csak éjjel csendesül el.

Most utoljára, ahogy lejöttem a nyugati felüljáróról, feltűnt, hogy kevés az ember. A Bajcsy-Zsilinszky-n, elég hosszú ez a sugárút, volt idő, hogy leessen a tantusz: nincsenek turisták és az itt lakók is csak nyomós indokkal jöhetnek ki az utcára! Rémtörténeteket hallani, hogy milyen összegekre büntetnek rendőrök, ha nem nyomós okkal tartózkodik valaki az utcán. Kapósak lesznek a kis termetű kutyák. A legjobb alibi a kutyapisiltetés.

Gondolkodni kezdtem, hogyan tesztelhetném a kongó belváros ürességét.

Az Operánál lévő zebra előtt mindig lámpát kapok. Most is… és akkor beugrott, megtaláltam!

A tesztelés módszere: piros lámpánál jobbra néz, számol, balra néz, számol.

Opera: jobbra 6 ember, ebből 2 köztisztasági dolgozó!

Szent István tér: amíg belátok a Bazilika irányába, 0 ember.

Az Andrássy úti zebra: balról 3, jobbról 1, a következő zebra: amely a József Attila utca és az Andrássy hömpölygő tömegét vezeti át a csomóponton: jobbra 1, balról 3 ember.

Ugyanez a Károly körúton, ott 3 zebra is van, 100 méteren belül egyiknél sem várt gyalogos a Dohány utcáig.

Egészen az Astoriáig ember alig, azok is villamos megállójának, járdaszigetén. Kevesebb autó, szinte alig látok magán gépjárműveket. Még a Netpincéres biciklisek és robogósok is megritkultak, akár egy katasztrófa filmben, vagy poszt-apokaliptikus horrorban.

A korona túszul ejtette a belvárost, a fővárost, Magyarországot, Európát, a világot.

 

50

Az örök lelki frissesség

2020 júliusa. Épp fellélegzünk a covid első rémisztő szorításából. Hurrá! Lehet egy picit kimozdulni. Egy napos túrára indulunk Petivel a Bécsi-Alpokba. A Vivaldi Travel segítségével jutunk el a csodás Puchbergbe, majd onnan a Salamander névre keresztelt fogaskerekű vasúttal megyünk fel a Schneeberg felső végállomására, 1800 méter magasságba. Négy órát kapunk, hogy meghódítsuk az innen elérhető három csúcsot, a Kaisersteint (2061), a Klosterwappent (2076) és a kicsit alacsonyabb Waxnegelt (1888). A Schneeberget, a Bécsi-Alpok királynőjeként is emlegetik és valóban! Királynőként ragyog a táj felett. Tiszta időben még a Bakonyból is látható!

Túl vagyunk a csúcsokon. Peti a legalacsonyabbra már nem jön fel. Megfájdult a térde. Megbeszéljük, hogy a fogaskerekűnél találkozunk és én elindulok egyedül a Waxnagelre. Csordultig telek a látvánnyal. Hófoltok szürkesége és méregzöld erős kontrasztja. A csodás kilátás, a végtelen terek, az alpesi virágok színpompája örökre szívembe zárja ezt a helyet. Nem gondolom, hogy maradt még egy pici hely a lelkemben, hogy képes leszek befogadni bármi újabb ingert.

Már az utolsó lépéseket teszem lefelé és elhaladok egy öreg pár mellett. Nem tudnám megmondani hány évesek lehetnek. Mondjuk 75. Apró, biztos léptekkel haladnak, ők is visszafelé jönnek. Jól összeszokott párnak tűnnek. Kedélyesen beszélgetnek. Visszanézek rájuk és akkor rájövök! Ezt az élményt keresem! … és ezt a nőt keresem, amióta egyedül vagyok! Akivel megélhetem ennyi idősen ezt az örömöt. A felfedezés örömét, újabb és újabb színeket, a tavasz levegőjét, a nyárét és minden évszakét, a mediterrán tenger sós illatát, a hegyi levegőt, a végtelen teret, az örök lelki frissességet és fiatalságot.

 

51

Sziklák

1991. Egy kőbánya oldalában gubbasztok. Nem találom az utat, hogy tovább menjek. Jobbra sincs jó fogás, balra sem találom a lehetőséget. Ha a lábam elé nézek, egy meredély. Arra menni öngyilkosság lenne. Tél vége van. Február. Elég sok csapadék volt. Csúszik minden. Ráadásul, nem bakancsban, vagy túracipőben vagyok, hanem egy egyszerű hótaposóban. Nem ázik át, meleg is, de nem elég merev a talpa. Nem lehet vele fix pontot találni, csak, ha egy egész talpnyi helyet találnék, de itt nincs akkora. Tehát nem elég stabil. Apám lentről kiabál:

- Indulj már el valamerre! Mindjárt kihívom a Juszt Lászlót, hogy csináljon veled egy riportot. Tudod, mint a múlt héten, a Gellért-hegyen, amikor fennakadt egy amatőr sziklamászó, és akkor benne leszel a híradóban!

Röhög a saját poénján. Húsz perce indultam fel. Szokás szerint fater provokált.

- Fogadjunk, hogy nem tudsz felmászni ennek a kőbányának a falán!

