Fotó - NASA
A fekete lyuk
Nem fog már fájni, sem nekem, sem neked
amikor a Milky Way belefolyik tekeregve
az Androméda végtelen spiráltengerébe.
Szépen keverednek majd a galaxisok,
fehérek, fényesek, kicsik, nagyok, krémesek
akár a tej az erős feketében, csíkozva, lágyan,
szerényen, majd eltűnve, feloldódva
a nagy, péppé váló csillagóceánban.
Arról sem fogunk tudni már, hogy nem lesz
vége ezzel a nagy kirándulásnak. Nem a Tejút
lesz akkor már régen az értelmes élet hordozója.
Valaki majd biztos ámul, bámul, elemez
feneketlen mély távcsövek teleszkópja
mellől, rejtve valahol a végtelen galaktikus
óceánban. Ámulva, csodálkozva, hogy
lám most minden pusztul és minden
keletkezik. Apró ez a fejezet ebben az örök
történetben, mit senki sem írhat, csak
megélhet, nemzedékről nemzedékre,
fajról fajra, bolygóról bolygóra,
galaxisról galaxisra.
Csillagrendszerek áldozzák fel magukat
a rend, a konstans szolgálatában.
Alávetve magát a relativitáson
túli fizika törvényeinek. Nekünk a Tejút
gyermekeinek akkor lesz majd új kezdet, ha a
nagy szomszéd sötét szeme magába
szippantja bolygóbirodalmunk; elnyel, felold,
majd kiöklendez, hogy féreglyukként száguldjunk
át a világmindenség másik szegletébe,
hogy aztán újra kezdődjön minden elölről.
Tata, 2010. április 14.
(Elhangzott: Fúzió Rádió, 2010. július 16.)
Tejútrendszer (Milkí Way), Fotó - Pixabay
Fotó - Columbia University
