Ezt az önéletrajzi novellámat szeretettel ajánlom minden kutyatulajdonosnak, kutyabarátnak és állatbarátnak. Megjelent nyomtatásban egy karácsonyi antológiában.

Wilhelm

- Hol van, Oszkár? – Csodálkozott el Peti, amikor egy álmos vasárnap reggelen kiszaladt a szobájából. Az akvárium üresen állt a nappali komódján, zöldes vizében már egyetlen hal sem úszkált.

- Meghalt. Oszkár meghalt. – mondtam neki részvéttel a hangomban.

- Miért? – kérdezte, lefelé biggyedő ajkakkal, nagy kék szemeit kérdőn rám emelve, mintha azt hinné, hogy ezen a dolgon még változtatni lehet.

- Hát tudod, kisfiam, már öreg volt.

- De hát nemrég kaptuk! – vágott a szavamba, hangjában már a sírásra hajló tónussal.

- Igen Petike, de tudod, már a boltban is régóta élt.

- És most hol van?

- Már eltemettem reggel, amikor felébredtem és láttam, hogy nem él.

- Hová, apa! Hová?

- A ház mögött ástam neki egy pici gödröt. Aztán Oszkárt beletettem egy kis dobozkába és eltemettem.

- Úgy sajnálom! – mondta Peti, miközben már kezdte feltalálni magát, az előző este elől felejtett gombfoci csapattal.

***

Nekem soha sem voltak halaim. Szinte az egész életem halközeli állapotban éltem, de nem sikerült ezekkel a néma gerincesekkel közelebbi kapcsolatba kerülnöm. Apámnak vagy 20 évig volt horgászstégje egy tavon. Gyakorlatilag én is ennek a tónak a partján nőttem fel. Imádtam benne fürödni, imádtam a partról figyelni, amint nyáron a felmelegedett sekély, part menti víz tetején az ezüstszárnyú keszegivadékok játszadoznak. Ha jó idő volt, az egész napomat a vízben töltöttem. Még enni sem voltam hajlandó kimászni, ezért anyám, hogy éhen ne haljak, egy pléhvödörben ételt és innivalót eresztett le nekem. Mire beesteledett és partra – stégre vetődtem, akár egy kifogott tükörponty, kezemen és lábamon felázott a bőr, nyakam pedig sárgás-zöld volt a meleg vízben elszaporodott algáktól. Halfajok generációival együtt nőttem fel. Lehet, hogy ez volt az oka, vagy talán az, hogy sajnáltam rá az időt, de egyáltalán nem voltam hajlandó horgászni. Úgy gondoltam, minek fogjam ki a halakat, jól el vannak azok ott a tóban. Ez lehet az oka annak is, hogy bár erkölcsi kifogásom nincsen a halhús fogyasztása ellen, és soha nem is viszolyogtam tőle, de mégsem szerettem meg, azóta sem.

Néhány hónappal Oszkár halála előtt történt, hogy Peti a nagypapájától kapott egy akváriumot tele hallal. Volt benne mindenféle, találomra összevásárolt fajta. Így: 3 darab aranyhal. Egy klasszikus narancssárga színű, nagy fátyolos farokkal, egy fehér, a fején nagy piros folttal, és egy fekete, nagy kidülledt szemekkel. Aztán volt egy 6-7 centiméter hosszú harcsa, amely vadult úszott le-föl, eközben úgy tekerődzött, akár egy kígyó, feleségem nagy rémületére. Volt benne még két apró harcsafaj, egy fehér és egy szivárványos színű. Ezek is fürgén úszták keresztbe-kasul az akváriumot, aztán ott volt még 4-5 xifó, no meg volt még két harcsaféle, amelyek közül az egyik hol az oxigéntermelő szerkezet nyílásába kúszott, hol pedig valamelyik kő árnyékos oldalán dekkolt, meg még egy, amelyik naponta többször rátapadt az üvegre, akár egy tapadókorong, és lenyalogatta onnan az algákat. De ki ne hagyjam azt néhány guppit, - köztük volt két fekete is-, amelyek falkában gyülekeztek, randevúztak a víz alatti füvek alkotta dzsundzsásban. Olyan volt ez akár a Noé bárkájának víz alatti különítménye. Gondolom a díszhalárus jó üzletet csinált aznap, amikor az apósom betévedt hozzá ajándékvásárlás okán.