- De feltudok!

- Na, lássuk!

- Te mondtad!

Amikor gyerekkoromba kirándultunk, akkor is felküldött mindenhová., fákra, kisebb sziklákra. Volt, hogy nagy villamos traverzekre is. Persze tudta, meddig mászhatok, erősáramú villamosmérnök volt. Anyámat meg kitörte a frász.

Elindulok. Jól megy. Gyorsan haladok, de minél magasabbra érek, annál nehezebb. A meredek részek mentén kevés kapaszkodási lehetőség. Főleg a két kezemmel keresem a biztos fogásokat. A csúszás miatt, a lábam olyan óvatosan használom, mintha tojásokon lépdelnék. De most megakadtam. Tudom, nem jön ide senki, lentről pedig nem látszik olyan vészesnek, csak ha már ott vagy. Talán egy 80-100 méter magasan lehetek. Egy eshetőség, hogy a falhoz tapadva visszacsúszom ezen a részen, és új útvonalat keresek, de ha átbukom közben, akkor leesem. Elvetve. Most az a tervem születik, hogy mindenképp oldalt kell elinduljak, mert a fejem felett kiszögel a szikla, és biztosítás nélkül nem lehet ezen a kitett helyen átjutni. Tehát el kell érnem oldalazva a kőbánya oldalán az erdő szélét és akkor kijutok a kőbányából. Már nem a lehetséges fogásokat méregetem, hanem hogy melyik oldalon lehet közelebb az erdő. Aztán keresek egy fogást a jobb kezemmel. Megnézem mennyire sáros. Jól megmarkolom. Ez stabil! Így eldőlt, jobbra fogok menni. A lábammal is találok egy fél talpnyit. Tudom kevés, de ez van. Először a kezemre majd a lábamra is átteszem a testsúlyom egy részét. Most a bal, kezemmel találok, majdnem az oldalamnál egy öklömnyi bemélyedést. Beleteszem a bal öklöm és összeszorítom a markom. Beleszorul az öklöm, mint parafadugó, egy borosüveg nyakában. Jó stabil. Megvan a 3 fix pont, ami mindig meg kell legyen, ha mászol. A bal lábam talál egy teletalpnyi helyet. A testem súlypontját igyekszem minél inkább a fal közelébe hozni. Szinte rátapadni a sziklára. Ilyenkor nem szabad sietni. Türelemmel megtalálni a fogást kéznek és lábnak. Csak erre koncentrálni, semmi másra. Így haladok lassan és megfontoltan. Tíz perc alatt elérem a kőbánya szélét, nagyjából a teljes magasság 4/5-énél. Kinyúlok és találok egy cserjét. Megrángatom, hogy mennyire biztosan kapaszkodnak a gyökerei. Megmarkolom és húzom magam. Hassal kicsúszok az erdőbe. A peremen felmegyek a kőfal tetejére és lekiálltok.

- Na, ugye!

- Gyere már le, még felmegyünk a Csókakői várromhoz! – kiált vissza apám.

Már nem a történet része, de a várhoz menet apám rálép egy kődarabra és eltöri a köbcsontját!

Ennyi elég egy balesethez.

 

52

Kész az ebéd!

5 éves vagyok. Nyár van. Petőfi udvar, aminek hátsó része a hírhedt sárga tömb. Oroszlány legveszélyesebb része. De nem nekem. Itt élek. A játszótér egy homokozóból és 3 láncos hintából áll és két mérleghintából. Összeszedtem pár 10, 20 és 50 fillérest. A többiek is. Húzunk egy vonalat a hátsó lépcsőház mögötti fekete salakos kijárón. Dobáljuk a pénzeket a vonal közelébe. Ha valaki rádobja a vonalra, összeszedjük az összes pénzt. Aki a legjobb dobó volt, a markában összerázza, majd a földre veti. Választ fej vagy írást és összeszedi az általa választott érméket. Azután a második legjobb dobó rázza és szedi ki a pénzt. Így megy ez, amíg a maradék az ötödiknek jut. Most még senki nem tudott a vonalra dobni, ezért szinte az összes apró a pályán van. Aztán megszületik a győztes dobás.

Épp gyűjtögeti össze az aprót a nyertes, amikor megjelennek a Boros testvérek. Vannak vagy öten. Ha valamelyikkel összeakadsz, összeakadsz mindegyikkel. Most is kötözködnek. Ki akarják csalni a pénzt. Menjünk a homokozóba kés-iskolázni. Ez egy olyan játék, amikor úgy kell egy kést a homokba dobni, hogy az ujjak, a kéz, a kar és a fej adott pontjaira hegyével állítjuk a kést, majd onnan úgy kell elejteni, hogy a levegőben megforduljon és pengével álljon a homokba. A két kéz ujjbegyei, kézfej, csukló, alkar könyék oldal, váll, ál, orrhegy, homlok a fokozatok. Ha egymás után mindegyik elsőre sikerül, te vagy a győztes. Ha félúton vétesz, jön a következő, mint egy társasban. Ha ismét rád kerül a sor, ott folytatod, ahol abbahagytad. Nem egyszerű és azért szúr is, ráadásul nem kisgyerekeknek való a késsel való játék. Hosszú pengéjű bicskával, vagy kisebb konyhakéssel szokták játszani.

