Az Által-ér, Tatánál a Fényes irányában,

ahogy láttam,

amikor egy napos délelőtt kisétáltam,

2008 áprilisában

Lágyan csörgedez a Dunába tartó Által-ér

a Fényesig nyúló út mentén. Mosolyt ér

mi itt fogad, partra vetett zafír kagyló ék,

vízi hínár, mit egy apró hullámránc körbeér.

Rám cuppant és tovaúszik egy törpeharcsa

fürge, vidám, életrevaló, szapora egy fajta

Táncot jár, ölelkezik egy daloló rigópár,

féregcsemegéért ide folyton vissza-visszajár,

s dallal köszönti a toporgó pecást, aki hallgatag,

inkább csak pihen, kapásért nem remeg. Hal van a

boltban is, meg fagyasztva otthon, de a zsenge lég,

a harcsa, meg a rigók, hát ez minden pénzt megér.

Tavasz az Által-ér mentén

Arra járván, meglátva,

2011 májusába

Most szelíd a folyó, medrében a víz sekély.

A csobogónál hangosabb, élénkebb, játékosabb, a melegben frissítő.

Apró őrvény táncol, élvezi a zenét

Mit a folyó áraszt magából. Pezsdítő.

Dús a parti fű, ráolvad a vízre.

Most van egy órám, vissza kell érjek, majd tízre.

Ötszirmú lila virágok kelletik magukat a négyszirmú sárgáknak,

Okkerszín mocsári liliom kapaszkodik a partoldal falába,

Töve vízben ázik,

Elvadult írisszel parolázik.

A lengedező gólyahír hírt visz-továbbít: idegen a terepen,

Egy humanoid, egy környezetidegen!

Vadgesztenye gigászok,

Vajszín tornyokká nőtt bugavirágok,

Délceg testükkel utat őrző óriások,

Fagyöngy lepte fekete nyár egy hatalmas fűznek integet,

Az útszélén akácnövendékek himbálják nedvdús, életre kelt virágfürtjeiket,

A tenyérnyi bodzavirágok illata szinte leterít,

Lesz majd bogyótermés bőven, mellyel az Otellót vörösre színezik

Szürkésbőrű kígyószörny szelídül gyönyörű tarka siklóvá,

Vére barátságos aszfalt-meleg,

Teste madárdalra tekereg,

Feltűnik egy romos villa,

Átlátok a tetején,

A cserép helyén,

Vakolatfolt jelzi: sárga volt valaha,

Vasrácsos ablakok, múltja titkát őrzik,

Boltíves ajtónyílás felett kábelcsonk lengedez,

Szívesen megpihennék a gyom felverte kertben

Pásztortáska, papsajt, útifű,

Cickafark, bogáncs és gyermekláncfű,

Megterem itt minden,

Ebben az itt-felejtett édenkertben,

Minden, mit valaha Isten alkotott

Minden, mit az ember kipusztítani nem tudott

Vadszőlő hajtásai, nőnek rá a hosszúszálas, érdes szélű füvek gyepseregére

Méregzöld friss csalán, ridegen tartott tehenek csemegéje,

Vadsóska tör az égre, bogyója még haragos,

Mire bordóba fordul, akkor lesz majd finom és illatos

Szétroppant csigaház, laposra-száradt varangytetem jelzi,

Autó is járt erre,

A távolból kutyaugatás hallok, most már ideje visszamenni,

Be kell érnem 10-re.

Tata, 2011. május