Én, aki sohasem vágyódtam akvárium után, hiszen nézeteim szerint a halak is, meg én is jól elvagyunk a saját életterünkben, szembetaláltam magam egy bábeli zűrzavarral. Mert bármennyre is próbáltam kívül helyezni magam a történéseken, kivonni nem sikerült. A gyerekek persze először örültek a halaknak, etették is lelkesen és bőven, legtöbbször túl bőven őket. A víz, rendszeresen zavaros és büdös volt. Egy-két hal hamar megadta magát a guppikolóniából, meg az egyik kőre tapadó harcsa maradt végleg a kövön.

- Takarítani kell rendszeresen! – adtam ki a parancsot. Addig nem is gondoltam, hogy egy ilyen kis akváriumba 26 liter víz van. Az testvérek között is 26 kg, nem beszélve az üveg súlyáról. Gerincsérvemmel ezt rendszeresen emelgetni nem fogom, jött a gumicsöves vízleszívás, az eleven bio-halászleves kóstolással. Aztán idővel sikeresen toltam át ezt az új feladatot a feleségemre, kisebb szócsata után:

- A te apád vette az akváriumot! Én sohasem vágytam rá. Te biztos tudtál erről a merényletről ellenem. Én nem is tudom, hogy tudtátok ezt kitalálni nekem, hogy majd megszabjátok, hogy mostantól a te hobbid az akvarisztika lesz? Mert ugye, azzal tisztába voltatok, hogy az 5 éves Peti, meg a 9 éves István nem fogják csinálni. Hát én sem.

Így ragadt az akvárium tisztítása a feleségemre. Az időközben elhullott halak pótlására apósom újabb halakat vásárolt. Ha egy kimúlt, hozott kettőt. Gondoltam, valamit tenni kell. Felderítettem az ismeretségi körömben olyan embereket, aki értettek a halakhoz, és tanácsokat kértem tőlük, mert bár az akvarisztikát közben sem szerettem meg, mély szimpátiát éreztem a komódunkon élő „tólakókkal”, és igazi mikrogyásszal éltem meg a rendszeresen pusztuló halacskák halálát. A legfontosabb információ, amit beszereztem az volt, hogy ahány literes az akvárium, annyi centi hal legyen benne maximum. Hát nálunk több volt. A három aranyhal és a kígyótestű harcsa is kitették ezt a hosszat. Ez volt az első csatanyerés, hogy megállítsam a hozzánk rendszeren beköltöző halak áradatát. Mert pusztulás az volt. A szakirodalom szerint igénytelen és szapora guppik hamar feladták. Valamelyik halfaj – bár sose láttam, szerintem a xifók – kikezdték a fekete aranyhal güli szemeit. Aztán hamar kipusztultak, vagy megülte a gyomrukat, vagy nem ízlett nekik. Majd nemsokára követte őket az öröklétbe, a megvakult aranyhal is. Ezt követően a kígyószerű harcsa repült ki ballisztikus rakétaként a vízből, majd a komódtól egy méterre a padlószőnyegen landolt. Szerencséjére pont láttam, így azonnal visszaraktam. Ekkor jöttem rá, ha lefedem az akvárium tetejét, nem ugranak ki a halak, és nem is érezni olyan hamar a büdösödő víz szagát. Szerencsére volt egy ilyen üveglapom, így azonnal lefedtem. Esténként, ahogy a tévét néztem, hallom ám a nagy koppanásokat, ahogy ez nyílvessző harcsa nekivágódik az üveglapnak. Nagyon sajnáltam, mondhatom. Egy alkalommal akváriumtisztítás után nem raktuk vissza az üveglapot. Este találtam meg a szőnyegpadlón a kígyótestű harcsa kiszáradt tetemét. Ekkoriban már több halat nem kaptunk, és a gyerekek is kezdték elveszteni az érdeklődésüket az akvárium iránt. Már csak 3 hal élt vízben, a szivárványos apró kis harcsa, az üvegnyalogató harcsa, és a narancssárga aranyhal. Ekkor neveztem el ezt az aranyhalat Oszkárnak. Gondoltam, talán újra felkeltem a gyerekek érdeklődését a halak iránt, hiszen mégis csak van egy akváriumunk, ne csak a munka legyen vele.

