Minden történés eredője

Újra jön a régi

minden új már régi.

Ez körforgás,

vagy valami más mozgás?

Ugyanaz lelkek,

ugyanaz a semmi;

sárba süllyedtek,

egymásra rakódtok,

eltemetődve

kővé váltok,

emléketek beleveszik

az érdektelenségbe.

A tapasztalás pedig örök

és megmásíthatatlan!

Tényleg úgy érzem, hogy nem körforgás az élet. Minden történés eredője egy irányba mutat, mégpedig lefelé. Talán nem baj. Mindenesetre jó felismerni, nehogy úgy járjon az ember, mint a hajós, aki nem veszi észre a bárka aljába lassan beszivárgó vizet, csak, amikor már az vészesen megdőlt. Menthetetlenül el fog süllyedni, pedig korábban egy foltozással megoldhatta volna a problémát. Rakódnak egymásra életünk eseményei a lelkünkben, az emléktárunkban. Már nem is emlékszünk a legtöbb dologra, de biztosak lehetünk abban, hogy az összes történés, fizikai és lelki, lenyomatot hagy bennünk, vagyis inkább ott marad, mint ruhában a folt. Nem látjuk, nem tudjuk. Ülepszik, keményedik, vastagszik, mint tengerfenéken a mészkőnek való.

Erről szól ez a vers. Emberekről, akik mellénk, majd tova sodródnak, tán nem is tudják, hogy sodródnak, mint folyóban az uszadékfa. Nem tudják azt sem, hogy nyomot hagynak. Jót, rosszat, fontost, vagy érdektelent. Egy biológiai ujjlenyomatot. Ez mind a kollektív emlékezés részévé válik, még az is, amire csak gondolunk. Valamikor a tapasztalások ezermilliárdjai beépülnek génjeinek fejlődésébe, módosulásába. Mind részei vagyunk ennek a kollektív mutációt formáló folyamatnak, ami alakítja a jövő genomját.

Milyen jó lenne, ha minden egyes cselekedetünk, gondolatunk és tettünk olyan meggondolt szándékból történne, hogy tisztában legyünk vele: ez majd a jövő generációk öröklődő tapasztalásának része lesz. Az összes leszármazottunké ezer és ezer évekkel később.