Szorítom azt a néhány fillért. Nagy érték! Egy kis gombóc fagyi ára 50 fillér. Ebből a pénzből 4 gombóc is kijönne és a fagyis biciklis minden délután 3 felé megjelenik. Csenget és vár, hogy jöjjenek a gyerekek. Általában, csoki és vanília van, néha puncs, vagy karamell. A citrom már igazi csemege. Nekem az a kedvencem.

A Boros testvérek sanyargatnak, hogy mi lesz már. Adjam be a pénzem a játékba. Ők mesterei a késnek.

Akkor meghallom Kossuth Rádió déli harangszóját és ezzel egy időben mamám kiabálását a 2. emeletről, a konyhaablakból! Kihajolva integet.

- Istvánka, gyere! Kész az ebéd!

Megmenekültem!

 

53

Rádiók

2010 július 16. A Fúzió rádióba megyek, ahol egy különleges műsort szervez barátom, Márkus. Ezen a napon van mindkettőnk szülinapja, ezért kitalálja a „Két szülinapos, egy mikrofon” című műsort, amikor is élőadásban ünnepeljük az irodalmat. Korábban nem szerepeltem még rádióban, főleg nem élőben. Mivel szülinapunk is van, Márkus házi pálinkával fogad a rádió pihenő részén. Még tart az előttünk lévő műsor. Megiszunk nagyjából két deci pálinkát, így az a kis drukk elmúlik. A műsorban versek, műfordítások, rövidebb írások hangzanak el, amiket az elmúlt néhány évben írtam és amelyeket az előző műsorból itt maradt lány olvas fel. Mi tovább iszogatunk, a következő adás szerkesztője kibontja az általam hozott Badacsonyi szürkebarátot. Az üveg nagyot durran, amikor kikerül belőle a dugó. Egyszer Márkus elfelejti lehúzni a mikrofonjainkat, az összekötő zene idején. Szerencsére nem mondunk semmi olyat, amit később megbánnánk. Meg hát ez az élő adás varázsa. Ami egyszer kimegy az éterbe, az már nem mászik vissza a mikrofonba.

A következő évben már a Muzsikus rádióban, újra közös műsorban, a Tollal irodalmi portál Diktaton című műsorában. Melinda, az akkori főszerkesztő és mi ketten beszélgetünk, az alkotás folyamatáról, indíttatásról és újra elhangzik egy sor írásom. A műsor közben bejön a rádió főszerkesztője és ő is bekapcsolódik a beszélgetésbe. A műsor után ismét bejön.

Hallgattalak benneteket és annyira élveztem, hogy kicsit ott akartam én is lenni. Az jutott eszembe, hogy péntek esténként lehetne egy beszélgetős kultúrműsort csinálni ebben a stílusban és hangulatban. Az ötletből nem lett semmi, mégis jó visszaemlékezni rá.

Robi, a főszerkesztő, rádiótulajdonos, a covid egyik általam ismert első áldozata volt. Feleségét és 3 gyermekét hagyta itt.

 

54

Kistiti a Petőfi udvarból

A játszótéri bandák története. Oroszlány új építésű munkásnegyede. A házak tereket ölelnek. A tereken egyszerű játszóterek vannak, vagy csak kopár, gyérfüves placcok, de mindenképpen alkalmasak arra, hogy a gyerekeket kiküldjék az apró lakásokból és a szabadidő nagy részét ott töltsék. Ezek amolyan közösségi terek lesznek, amit tartalommal csak az ott lévők tudnak megtölteni. Mi lehet a tartalom akkoriban? Közösséggé szerveződni. Mindenki kap egy jelzőt, hogy ilyen téri, meg olyan téri és egy becenevet. Például én voltam 4 évesen Kistiti a Petőfi udvarból.

Ha véletlenül átmész egy másik ilyen térre, és meglátja valamelyik ottani gyerek, akkor elzavarnak, vagy elkapnak, ha tudnak, megvernek. Például, ha egy nagyobb gyereket elküldtek a boltban, hogy vegyen mondjuk egy kiló kenyeret, nem tudott keresztbe menni a tereken át, mert valamelyiken biztos elkapják, vagy megzavarják. Ki kellett menni az utcákra, ahol a felnőttek is jártak. Módszer lehetett még az is, ha futva megy az ember. Jó eséllyel épp bőrrel megússza, de utána már figyelni fognak rá és visszafelé a kenyérrel, főleg a kannás tejjel már nem lehet futni és akkor vége.

Ezek a kis gyerekbandák, ha volt köztük egy vezéregyéniség, aki megszervezte őket, nagyon erősekké és hírhedtté tudtak válni. A mi terünkön még belháború is van. A Borosokat nem vették be a bandába. Ezért nálunk akkor is veszélyben van az ember, ha egyedül küldik le, mondjuk egy szelet zsíros kenyérrel a kezében, hogy ne zavarjon otthon.

A mi terünk bandája 10-12 tagú lehet, persze a kicsik nem számítanak tagnak, csak szimpatizánsok és védencek lehetnek. Kizárólag olyan lehetett bandatag, aki már tudott verekedni, vagy volt valami egyéb használható tudása, értéke. A vezérük Laci volt, egy nagy, izmos, bátor és verekedős fiú. Mi kicsik élvezzük a védelmüket. Atyáskodnak felettünk. Nekik kell szólni, ha a Borosok elvettek valamit tőlünk, vagy bántottak.

