S. M.

60+ / 64. történet

2012-ben vagyunk, egy magyarországi multi, valamelyik doboztechnológiával épült rabszolgatelepén. Én csupán rövid időt töltök itt. 3 hónap, a próbaidő. Rögtön érzem, hogy ez nem az én világom. Felmérem az embercsoportokat, szakmaköröket, a viszonyokat ezen csoportok között és ezeken belül is. Egy hónap után világos a kép. Kicsit feljebb, kicsit lejjebb, mindenkinek megvan a helye a hierarchiában. Ezen nem lehet változtatni. Szilárdabb rendszer ez, mint az indiai kasztrendszer. Külső ismereteket, tudást, műveltséget, kreativitást el kell felejteni. Előrehaladás, ranglétra itt nincs. Ahová felvettek, ott állj helyt, aztán menj haza. Ez a feladat. Bármi mást tennél, sértenéd valaki pici területét és akkor azt gondolná, a helyére törsz. Minden próbálkozás, hátmögötti szervezkedést, lejáratást, megbuktatásodra irányuló kísérletet eredményez.

Például emlékszem, amikor a targoncások csoportvezetőjét megcsípte egy olyan pók, ami egy Mexikóból érkezett szállítmány kibontásakor kiszökött. A férfi elrohant a főnökéhez, hogy meg szeretné mutatni valami orvosnak. A közvetlen munkatársai, akiknek afféle kisfőnöke volt, röhögve drukkoltak, hogy legyen az a csípés minél súlyosabb.

Az én egyik kolleginám nagyon örült, amikor odakerültem, hisz évek óta nem volt már férfi az életében. Pár hétnyi próbálkozás után helyretettem, hogy nem érdeklődöm iránta a munkán kívül, hisz nős vagyok és egyébként sem. Rögtön bosszút forralt. A munkám során többféle feladatot is el kellett végezni. Ezeket a munkákat két óránkénti váltásban végeztük. Mondjuk 8 és 10 között, kamionok berakodását, okmányainak ellenőrzését végeztem, két óra múlva a gyárcsarnokban volt más feladatom, stb. Az ember beszélget a munkájáról. Így gyanútlanul elmondtam, hogy ezen munkák közül mi áll közelebb hozzám és mi az, ami nagyon nem jön be. Nos, a hölgy ezen információk birtokában odasomfordált közös főnökünkhöz és azt mondta neki:

- Beszélgettem az Istvánnal. Mesélt, hogyan érzi itt magát, melyik munkákat szereti, melyikeket nem. Legyen egy jó napja és holnap hadd csinálja egész nap azt, amit szeret!

Így aztán másnap reggel beosztottak oda, amit nem szerettem. Úgy voltam vele, nem gond, hamar letudom. Csak akkor kezdtem el gondolkodni, amikor két óra múlva is ott kellett maradjak. Egész műszakon a legjobban gyűlölt résztevékenységre osztottak be. Az ármány később kiderült egy harmadik személy elmondása alapján.

Remélem, megfelelő kielégülés volt a hölgy számára az eset. Bár gyanítom nem. Azóta gondolom sok ember lelkét mérgezte már meg, persze elsősorban a sajátját. Mindenesetre az enyémet nem sikerült.

*

A férfi egy fémbotra támaszkodik. Minden lépése előtt mérlegel, koncentrál. Rendkívül bizonytalan. Támasza nem teremti meg a biztonság érzését benne. De nagyon akar. El szeretne jutni Á-ból B-be. Távolról úgy látszik, hogy vak, aki most tanulja csak az örök sötétségben való tájékozódást.

Az ajtó fotocellája érzékeli testét. Hirtelen kinyílik. A férfi erőt gyűjt, koncentrál és bizonytalanul elindul. Az ajtó hirtelen összezáródik. A botos megriad, újra erőt gyűjt, majd kaszkadőri bátorsággal nekiindul a zárt üvegajtónak. A fotócella ismét érzékeli az emberi test mozgását, újra kinyitja az ajtót. Egy újabb lépés és újabb ajtózáródás. A jelent megismétlődik. Harmadikra sikerül az automatika és az üvegajtó legyőzése.