Ahogy délután hazajött a család valahonnan, hangosan odaköszöntem az akvárium felé, hogy:

- Szevasz, Oszkár!

A gyerekek hamar átvették a szokásomat és kezdett Oszkár amolyan kedvenccé válni. Akkoriban nagyon meleg volt, augusztus közepe, folyamatosan 30 fokot mutatott a hőmérő a nappaliban. A szoba déli fekvésű lévén, nagyon felmelegedett. Az akváriumban az algásodás felgyorsult. Kimúlt a szivárványos harcsa, majd egy takarítás alkalmával egyszerűen eltűnt az üveglap nyalogató is. Maradt Oszkár egyedül. De már valami fertőzést kaphatott, mert egyik reggel azt láttam, hogy fekszik a kavicson, és már nincs benne élet.

***

Az esetből okulva úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem lesz újabb akváriumunk.

A gyermekek nevelését, érzelmi fejlődését elősegíti az állatokkal való kapcsolatba kerülés és játék. Ehhez egy hasznos eszköz az állatkert látogatás, kutya, vagy macskatartás. Én úgy gondolom, hogy egy kutya számára nem a legmegfelelőbb hely egy tömblakás, így elhessegettem újabb háziállat hazahozatalának ötletét. Gyermekeim a házunkban élő macskák körüli tüsténkedésben és rovarvadászatban kezdték kiélni állatok iránti igényüket. Azonban azt is észrevettem, hogy félnek a kutyáktól, még azoktól is, amelyeket a gazdáik sétáltattak.

A közelünkben van egy bekerített, üresen álló telek. Valaha autókereskedés volt. Azóta eladó. Csak egy őrház van rajta és egy kutyaól. Minden reggel a telep mellett megyünk el, ha Peti óvodába megy. Itt láttam meg először egy fekete színű, német vizslát, amelyet elneveztem magamban Wilhelmnek.

Kifejlett, körülbelül 60 centiméter marmagasságú kan. Rögtön észrevettem szemében az értelmet. Intelligens, barátságos, megbízható kutyusnak tűnt, amelyik még akkor sem keltett az emberben félelmet, ha határozottságát jelezve, ugatott. Fejét magasan tartotta, értelmes magas homloka volt, enyhén boltozott széles fejtetővel. Füle lelógó, alul lekerekített. Szeme kissé ovális és sötét, míg az orra hosszúkás, nemesen formált. Nyaka erős, arányosan hosszú. Farka kurtítatlan, hosszú, csontos, akár egy bot. Lába, combja erős, izmos. Szőrzete rövid, durva, testhez simuló, és teljesen fekete.

Egyszer, amikor elhaladtunk mellette, a vizsla a kerítés mellett állt, mereven, mozdulatlan és nézte a főút forgalmát. Ügyet sem vetett a mellette elhaladó emberekre, nem úgy, mint az utca többi kutyája, amelyek vad ugatásban törtek ki, ha valaki elment a kapu előtt. Ettől rendszerint a gyerekek megrémültek – Petike is -, így aztán nem csoda, hogy ha a lakótelepen feltűnt egy kóbor eb, mindenki hanyatt-homlok menekült a lépcsőházba, vagy az ügyesebbje egy fa magasabb ágára. Gondoltam, változtatni kellene ezen a helyzeten. Megismerni és tisztelni kell egy kutyát, nem pedig félni tőle. Ha eggyel összebarátkozna, a többitől sem félne annyira.

Határozottan ráköszöntem a fekete kutyára:

- Jó reggelt, Wilhelm!

