Casting
Hát ez az idő is eljött. Ráérek. Nincs hajtás, nincs korán kelés, csak azt teszem, amihez kedvem van. De már unom. Nem gondolom, hogy az életből még hátralevő éveket csupán klaviatúrám püfölésével és családi életem szervezésével kellene töltenem. Mindig is vágyódtam olyan tevékenységek után, amelyeket egy zárt munkarendben dolgozó ember nem tehet meg. Jó lenne egy csomó dolgot kipróbálni, amit korábban nem volt alkalmam. Például mindig szerettem volna bungee jumpingolni, de amikor még mertem, nem volt miből. Most meg… hát volna miből, csak nem biztos, hogy túlélném.
De azért vannak eredményeim az új dolgok kipróbálása terén. Például szerepeltem rádióban, nem is egyben. Igaz csak kettőben. Túráztam és kerékpároztam a hegyekben. Elvállaltam irodalmi zsűrizést, és fordítani kezdtem a 19 – 20 századi amerikai, szaúdi és karibi költőket. Ezek a dolgok kétségtelenül másfajta tevékenységek, mint amit korábban csináltam, de valami még hiányzik. Az áttörés. Néha már úgy érzem, hogy a magamnak okozandó testi fájdalom kiemel ebből a letargiából. Elhatároztam, hogy úszom. Sokat. Másnaponta kétezer métert. Sikerült. A folyamatosan növekvő izomláz és testi fájdalom ismét felkeltette a magam iránti érdeklődésemet. Aztán a tízedik kétezres után ez is csillapodott, majd szinte meg is szűnt. Már – már unalomba fulladt. Még jó, hogy közben lett egy ízületi gyulladásom. A jobb vállamból indult, végighaladt a fel, majd alkaromon, aztán szépen rákúszott a csuklómra. Így egyre nehezebben aludtam és sokszor ébredtem arra, hogy valamelyik karom teljesen elzsibbadt. Furcsa kényszertesthelyzetben próbáltam elkerülni ezeket az alattomos éjszakai fájdalmakat, több-, de inkább kevesebb sikerrel. Egyik reggel egy fájdalmas pontra lettem figyelmes a fájósabbik alkaromon, a jobbon. Jobban megvizsgáltam, és nem hittem a szememnek. Egy harapásnyom. Félkör alakú, szabályos, nem súlyos, nem lyukasztotta át a bőrt sem, csupán némi bőrpír látszott, de kétségtelenül ott volt. Honnan származhat? Miután az idegenkezűséget kizártam, szellemekben meg nem hiszek, megállapítottam, hogy kizárólag az enyém lehet. Töltöttem magamnak egy feketét, még előző délutánról maradt. Minden napot ezzel kezdek, gondoltam, attól majd beindulnak a gondolataim.
Ahogy így kávémat szürcsölgetve letapadt gondolataimat élesztgettem, szemem ismét elakadt az alkaromon díszelgő harapásnyomon. És akkor beugrott.
Jó pár évvel ezelőtt mesélte anyám, hogy kiskoromban, amikor aludtam észrevette, hogy az alkaromat harapdálom. Persze nem úgy, mint egy kutya, inkább úgy írnám le, hogy vannak gyerekek, akik hüvelykujjal a szájukban alszanak és vannak, akik lágyan az alkarjuk mélyesztett fogakkal. Persze ebből van kevesebb, és főleg azok tesznek így, akik genetikailag örökölten, én úgy mondom, hogy indiánugrós pózban alszanak. Ez olyan, mint ha egy atléta indiánszökellés közben eldőlne és elaludna. Az egyik láb felhúzva, behajlítva, a mellkas felé tart, a másik mereven kinyújtva, hason fekve. Ebben a helyzetben az egyik alkar – a felhúzott láb felöli, bekerül a fej alá, kispárnaként funkcionálva. Ekkor, ha az arc az alkarra kerül, amely pótkispárnaként szolgál, már nem tudja a gyermek a hüvelykujját bekapni. Így marad az alkar.
Hát akkor ez az alkarharapás titok megfejtve.
Elfelejtettem említeni, hogy az egyik nap – durván két hete, olvastam egy felhívást a neten. Casting 2011-ben is címmel. Felkeltette az érdeklődésemet. Itt egy olyan dolog, amit még soha nem csináltam. Nem voltam még castingolni. Kiderült, hogy egy horrorfilmhez keresnek statisztákat. A horrorfilmeket nem különösen kedvelem. Persze a Polanski-féle vámpírtörténet, vagy Lugossy Drakula klasszikusai bennem is nyomot hagytak, nem beszélve a De Niro féle Frankenstein adaptációról. De ennyi, nem több. Viszont a szó, hogy casting, vonzott. Így aztán felkerekedtem. Sorban álltam a tűző napon, kitöltöttem az adatlapot, lefényképezkedtem, és kész. Hát castingolni is voltam most már, azt még sincs este.
