Ars longa, vita brevis

Paphnutius

Paphnutius

Hajótöröttek

2022. június 15. - Paphnutius

500794388_7.jpg

 

Hajótöröttek

(I.)

A mentőcsónak magatehetetlenül sodródott a végtelen óceánon. Szelíd, alig érzékelhető hullámok nyaldosták körül sárga testét. Okker színű volt, mintha a nap olvadt volna rá. A víz türkizkék paplanként ölelte körül, akár alvó embert egy biztonságos ágytakaró, a hideg téli éjszakában. Már-már idilli lett volna a kép, ha nem fekszik egy ájult nő a nedves csónakpadlón. A nap forrón sütött, nyoma sem volt az éjszaka tomboló viharnak, melyben a telepeseket és kereskedőket szállító gőzös elsüllyedt. Clementine. Ez volt olvasható a mentőcsónak oldalán.

Karl, a német ősökkel rendelkező matróz, a hajó hírtelen elsüllyedése előtt, közvetlenül a kazán felrobbanása után, a vízbe zuhant. Érezte, hogy teste sérülésekkel teli, de életösztöne segített, hogy felkapaszkodjon egy, a robbanáskor vízbe került roncsdarabra. Aztán elhalkult körülötte az üvöltő szél, a hullámok, melyek hol eldugták, hol felmutatták Karlt a ronccsal együtt, áldozati bárányként felkínálva őt Poszeidónnak. De az Isten úgy döntött nem kéri, még maradhat a földön tanulni, okulni, tapasztalni, szenvedéstől nemesülni.

A vihar elültével megkezdődött a keresés, az esetleges túlélők után. Három hajó is volt a közelben, ők kezdték a kutatást. Több napig szelték a mérföldeket az elcsendesült nyílt vízen, Azt a néhány teljesen elcsigázott embert, akit megtaláltak, felvették a fedélzetre, aki nem volt meg, azt eltűntnek nyilvánították. Bár kiadták a térségben közlekedő hajóknak, hogy továbbra is fokozottan figyeljenek az esetleges túlélőkre tekintettel, de sok reményt nem fűztek ahhoz, hogy lesznek. A robbanás hatalmas volt, az éjszakai sötétség, a tomboló, több méteres hullámok, aki meg túlélte, már felfalták cápák. Clementine, a kiszolgált gőzös úgy adta át magát az örökkévalóságnak, mint fél évszázaddal korábban az építtető felesége, akiről annak idején a hajót elnevezték.

***

Karl tudta, hogy nem lesz könnyű túlélni a kalandot. Ezen a szakaszon nagyon erős az áramlás, és nem is kedvező irányba sodorja őt, így minden bizonnyal halottnak hiszik, és nem fogják már keresni. Lehetett vagy három napja, hogy a roncsdarabon hánykolódott. Kisebb sérüléseit megmarta a sós víz. Jó néhány zúzódást szenvedett a végtagjain, beverte a fejét is, és a jobb oldali bordái környékén is erős fájdalmat érzett, ha megmozdult. Aztán valamiért önkéntelenül megemelte a fejét. Nem a repülő halak apró kis vízbecsobbanására, mert azokról már lemondott, hiszen képtelen lett volna egyet is elkapni. Mintha valamin megtörnének az apró hullámredők, valamin, ami a vízben van, valami akadály a végtelen óceán útjában. Tudta, ha csendes a tenger, a víz felszíne felett közvetlenül nagyon jól terjed a hang. Valami lehet ott, akár egy zátony, akár egy roncsdarab. Még mérlegelt néhány másodpercnyit, hogy érdemes-e energiát pazarolni arra, hogy megemelje a testét, vagy maradjon már minden így, csendben, békében, míg eszméletét nem veszti, és azután már úgyis mindennek vége. De nem lehet így vége, kevés még ez, több kell! Több kell az életből, több kell a sorstól. Apró kis biohullámok ingerelték tudatát pro- és kontra, de valami megmagyarázhatatlan impulzus folytán a pozitív energiák kerekedtek felül. Kábán a naptól, a sokktól, nagy erőfeszítések árán megemelte a fejét. Látott valamit. Valamit, amiről a játszadozó hullámok csobogása visszaverődik. Ez csak délibáb lehet, engedte vissza a fejét, a nap tükröződik a vízen, azt láthatta. A tükörképen nem törik meg a hullám! Éledj már, itt a menekülés! Egy belső hang riadót fújt az agyában. Talán már nem is csak földi erők, hanem meghatározhatatlan mechanizmusok segítették a tartalékenergiák felkutatásában és mozgósításában.

