Lakatos

1984 februárjában, abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Magyar Néphadsereg soraiba szólított, és ha már meghívott, mindjárt ott is tartott másfél évig. Persze majdnem mindenkivel így volt ez abban az időben. Nagy kaland az ilyen, minden megtörténhet bárkivel, és valakivel meg is történik. Engem a szupertitkos tatai 8478-as zászlóaljba vezényeltek, amely tulajdonképpen a rakétásokat jelentette. Annyira vigyáztak ránk, valamint a titkos rakétákra, hogy még az alakulatunk nevét sem lehetett kiejteni. Úgy hívtak minket, hogy a „SENKIK”.

Hát így lettem én is a szupertitkos, híres és hírhedt csapat tagja, így lettem én is, senki. Bár már rég nincs hadrendbe állítva az a rakétarendszer, amely akkor olyan védett volt, de annyi évet aláírattak titoktartási fogadalomként az emberrel, hogy vagy 25 évig beszélhettem róla. Persze millió érdekes, veszélyes, különleges és mulatságos dolog történt ott velünk, de nálam egy tanulságos emberi történet, egy későbbi „városi legenda”, melynek szemtanúja voltam, viszi el a pálmát. Lakatos, a cigány srác, már a bevonuláskor felhívta magára a figyelmet. Nem azért, mert csak 45 kiló volt, vékony karokkal, dobverő szerű vádlival. Vékony, csontos arca, fényes koponyájára feszülő bőre, az egész embernek, törékeny, szinte légies külsőt kölcsönzött.

- Nem vagyok köteles vért adni! – ordította a félrészeg, konyakszagú katonaorvosnőnek.

- Fiatalember! Értse meg, ez nem véradás, hanem vérvétel. Mindenkitől vért kell vegyek, bevonuláskor! – mondta ingerülten.

- Engem nem vág át, én ismerem a jogaimat, 50 kiló alatt nem kell vért adni! – ismételte teljesen feleslegesen, mert addigra már megcsapolták a vénáját.

Hát ekkor jegyeztem meg a madárcsontú Lakatost. Az egy hónapos alapkiképzés, majd az öthónapos jászberényi rakétás kiképzés után kerültem vissza Tatára. Addigra Lakatosnak már híre volt. - Képzeld! – mesélték az ottmaradott társak – a gyerek eskütétel után sem volt hajlandó kimenni a laktanyából, hanem lefeküdt aludni. Azóta sem ment haza, nem akar!

Elvállalta az összes konyhaszolgálatot. Állandóan ott van. Úgy félnek tőle, mint a tűztől.

- Ha nem tetszik neki valami, földhöz vágja, ami a kezében van, vagy ahhoz, aki beleköt. Nem semmi az ipse. Ráadásul szkanderben verhetetlen!

- A 45 kilójával, na ne etessetek!- Ezzel otthagytam őket. A tatai rakéta alegységben, Leviczin Ernő alhadnagy századjába kerültem. Alacsony körülbelül 160 centi magas lehetett, mongolos berendezkedésű arccal, keskeny szemnyílásokkal, melyeket még látványosan össze is húzott, ha fürkészve az emberre nézett. Szája fölött dús, szőkés, szájközépnél felfelé pöndörített, hosszú bajusz. Hírhedt volt szigorúságáról, keménységéről, és testi erejéről, valamint arról, hogy ő volt az egyetlen tiszt, aki nem volt tagja a Pártnak. Az egész laktanyában féltek tőle, és a háta mögött Levibadinak hívták. Leszerelés előtt egy héttel még menetelve és dalolva vitte katonáit ebédelni. Ha valaki nem énekelt hangosan, vagy nem tartott lépést, azt kiemelte a sorból, persze fél kézzel. A mi Levibadinknak fülébe jutott a világ – laktanya – verő, legyőzhetetlen szkander bajnok, Lakatos híre. Gondolkodott egy pár napot, vagy talán csak nem találkoztak, hiszen Lakatos a konyhán élt gyakorlatilag, majd üzent neki, hogy próbálják már ki egymás erejét. A nagy párviadalra hálókörletünk egyetlen asztalánál került sor. Nem volt nagydobra verve, néhányan láttuk csupán. A félszegen várakozó Lakatos és Levibadi nem sokat udvariaskodott egymással. Leültek és elkezdték nyomni egymás karját. Egy szabály volt csupán, hogy testtel nem lehet rásegíteni, mert akkor az alhadnagy asztalostól borította volna a romasrácot. Ahogy elkezdtek nyomni a tiszt rögtön érezte, hogy keményfába vágta a fejszéjét. Lakatos kicsit remegő testtel, de szilárd kézzel állta a tiszt meg-megújuló rohamait. Így telt el 4-5 perc. Ekkor Leviczin Ernő alhadnagy egy utolsó rohamot vezényelt magának – „az ellenfél elpusztítandó”-, és minden erejét összeszedve szorította ellenfele kezét. Lakatos homlokának barna színe szederjes kékké vált, verejtékcseppek folytak le a halántékán, és a koponyáján futó erek mind-mind egyenként kiduzzadtak, szinte látni lehetett a bennük áramló vér lüktetését. Az utolsó roham talán fél percig tartott, majd Ernő feladta. Ő sem győzött, de Lakatos sem. Döntetlen. Azonban a rettenthetetlen Leviczin erkölcsileg vereséget szenvedett, talán életében először. Ezt mindenki tudta és érezte.

- Hú, az annyát, Lakatos. Maga kibaszott erős! – mondta zavartan mosolyogva, majd elhagyta a körletünket. A dolgot többet nem hozta szóba. Mi pedig lelkesem veregettük, a teljesen kimerült katona hátát.

***

Két év múlva tartalékosként ismét bevonultattak a tatai laktanyába, egy hónapra. És akkor hallottam egy legendát egy cigány srácról, aki legyőzte a nagy Levibadit. Legtöbben hitetlenkedve hallgatták, én azonban szótlanul mosolyogva hátradőltem, emlékeimbe merültem és hagytam, hogy a városi legenda tovább éljen.