Engem egyszer elkaptak. Épp akkor jöttem le és egy kétkilós kenyér friss, ropogós sarkát rágcsáltam. Rögtön elém álltak és kötözködni kezdtek. Aztán lökdöstek, hogy minek vagyok itt a téren. Előkerült még két testvérük. Fellöktek és akkor jött az ötödik is a közös biciklijükkel és elütött, ahogy a földön feküdtem. Körbeálltak és szidalmaztak. Az egyik kitalálta, hogy át kellene menni a fejemen a biciklivel. Már letepertek újra és a bicós is hátratolatott a mutatványhoz. Szerencsére előkerült Laci. Na, ő aztán rendbe rakta őket. Még a kerékpárt is földhöz vágta. A Kistiti a védelmünk alatt áll, ordította a menekülő Borosok után.

Első munkahelyem a majki bánya volt 1980-ban. Laci ott dolgozott. Hatalmas, izmos vájár lett belőle. Aztán hamar eltűnt. Még csak pár hete voltam ott és a köszönésen kívül még nem is beszélgettünk a régi szép időkről. Évekkel később hallottam, hogy disszidált és Chicago-ba került. Ott valami rablásba keveredett mindjárt az elején és kapott 8 év börtönt.

A ’60-as és ’70-es években Oroszlány beceneve Kis-Csikágó volt! Tisztelettel vegyes félelemmel néztek rád, ha onnan jöttél.

 

55

Alámerülés a múltba

1996-97 körül, az oroszlányi szénbányáknál, a minőség-ellenőrzési osztályon dolgozom. Állandó feladataim mellett rám és még néhány műszaki kollégámra testálják a szén reklamációk kivizsgálását és nagyjából két évig rajtunk is marad. Ez néha kellemetlen, van, hogy nehéz, máskor egyszerű rutin feladat. Például, amikor egy győri Tüzép telepen megreklamáltak 200 tonna diószenet és a Tüzép vezetője azzal fogadott, hogy szóba sem áll velem, majd mindjárt jön az ügyvédje, mert ő nem kíván megegyezni, nem volt egyszerű dolog. Amikor az épp divatba jött harci kutyákból kettő is rohan felém Császártöltésen, ahogy a rostált daraszenet mintázom a fóliasátor carborobot kazánjánál, az kicsit izgalmasabb egy átlag napnál. Néhány mázsa tüzelő minősége miatt Siklósra menni és a reklamációt tévő elnézést kér, hogy ő nem gondolta, hogy emiatt átutazzuk a fél országot, akkor kellemes.

Sok-sok történet közül talán egy van, ami igazán emlékezetes marad. Jön a telefon, hogy szénjárandóság (nyugdíjas bányászoknak járó ingyenes szénjuttatás) minőségét reklamálják az oroszlányi Petőfi udvarban. Micsoda? Akkorra az a néhány háztömb, amelyek közt legfiatalabb koromban acélosodtam, már igazi gettóvá vált. Oda nem mert bemenni senki. De nekem be kell most. Nem gondolok rá, hogy bajom eshet, annál inkább arra, hogy ez egy nosztalgia kirándulás lesz a múltban. Szólok a sofőrnek:

- Gyere Drusza, megyünk a Petőfi udvarba szénreklamációra!

Ő nem jön, mondja. Oda fehér ember nem teszi be a lábát.

- Kinek lehet ott szene?

- Nem tudom. Mindegy! Menni kell!

Odavisz a terület szélére és leparkol. Nem jön tovább. Kiszállok az autóból. Galléros ing, zakó, bőrcipő, diplomata táska. Arra gondolok, hogy majd azt hiszik az önkormányzattól jöttem. Talán az megvéd.

Látom, a papíron, amit a titkárnő a kezembe nyomott, nincs pontos cím, csak név. A néhány tömb bármelyikében lehet. Gyorsan döntök. Bemegyek az első ház, első lépcsőházába. A szegénység, a nyomor eltéveszthetetlen szaga megcsap. Fel az elsőre. Nagy zaj. Bármelyik ajtóra koncentrálok, mindegyik mögött sok ember van. Bekopogok a leghangosabba. Félmeztelen, velem egykorú férfi nyit ajtót. Ismerem gyerekkoromból! Úgy meglepődöm, hogy azon a nevén szólítom, ahogy még Kistitiként ismertem meg.

- Szia, Omega! Én is itt laktam régen és keresek valakit.

- Honnan jöttél, a tanácstól?

- Nem a bányától.

Mondom a nevet, akit keresek.

- Nem ismerem. -válaszolja,- de gyere, felmegyünk egy emelettel feljebb, hátha ismeri valaki. Addigra már vagy 2-3 kisebb gyerek, fiatalabb felnőttek kijöttek a lépcsőházba, megnézni engem az idegent, a magyart, aki be mert ide jönni. Felérünk a másodikra, bekopog a kísérőm. Rögtön kiáramlik onnan is néhány ember. Elmondom kit keresek. Segítőkészek. Találgatnak egymás között ki lehet a keresett személy, aztán az egyik azt mondja, két házzal arrébb lesz, de pontosan nem tudja.