Megemelte hát újra a fejét, azonban az rögtön feltűnt neki, hogy teljesen tisztán lát, mintha valaki egy messzelátót, vagy legalább is, egy színházi látcsövet illesztett volna a szemei elé. Észrevette, amit már az előbb is látnia kellett volna, egy magára hagyottan sodródó, sárga csónakot.

- Egy Csónak! Egy csónak! Egy sárga csónak. Ez a Clementine-ról van! – Ismételgette magában, mert attól fél, meggyőzi magát, hogy ez nem valóság, csak egy utolsó lázálom, mielőtt végleg elveszti az eszméletét.

Kezével vadul lapátolni kezdte a vizet. Először persze egy vízbefúló kétségbeesett csapkodásának tűntek mozdulatai, de aztán, ahogy megindult a kis lélekvesztő, az evezés is egyre tudatosabb és ütemesebb lett. Ó, micsoda mennyei ajándék, egy ladik, ez akár a megmenekülést is jelentheti! A csónak mintegy 10 láb hosszú lehetett, párszáz méterre volt tőle. Jó félórás lapátolással beérte a sodródó mentőladikot, mely lehet a megmentője, de a koporsója is. Hiszen ez is eszébe jutott, amíg kitartóan küzdött, hogy utolérje.

Már csak egy pár méter választotta el céljától. Az óceán vizébe vetette magát, és egy-két karcsapás után felkapaszkodott a ladik peremén, majd rutinos mozdulattal átvetette magát az oldalfalon.

Meglepetésében szóhoz sem jutott. A ladik fenekén, egy teljesen legyengült, magatehetetlen nő hevert. Nem sokkal ezután elájult.

(II.)

Amikor visszanyerte eszméletét, a nő az ölében tartotta a fejét, és megfoszlott aljú ruhájából letépett rongydarabbal törölgette a homlokát. Már hűvösebb volt pár fokkal, a sós tengeri levegő párásabb egy kicsit, és a hullámzás is egyre erősödött. Madarakat látott az égen, és mielőtt újra elájult volna, megállapította, hogy megmenekültek.

Arra eszmélt, hogy a csónak megfeneklik a homokos parton. Kiszálltak és megpróbálták a partra húzni, de nem sikerült. Elterültek a nedves fövenyen és szótlanul hevertek. A nő letépte vastag szoknyának szétszakadt alsó részét, hogy könnyebben járhasson. Felállt és körbenézett. Trópusi szigeten voltak, pálmafákkal, homokos parttal. Idilli környezet, ha az ember utazik, börtön, ha csak odavetődik. Nem tudták merre vannak, de ilyen sziget biztosan sok található a végtelen óceánban.

***

Karl nem volt túl tapasztalt matróz. Hamburgban szerződött el a Clementine-ra, amely először Angliába szállított kivándorlókat, akik Newcastle környéki szénbányákban szerettek volna dolgozni. Onnan Rotterdamba vezetett az útjuk, egy angol selyemkereskedőt és kísérete tartott velük. A nagy hollandus kikötőből Portugáliába vittek árut egy ottani gazdag borkereskedőnek, valamint egy leideni telepest, aki családjával majd Afrikáig velük tart. Ez a farmer gazdag ember volt, aki a guineai partokon akart partra szállni, hogy korábban vásárolt kakaóbab ültetvényei közelében telepedjen le, és közvetlenül irányítsa a gazdaságot.