A kutya tekintetét felém fordította, miközben teste mozdulatlan maradt. Hosszú, csontos farkát megemelte és figyelt, míg el nem haladtunk az általa őrzött objektum mellett.

- Te ismered ezt a kutyát, apa? – kérdezte Péter.

- Hát, persze hogy ismerem – füllentettem vidáman -, hiszen mindig erre jövünk az oviba, és ez a kutyus olyan szelíd, hogy még észre sem vetted.

- Hát én meg úgy látom, hogy olyan szigorúan néz most is, mint az óvó néni, ha valaki lefekvéskor rosszalkodik.

- Dehogy is Petike, a kutya csak azért néz komolyan, mert mutatja: neki az a dolga, hogy védje az autótelepet.

- De hát itt már nincsenek is autók? – vonta fel a szemöldökét Péter.

- Jó-jó! – próbáltam kikeveredni ebből az egészből -, akkor is azért nézett szigorún, na.

Másnap reggel, amikor ismét az óvoda felé mentünk, Petike már izgatottam emlegette a kutyával való tegnapi találkozást. Már egész kis történet kerekedett abból, ami meg sem történt. A kutyához közeledvén hangosan rákezdtem:

- Wilhelm! Jó reggelt, Wilhelm!

- Wilhelm! Jó reggelt, Wilhelm! – kiáltotta Petike is.

A kutya előnyargalt a fabódé mögötti házából, és hozzánk futott a kerítéshez. Megállt mereven és nézett. Nem csaholt, nem ugatott, de a szeméből látszott, hogy megismert minket.

- Szervusz, Wilhelm! – mondtam neki nyájasan.

- Szervusz, Wilhelm! – ismételte a kisfiú.

- Látod, már megismert. Nézd csak! Tegnap még keményen, mereven állt a csontos farka, most meg hogy csóválja? Jelzi, hogy nem tart ellenségének. Persze, azért be ne tedd a kezed!

- Miért, apa? – kérdezte Peti.

- Hát azért, mert még nem ismer téged annyira, hogy a területére tolakodhass, akár csak egy ujjal is.

Ez a második reggel megtörte a jeget. A kisfiú az óvodában sokáig mesélt a kutyájáról, Wilhelmről, akivel reggelente barátkozik. Gyermeki fantáziája beindult, és az egyperces élmény hosszú ideig beszédtémává vált. Délután már otthon is a kutyáról beszélt, még a testvérének is eldicsekedett vele.

A következő nap kicsit elkéstünk. Petike lassan, komótosan próbált megküzdeni az öltözködés nehézségeivel, például, hogy melyik lehet egy trikó, vagy egy alsónadrág eleje, meg hogy hol lehet a zokni sarka. Ránéztem az órámra. Elkésünk, ha nem siet, de hát neki kell már felöltözni. Eszembe jutott Wilhelm. Megszólaltam.

- De kár, hogy ilyen késő van! Akartam vinni Wilhelmnek egy kis májkrémes kenyeret reggelire. De hát mindegy! Olyan álmos ma ez a Pepe, hogy úgysem érünk oda időben.

Peti ezt meghallva teljesen feléledt és pillanatok alatt felöltözött.

- Hol az a májkrémes kenyér? Menjünk már, apa!

A vizsla már kiszúrt minket, pedig még csak a főút túlsó oldalán vártuk, hogy átmehessünk a zebrán. Állt mereven és felénk nézett, miközben a farka úgy járt, mint egy metronóm. Amikor átértünk az úton, hangos, üdvözlő ugatásban tört ki. Elővettem a májkrémes kenyeret. A kutya nagyokat vakkantott, és akkorákat ugrott, mintha le akarná küzdeni a kétméteres drótkerítést.