Ha meg szerepelni fogok egy filmben – még ha zombi film is -, akkor tényleg elmondhatom, hogy olyat csináltam, amit korábban soha.
Még annyit tettem az ügy érdekében, hogy beszereztem 8-10 zombi filmet, hátha beválogatnak, és akkor ezeket gyorsan megnézem, hogy legyen valami fogalmam az egészről. Bele-bele néztem a filmekbe, de tényleg csak egy-két percre. Annyira nem tetszett, amit láttam, de mindegy.
És most, ahogy a kávémat szürcsölgetve így elmélkedtem, hirtelen eszembe jutott valami. Az éjszakai álmom. Megjegyzem, hogy sohasem álmodom. Persze ez nem igaz, mert mindenki álmodik a REM fázisban, csak az ébredés időpontjától függ, hogy emlékszik-e az álmaira. Szóval én nem szoktam emlékezni. Ha be is ugrik valami, rögtön kitörlődik a gondolataim közül. Most azonban megjelent előttem az álmom. Kicsit filmszerűen, kicsit zavarosan, de egyre tisztábban. Határozottan egyre tisztábban.
Egy sötét utcában szaladok, mit szaladok, menekülök. Hátranézek. Szememben halálfélelem. De nem látok semmit. Az utca keskeny és hosszú. Kétoldalt sötét kapualjak, és régi típusú, bödönszerű szemeteskukák. Patkányok futnak szét szemrehányó hangokat hallatva. A jobb lábam, amelyikbe a gerincsérvem szokott kisugározni, húzom magam után, ahogy sántikálva menekülök. Az ízületes jobbkarom elképesztően sajog. De a rémület túltesz ezeken a fájdalmakon. Biztos vagyok abban, hogy a félelem megsokszorozta erőmet, kitartásomat, és fájdalomtűrő képességemet. Úgy menekülök, hogy bicegő futásom minden harmadik ütemében magam, mögé tekintek. Szerencsém van. Eddig nem értek utol. Nem is érhetnek utol. Még álmomban is biztos vagyok benne. Nyerő típus vagyok. Nem veszíthetek, és most sem fogok. Bár hallom az üvöltésüket, a magatehetetlen harag hangját. De az is lehet, hogy ez nem nekem szól, hanem egy elejtett prédának. Egy elejtett emberprédának. Most elhalkulnak az üldözők hangai. Lassítok. A lábam vonszolásától deformálódó csípőm most kibírhatatlan ingereket sugároz agyam felé. Megállok. Egy sokemeletes, régi bérház hideg falának dőlve lihegek. Próbálom visszanyerni a menekülés közben megfogyatkozó önbizalmamat. Oké! Minden rendben lesz. Lassan rendeződik a légzésem. De tudom, hogy nem állhatok még meg. Nem lesz ennek vége, hajnalig biztosan nem. Ezek csak akkor tűnnek el, akár egy rossz álom.
Ekkor egy éles fájdalmat érzek az ízületes jobb karomban. Beleharapott egy zombi. Valószínűleg abban a kapualjban bújhatott meg, amelyik mellett megálltam. Már régóta itt leskelődhetett. Úgy tudtam, hogy ez a környék még nem fertőzött. Szerencsére nem tudott sebet ejteni rajtam az első harapásával, mert reflexszerűen visszakaptam a karom, ahogy a fájdalmat érzékeltem. Csak megkapott. Újra támadott, de ekkor már számítottam rá, és amennyire tőlem tellett, védekeztem. Ismét a karom felé harapott, de csak dzsekim ujja szakadt el Ekkor egy hatalmasat rúgtam belé, amitől meghátrált. Tovább menekültem. Most már tényleg csendes volt minden. Megtapogattam a megtámadott karomat. Hál’ istennek, csupán a ruhám szennyezte be az a dög, azt hiszem, nem kaptam sebet.
Felébredtem jobb karom teljesen elzsibbadt. Izzadt voltam. Mintha üldöztek volna az éjjel. De az álom rögtön elillant, mert én sohasem emlékszem az álmaimra. Kimentem a konyhába egy kávéért.
VÉGE