Elköszönök. Kilépek. Fellélegzem a tiszta levegőn. Omega még megkérdezi, hogy elkísérjen-e. Megköszönöm a segítségét, de most egyedül kell menjek. Meglepnek az emlékek. Most épp elhaladok a ház mögött, ahol laktam, a fekete salakos kijáró mellett, ahová pénzt dobáltunk és amott van a homokozó, ahol kés-iskolán edződtem. Most megyek el a Boros testvérek tömbje mellett és odaérek a harmadik tömbhöz. Erre a térre már be sem mertem lépni kiskoromban, mert egy másik kölyökbandáé volt. Most már bemerek. Három lépcsőház. Melyik lehet? Jön egy állapotos, fiatal nő. Megállítom és mondom neki miért vagyok itt. Igen ismeri, mondja. Középső lépcsőház, első emelet. Félve kérdezem meg:

- Roma?

- Nem, az egyetlen magyar, aki még itt maradt.

 

56

A bánya pokla

1971. Végre új lakás, végre saját szoba. Épül a szocialista lakótelep. Először az építkezéseken játszunk. Panelok egymásra rakva, mint a grund farakásai. Alakulnak az új baráti körök. Már vannak új, kis kölökcsapatok, akik a panelrakások tetején tanyáznak. Nekünk még nincs csapat. Újak vagyunk és kicsik, nem ismerjük egymást, majd 1-2 év múlva lesz, nem is akármilyen.

Most a Borosok itteni megfelelői a Prisznyák testvérek uralják a terepet. Ketten vannak, de nagyon agresszívak. Mindenhol belekötnek mindenkibe, aki csak a közelükbe kerül. Egyszerűen nem lehet velük mit kezdeni, csak elkerülni. De itt lakunk, nincs hova menni. Párszor hátba támadjuk őket u szöges csúzlival, de annak is megissza valaki a levét. Akit elkapnak, elverik.

Haverom, Józsi, nem fél tőlük. Párszor már össze is mérték az erejüket és a barátom jól elveri az idősebbiket. Ám ő nem lakik itt, csak néha eljön játszani a faluból. Egyszer aztán az Ady Mozinál alaposan helybenhagyja az egyiket, amikor tolakodik a sorban. Onnantól béke van, aztán mi is megszerveződünk.

1980. augusztus eleje. Már egy hete a bányában dolgozom, a majki XX-as aknán, földalatti fúrósként. A geológus suliból mindenki idejön, vagy a földmérőkhöz, ha elsőre nem veszik fel. Nekem a fúrós jutott. Egy elővájásra küldenek fúrni minket. Ahogy beérünk nagy a riadalom. A homlokból kidőlt egy hatalmas darab csigás márga. Pont ezt a vetőt jöttünk megfúrni, aminek lapján kicsúszott ez a tonnás kő. A kő mögött fekszik valaki. Kilógnak a gumicsizmás lábai. Mindenki megrendült. Jönnek a bányamentők is és a felügyelet. Minket elküldenek. Egy másik vágatban várunk.

Másnap visszaküldenek oda. Még mindig nagyon omlásveszélyes a helyzet. A csapatvezető vájár egy vasrúddal megkopogózza a főtét. Azt mondja, most egy darabig nem esik le semmi. Berakom a fúrószárat a fúrógépbe és a lógó kő alá állok. Addig kell befúrni, míg el nem érjük azt a felvetőt, ami visszahozza a széntelepet. A csapatvezető vájár elküld mindenkit a vágat elejéről, a homlokról. Mielőtt elkezdem nyomni a fúrógépet, mögém áll, a vállamra teszi az egyik kezét és azt mondja. Ha érzed, hogy leveszem a kezem rólad, elengeded a fúrót és mindketten hátraugrunk. Elkezdek fúrni. Nem nézek fel és tiszta erőből nyomom. Persze nem szabad sietni. Csak abban a tempóban lehet befúrni, hogy a lyukból eltávozhasson a furat anyaga. Ha gyorsabban csinálom eldugul. Elején sárgás-barna csigás márga pora jön. Ez pont az az anyag, ami megütötte tegnap a vájárt. Egy fúrószár 2 méter hosszú. Már a harmadikat nyomom. Várom, hogy a fúrólyukból kitóduló por színe feketére váltson. Akkor elérjük a széntelepet, vagyis ott van a felvető, ami visszahozta a szenet. Ekkor meg kell állni. Lemérni a befúrt csövek hosszát és megmérni a fúrószár és a homlok által bezárt szöget. Ez a feladat.

Hát ezt is megúsztuk. Kiszállunk a bányából. Megtudom, hogy nem halt meg a tegnapi balesetes, de eltört a gerince és ha ki is jön valaha a kórházból, járni már soha nem fog. 20 éves.

Pár hónap múlva a tömbünkbe költöznek a szüleivel, mert ott tudnak egy földszintes lakást venni. A tolókocsi miatt fontos. Az idősebbik Prisznyák fiú az.