Köszön:

- Szép jó reggelt!

Beszéde meglepően tiszta.

- Öt-héttel a kórház után egész jól vagyok.

Alig lehet 30. Derekát mereven, furcsán tartja. Nem vak. Lassan fordul, mint akinek görcsbe állt a nyaka, vagy megroppant a dereka. Csak előre néz, amerre a feje áll. Látszik rajta, hogy képtelen lenne le-, vagy feltekinteni, hirtelen jobbra, vagy balra nézni. Mint egy csőlátó.

Minden feléje jövő köszön neki és ő többször is megismétli, hogy „Szépjóreggelt!”.

Aztán kérdezés nélkül mondja, csak úgy bárkinek, aki belefér szűk látómezejébe:

- Visszajöttem dolgozni, mert kell a pénz, meg nem akarok kéthónapnyi cafeteriát elveszteni.

- Maradhattál volna még pihenni!

Mondják sajnálkozva a körülötte állók.

Infarktus, lábtrombózis, isiász, gerincsérv, agyvérzés. Próbálom felállítani az utólagos diagnózist, miközben nézem az aulán bizonytalanul átnavigáló férfit.

- Szklerózis multiplex – mondja diszkréten, kérdezetlenül, a hozzám lépő „magas beosztású”.

- Egy éve még teljesen egészséges volt. Csoportvezető az emeleten, és hidd el nekem, most tényleg jobban néz ki, mint két hónappal ezelőtt.

Nagyon bizalmatlan. Nem akar elfogadni segítséget. Engem a bizalmába fogad. Nem tudom miért. Felmentést kap a detektor kapun történő vizsgálat alól. De ő ragaszkodik hozzá. Viszont elképesztően bonyolult számára az átvonulás. Ott állok a kapu túloldalán. Átnyújtom a kezem és az alkarja alá nyúlva segítek átmenni. Hálás és megköszöni. Másnak nem engedte ezt még soha. Másnap a fotocellás ajtóknál is elfogadja a segítségem. Már pár szót váltunk is. Ezután, mindig odaszól valamit, bármit, ha összefutunk az épületben.

Én két hét múlva leszámolok. Nem tetszik a hely. Borzalmas, antihumanista munkatábor, amibe magyarok millióit kényszerítik, hogy alacsony fizetésért sokat dolgozzanak, miközben kreativitásukat teljesen feladják. Állásuk védelme érdekében pedig farkastörvényeket alkalmaznak önként, egymás ellen. Több alkalommal is fültanúja voltam, amikor egymásra fogtak dolgokat, persze lényegtelen dolgokat. Egyszer azt mondtam nekik, ha már mindenképp egymásra akartok kenni mindent, a béke érdekében azt javaslom nektek, hogy fogjatok mindent, mindig rám. Eltátott szájjal néztek. Nem értették.

Belőlem nyomtalanul eltűnt az a 3 hónap, amit itt töltöttem. De az a fiatal férfi, akit felzabált a betegség, aki minden valószínűség szerint már nem is él, időnként eszembe jut. Olyankor arra gondolok, hogy mennyire fontos nyílt szívvel fordulni az elesett felé és nem szánalommal. Megpróbálni felemelni magunk mellé, hogy egyenrangú partnerek legyünk, hiszen ebből az egyenrangúságból akkor is marad neki, ha nem vagyunk együtt.

*

Ehhez a szomorú történethez, vidám alpesi virágokat mellékelek ellenpontozásul, amelyeket idén júliusban fotóztam a Schneebergen.

Az alaptörténet lejegyezve: Tatabánya, 2012. 10. 04.

Átdolgozva: Tata, 2023. szeptember