- Szervusz, Wilhelm! Hoztunk neked reggelit! – kiáltotta a kisfiú és hangjában nyoma sem volt félelemnek. Elcsodálkoztam ezen, hiszen én magam viszont olyan vadnak éreztem a kutya önfeledt örömét, hogy nem vártam meg, míg az eb kikapja kezemből a csemegét, hanem elengedtem. A kenyér a földre esett, a kerítésen kívül. Szegény Wilhelm próbálta a pofáját kitolni a kerítés rácsa alatt, de nem sikerült neki. Mikor aztán óvatosan átrúgtam a kenyeret a kerítés alatt, mohón ráharapott és pillanatok alatt befalta. Néztem Pétert, ahogyan elbűvölten csodálta a kutyát. Amikor befejeződött a jelenet elbúcsúztunk Wilhelmtől, és kézen fogva elindultunk az oviba. A gyermek izgatottan, az új élménytől felhevülten közvetítette nekem a látottakat, mintha én ott sem lettem volna. Aztán hátrapillantottam és láttam, ahogy a kutya felénk fordulva ül a hátsóján, tekintetét ránk szegezve búcsúzik tőlünk, miközben a jobb pracliját megemeli, mintha integetne.

Azóta minden reggel arra megyünk és viszünk neki valami csemegét. Hol egy szem cukorka, hol ropi, hol szalonnabőr, mikor mit találunk, sőt már hazafelé is arra kell mennünk, pedig korábban ez nem volt szokás.

Eközben telnek a napok, és az jutott eszembe, hogy mi lesz Wilhelmmel, vajon hová kerül, ha elkel az autótelep. Majd rögtön azután, amikor ez a gondolat befúrta magát az agyamba, arra gondoltam, hogy mit fog szólni Petike Wilhelm eltűnéséhez. Remélem, hogy nem fog neki nagyon hiányozni, és talán keres magának egy másik kutyabarátot.

Gyanúm, hamarabb beigazolódott, mint gondoltam. Két-három napra rá, reggel nem találtuk ott Wilhelmet. Az udvaron egy alkalmi fólia sátor épült, és egy zöldséges árulta a nyárvég bőven termett gyümölcseit és zöldségeit. A kutya háza üres volt. Petike lebiggyedt szájjal hívogatta a kedvencét, de az nem futott elő a házból.

- Menjünk, Petike. Wilhelm elment. Már egy másik telephelyet őriz.

- És elvisszük oda az ételét? – kérdezte szomorúan, némi reménnyel a hangjában.

- Nem tudjuk, Petike. Nem tudom, merre lehet az a telephely, de majd körbebiciklizek a városban, hátha megtalálom – lódítottam.

Nem tettem. Tudtam, a tulaj bérbe adta a telephelyet egy zöldségesnek, az is több, mintha üresen állna. Ettől kezdve nehezebbek lettek újra a reggeli séták az óvodába. Próbáltam más útvonalon menni és a kutyáról lehetőleg nem is beszéltünk. Petike még egy - két alkalommal kérdezett róla, de aztán az is abbamaradt. Persze hiányzott neki, mint amikor elvesztünk egy szeretett családtagot, vagy barátot, de tudjuk, hogy nem látjuk többé. Csak szelíd szomorúsággal elfogadjuk a tényt, hogy vége, nincs többet. Időnként játék közben azért fel - felbukkant Wilhelm neve, de lassan abbamaradt ez is.

Már vagy negyedéve kiesett Wilhelm az életünkből. Közeledett a Karácsony. Leesett az első hó. Egy napon, a volt autótelep közelében jártam. A zöldséges már nagyon fázhatott, hiszen nem várta meg az ünnepek előtti erősebb forgalmat. Visszaadta a bérleményt. Megláttam Wilhelmet, Petike Wilhelmjét, a mi Wilhelmünket. Ott állt büszkén, mozdulatlanul. Fejét értelmesen megemelte és a főút forgalmát nézte, akár egy precíz forgalomszámláló. Ugyanúgy, mint régen.

Nem mentem közel hozzá, nehogy megismerjen. Nem szólítgattam, mint annak idején, és még azt sem döntöttem el, hogy elviszem-e oda még egyszer Petikét. Szeretném megkímélni attól, hogy egy boldog viszontlátás után, valamikor újra elveszítse a barátját.

Pedig, ha jól meggondolom, néhány zsírosabb falatnak a Karácsonyi ebédből biztosan örülne.

VÉGE