 

57

Teljes napfogyatkozás

1999. augusztus 11. A teljes napfogyatkozás napja, amikor hazánkat is érinti a teljes fogyatkozás sávja. Micsoda esemény! Szerencsés embernek tán egyszer megadatik az életében, a lakhelye közelében, hogy ő is csodálhassa anélkül, hogy átutazza a fél világot. Magyarországon ezt megelőzően 1842-ben volt megfigyelhető és a következő 2081-ben lesz. Tehát kötelező program minden értelmes, a maga körüli világot figyelő embernek.

Hatalmas ajándék a sorstól, hogy a nyaralási szezon kicsúcsosodása idején a jelenséget, a Szombathely-Szeged sávban lehet megfigyelni, vagyis ebbe a Balaton és a Velencei-tó területe is beletartozik. Sokan a vízből tervezik figyelni és hatalmas bulikat terveznek.

Én, mint aki fokozottan érdeklődöm a természettel kapcsolatos események iránt, szintén izgalomban vagyok. Előre megvásárlom a szemüvegeket, amelyeket mindenhol lehet kapni.

Sok ellentétes érzés kavarog bennem. Lassan 5 hónapja Zsuzsi már a feleségem, saját lakásunk van Tatán, és István 8 hónapos magzatként készülődik a világrajövetelre.

Ugyanakkor apám a rák végstádiumába ér lassan, anyám főállású ápolóként éli életét. Így aztán az szóba sem jöhet, hogy elkísérjenek. Danit viszont elviszem magunkkal. Négyen, három ember és egy magzatemberke indulunk átélni a teljes napfogyatkozás élményét. A Balaton és Velence környéke szóba sem jöhet. Már kisebb dugók vannak órákkal az esemény előtt. 8 hónapos terhesség idején már mindenre figyelni kell. Ne legyen dugó, ne legyen a helyszínen tömeg, közel legyen az országút és rögtön elhagyhassuk a helyszínt, ha arra lenne szükség. Fehérvárcsurgó környékét nézem ki magunknak és ott, spontán letérve az útról, egy tó mellett táborozunk le, az eseményre várva. Maga a jelenség nem tart túl sokáig, a teljes sötétség pedig 2 perc 23 másodperces lesz. A Hold árnyéka átvonul a Föld felszínén, miközben kitakarja a Napot. Ahol a teljes árnyék halad végig, ott teljes napfogyatkozást lehet látni.

A Hold árnyéka 12 óra 6 perckor érte el Európát. Magyarországon fél órával később, 12 óra 46 perckor kezdődik a jelenség. Ahogy a Hold beúszik a Nap elé, sötétedni kezd. A vízparti madarak egyre nagyobb számban és egyre zavartabban csicseregnek. A szúnyogok elkezdenek csípni, mint alkonyatkor. Aztán egyenletesen besötétedik, akár egy felgyorsított alkonyat. Mivel olyan helyen vagyunk, ahol nincs település a közelben és mások sincsenek, a sötétség teljes. Szinte félelmetes, de inkább csak csodálkozunk, hisz olyan hamar eltelik az egész. Amikor teljesen kivilágosodik újra, mi önkéntelenül is tapsolni kezdünk, mintha véget ért volna egy színházi előadás és összehúzzák a függönyt. Aztán a madarak újra hallatják a hangjuk, nem értik mi történt. Génjeikbe az ilyen ritka események tapasztalásai nem épülhettek be. Újra nappal van. Összecsukjuk a kempingszékeinket és hazaindulunk. Nekem ez az egész egy kicsit sok. Nem tudom kivonni magam a skizofrén helyzetből: egyszerre készülni a születés és halál eseményeire. De azért egy teljes napfogyatkozás mégiscsak egy van az életben.

 

58

Highway Star

Befejeztem valamit. Épp levezetek a You tube-on. Adriano Celentano egy dalát hallgatom: Il ragazzo della Via Gluck, Veronai koncert 2012-ből. Az olaszok nagyon hálás közöség! Kívülről éneklik, de olyan sokan és vehemensen, hogy Celentano leáll. Vár és keresi a pillanatot, ahol bekapcsolódhat a saját produkciójába. Micsoda koncerthelyszín! A Veronai Aréna.

Hirtelen emlékek tódulnak fel. Bibione, 2016. augusztus vége. Egy olasz buliegyüttes az Eiffel 65 Blue című dalát játssza, a hatalmas közép-olaszországi földrengés utáni segélykoncerten. Augusztus 24-én hatalmas pusztítást végeztek a rengések. Közel 300 ember halt meg.

Tömeg a város főterén. A turisztikai főszezon utolsó napjaiban vagyunk. Minden ital és étel 1 euroval kerül többe, ha adakozni kívánsz. Kérek két sört, magamnak és Istvánnak is veszek egyet. Hálás érte. Nem érdekli az anyja rosszalló pillantása.

Mi a Condominio Monacoban lakunk, a koncert helyszínétől 100 méterre. Két nappal korábban Aldo Casai Forever Deep névre keresztelt Deep Purple cover band ad koncertet. Olyan élethűen adják elő a hard rock klasszikus darabjait, hogy azt hiszen, Deep Purple-n vagyok. Nem nehéz elhinnem. Ian Paice, a Deep Purple dobosa ül a doboknál. A Highway Starral kezdenek, aztán a Space Trucker jön. Hengerelnek több, mint 2 órán át. Petivel nézzük. A közönség lenyűgöző. Az első pillanattól tapsolnak énekelnek, ugrálnak, táncolnak. Isti és Zsuzsi a szálláson maradnak. Éjjel indultunk otthonról és aznap kora délutánra tudtuk elfoglalni az apartmant.

Zsuzsiban már ott bujkál a gyilkos kór. Néhány nap múlva, még ott Itália földjén megkezdődik egy hatalmas versenyfutás a halállal és egy Highway Star sem elég, hogy nyerjünk. A versenyt kevesebb, mint 3 hónappal később elveszítjük.

 

59

Hermész Triszmegisztosz

Felfedezem magamnak Hamvas Bélát. Először A bor filozófiáját olvasom. Zavaros, fontoskodó ömlengésnek érzem. De nem adom fel, olvasgatom továbbra is. Pár hétre rá, kezembe kerül a hangoskönyv változat Rudolf Péterrel. Na, az magával ragad teljesen! Pontosan a helyére teszi, hogyan kell értelmezzem. A TAO virágait szintén hangos könyvben szerzem meg. Pont olyan hosszú, amíg a soromra várok a háziorvosi rendelőben. Amikor pár nap múlva visszamegyek kontrollra, megint meghallgatom. Véleményem, hogy nem igazi filozófus, vagyis nem olyan, mint mondjuk, Arisztotelész, Platon, Kant, Jung, vagy Schopenhauer. Nietzsche-vel érzek némi hasonlóságot. Aztán rátalálok a Tabula smaragdinára. Hurrá! Ez az én világom! Sokat olvasgatom, ízlelgetem, értelmezem. Hamvas fejtegetései nagyon tetszenek. Egy életre megtanulom Hermész Triszmegisztosz nevét.

Egy alkalommal elkísérem Petit a gyermekorvosi rendelőbe. A doktor bácsi ismert, helyi, jobboldali gondolkodású, köztiszteletben álló, a nyugdíj korhatárt már régen betöltő úr. Kérdezi:

- Hova jársz gimibe, Péter?

- A Hamvas Béla Gimnáziumba.

- Van olyan? Hol van?

- Oroszlányon.

- Tudod, ki volt?

- Igen, egy filozófus.

Elismerően felhúzza a szemöldökét és rám néz!

- Apukától tudja?

Nem tudom, tudhatja a gimiből is, hiszen oda jár, de lehet. Gondoltam elejtek egy poént:

- Egy cégnél dolgoztunk, csak nem egy időben.

Csodálkozik.

- A ’60-as évek elején a Bokodi Erőműben volt raktáros, ahol én is dolgozom jelenleg.

- …és olvasott is Hamvast? – néz rám vizsgáztató hangon.

- Egy időben sokat foglalkoztam a Tabula Smaragdinával, Hermész Triszmegisztosz tanaival. -válaszolom.

- Nem hallottam róla! – gondolkodik félhangosan.

Ezután bármikor megyünk, Hamvast mindig szóba hozza.

Valahogy István is megjegyzi ezt a nevet. Ez amúgy is jellemző, hogy ha valami foglalkoztat, arról a velem egy háztartásban élők is hallani fognak. Hamvas Béla gimnázium, irodalom óra. Írásbeli felelés. Valamelyik neves íróról kell írni. Ki volt a legnagyobb hatással a művészetére? Lövése sincs. István odaírja egy híres író nevét, aki éppen beugrik neki, mert az biztos hatással volt rá, de ez még kevés! Beveti a titkos családi név-fegyvert: Hermész Triszmegisztosz.

A tanár összeszedi a papírokat és meglátja Istvánét, rajta a név: Hermész Triszmegisztosz. Ki a fene az? A tanárban is feldobja. Az ott lévők sem tudják. Így szól a legenda.

 

60

Alteregó

2005-2006 környékén határoztam el, hogy komolyabban veszem az írást. Akkoriban kezdett a közösségi net-használat elterjedni, de még nagyon az elején tartottunk ennek a folyamatnak. Rátaláltam egy honlapra, ahol sokféle chat szoba volt, közöttük irodalmi is. Láttam, hogy mindenki álnéven ír. Így hát nekem is kellett egyet kitalálnom. Először a RoFripp nevet választottam, ami kedvenc együttesem, a King Crimson szellemi atyjának, Robert Fripp nevének rövidített változata. Ezen a néven még nem publikáltam semmit. Aztán jött Paphnutius. Úgy éreztem minden stílusban, bármit tudnék írni, de ehhez több név is szükségeltetik. Ekkor született Etienne Horvat. Elképzeléseimben még egy további alteregó is szerepelt, akiből csak egy e-mail cím lett egyelőre, HermTris, a korábban leírt Hermész Triszmegisztosz. Így bármit is írnék, mindig van hozzá megfelelő név. De igazából csak a Paphnutiust használom.

Paphnutius

Megjegyezhetetlen, kimondhatatlan név. Egyszer valaki ír nekem az egyik költészeti csoportban:

- Rájöttem a neved jelentésére: Paph = Pap, ez a vezetékneved!

- …és a nutius?-kérdezek vissza.

- Azt még nem tudom. De arra is rájövök.

Könyvhét. Dedikálás a Váci utcában, 2010 körül. Az egyik kiadó vezetőjével beszélgetek. Akkor mutatnak be neki. Már több alkalommal megjelentem az általa alapított irodalmi folyóiratban, de egy másik kiadó standján dedikálok aznap. Almát eszik bicskával és ad egy falatot.

- Tudod, a neved szerintem nagyon jó választás. Egyedi, különleges. Nehezen megjegyezhető, de aki egyszer az eszébe vési, soha nem felejti el.

- Az írásaimmal is legyen így! - gondoltam.

Az első alkalom, amikor nyomtatásban megjelent egy versem, már nagyon régen volt. 2007-2008 környékén lehetett. A nevem nem engedtem odaírni az antológiába, csak a Paphnutiust. Karácsonykor odaadtam Zsuzsinak a kötetet. Nem akarta elhinni, hogy én vagyok. Akkor azt mondta:

- Kérlek, ezután írd oda a neved is, ha már egyszer te írtad!

Utána már csak a nevem után írtam az írói nevet, bár ez csak a nyomtatásban megjelent írásokra igaz.

Az álnév Anatole France Thaisz című történetéből származik. Valamikor 2005-2006 környékén olvastam ezt a művét és nagy hatással volt rám Paphnutius alakja. Aztán kezdett elterjedni az internet a háztartásokban, még ha csak az idegtépő, betárcsázós verzió is. Alakultak a versolvasó és versíró körök a net oldalakon. Láttam mindenki álnéven publikál. Az első gondolat a legjobb! A Paphnutius nevet írtam, írásaim alá. Szinte az első ember, akivel kapcsolatba kerültem a versek kapcsán, egy titokzatos hölgy volt. Thaisz álnéven publikált!

Etienne Horvat

Már teljesen elterjedt a net. Minden lakásban ott van. A facebook a fő felület, amin szabadidejükben lógnak az emberek. Már nekem is van vagy kétezer ismerősöm.

Paphnutius alakjának megformázásával lehetőségem nyílt alkotni a legkülönbözőbb művészeti stílusokban. Egy ilyen archaizáló név sok lehetőséget nyitott és az alteregó segített művészi ars poétikám megfogalmazásához. Viszont szerettem volna kísérleti műfajokat is kipróbálni, vagy például a dadaista írást, ami véleményem szerint nem fért volna bele Paphnutius alakjába, jellemébe.

Ezért kitaláltam Etienne Horvat karakterét. A névből Etienne, az István francia változata, a Horvat, pedig anyai nagyapám vezetéknevéből eredeztettem (Horváth).

Megírtam Etienne életrajzát és létrehoztam a nevében néhány szöveget. Ám manapság nem érsz semmit, nem vagy senki, ha nem vagy fenn a neten. Ezért nyitottam egy Etienne Horvat facebook profilt és a sajátomtól teljesen más körből, főleg francia, kanadai francia, francia nyelvterületek, majd az egész világról ismerősi kört kezdtem szervezni. A fedőtörténet szerint Párizsba mentem Ligetihez, az emigrált híres zeneszerzőhöz. Nos Ligeti már elhunyt 2006-ban és Etienne Párizsban maradt. Ezen párizsi tartózkodás idején nyílt meg a profil 2010 környékén. Vagyis párizsi lakos vagyok, de quebec-i, francia-magyar szülőktől, aki újra keresi Párizsban francia gyökereit és a kommunikációban igazi világfiként minimális francia mellett angol, magyar és néha német nyelvet használ.

Néhány hónap alatt közel ezer ismerőssel rendelkezett Etienne. Hívták párizsi randevúra a Notre-Dame elé és beleszerelmesedett egy dél-francia, arab származású nő, Montpellierből. Rendszeresen írt neki egy francia bohóc Párizsból, és a kanadai magyar emigrációból is sokan jelölték ismerősnek. Voltak köztük ismertebb emberek is, akiket természetesen nem nevezek meg.

A francia nyelv megfelelő ismerete nélkül nem lehetett tovább folytatni ezt a „szélhámoskodást”, ezért a profilt felszámoltam. Időnként a fotóimat ezen a néven publikálom és egy e-mail címet is használok ezen a néven. Ebben az embriónyi állapotban tartózkodik jelenleg, arra várva, hogy felélesszem.

 

Végszó

Sajnos elértem ennek az írásnak végére. Megvan a 60. történet. Amikor elkezdtem írni, azt hittem nehéz lesz összeszedni, hiszen annyi epizódot megírtam már az életemből. De úgy látszik ez az élet-puzzle sokkal több darabból áll, mint gondoltam. Bár már kiraktam a kép javát, szerencsére még nem került minden darab a helyére.

A cipót, ami teljes életem minden szeletét tartalmazza, nagyrészt már felszeletelte és megette az idő. A morzsákat, amik szép számmal hullottak az asztalra és a földre, jórészt összeszedtem. Most, hogy már csak olvasgatom, javítgatom a szöveget, takarítgatom az asztalt, újabb és újabb morzsák kerülnek elő. Sepregetem őket, talán nem kerülnek az enyészet szemetesvödrébe.

 

Tata, 2023. január – április