***

A csónakban lelt hölgyet Annának hívták. Rotterdamban szállt hajóra, miután elbúcsúzott szüleitől és testvéreitől, hogy férjével, Johannal az ültetvényessel, a távoli Közép-Afrikába költözzön, végleg otthagyva Európát. Nagyon szerették egymást, és Anna bárhová követte volna férjét. Lisszabonba érve üzenet várta Johannt, hogy néhány nélkülözhetetlen dolog, amelyet mindenképpen magával akart vinni Afrikába, és itt kellett volna berakodni a hajóba, csak némi késéssel érkezik meg Spanyolországból. Különleges termőmagok és növényi palánták, valamint néhány facsemete, melyek termesztésével Afrikában akart próbálkozni, nem érkezett meg. Ezekre a termesztésekre pedig előszerződést kötött. A növények igen értékesek voltak, nem hagyhatta őket felügyelet nélkül, személyesen akarta ellenőrizni, a berakodást, a szállítást és a gondozást is a hosszú úton. A legközelebbi hajó pedig két hét múlva indul Közép-Afrika felé. Mit volt mit tenni ottmaradt Portugáliában, és elengedte feleségét a személyzettel és ingóságaikkal együtt.

Karl nem emlékezett Annára. Jobbára a hajótest mélyén, a széntároló környékén dolgozott, így nem volt alkalma figyelni az utasokat. Már az óceán Guineai –öblében hajóztak, valahol az egyenlítő közelében. Hosszú útjukból csak egy-két nap volt hátra az útból, amikor elsüllyedtek. A szigeten, amely lakatlannak tűnt szerencséjükre találtak vizet és gyümölcsöt is. Karl próbálkozott a halfogással, többnyire sikertelenül. Hevenyészett kunyhót, afféle fűkunyhót tákolt össze maguknak, az eső ellen. Teltek–múltak a napok, és egyikük mindig a vizet kémlelte, hátha feltűnik egy hajó. De nem tűnt fel!

Kezdetben nagyon keveset beszélgettek. Anna igen zárkózott volt. Ám az idő kerekei bármilyen lassan forognak is, meg nem állnak soha. Napra nap jött, hét hetet követett, és már érdemes volt a hónapok számát is fába rovátkolni. A nő már megbékélt sorsával. Elmúlt belőle a görcsösség. Felengedett, és bízni kezdett a férfiban, aki ételt és vizet szerzett, megtanulta a tűzgyújtást, kunyhót ácsolt, és főleg aki sohasem kérdezősködött. Úgy gondolta, ideje előre nézni. Ideje meglátni a társat, a partnert, a férfit, abban, akivel összezárta a sors ezen a kietlen szigeten, a végtelen Atlanti óceánban. hogy közelebb Itt az ideje megismerni, azt, akivel megmentették egymás életét, akivel felfedeztek egy új világot. Hiszen itt vannak egyedül ebben a világban, mintha Ádám és Éva lennének, a nagy benépesítetlen Ősföldön, a bibliai idők kezdetén, vagy tán még korábban, az ősi Gondwanán.

Egyszer aztán elkezdett magáról beszélni, és mondta-mondta szünet nélkül. Felszakadt belőle minden, ami hiányzott neki. A férfi csak hallgatta, türelmesen és érdeklődve. Akkor tűnődött el először, hogy milyen szép is ez a nő. Anna sok mindent elmesélt a gyerekkoráról, az életről a mélyföldön. A téli korcsolyázásokról a befagyott csatornákban, a farsangi táncmulatságokról. Élvezettel emlegette az otthoni ételeket, az erwtensoep-et, vagyis borsólevest, bruine bononsoep-et, a spanyol bablevest. Nagyot nyelt, amikor a füstölt és sóban pácolt heringet, az omlós zélandi osztrigát, meg az anyja által készített sajtot emlegette. Imádta a virágokat. Már korábban elszámolt magával, hogy a végtelen tulipántáblák színes foltjait talán sohasem látja újra, de biztos volt abban, hogy Afrika színei is rabul fogják ejteni.

De Johannról nem mesélt. Már lemondott arról, hogy egyszer majd viszontlátja. Nem piszkálgatta a hegesedő sebeket. Csak annyit mondott, hogy az ő férje már halott. Karl kérdésére, hogy a hajón volt-e a férje, mert akkor lehet, hogy él, egy tömör és elutasító nemet kapott. A férfi még sohasem volt nővel, egyre közelebb érezte magához a lányt. A hosszú, vöröses-szőke, göndör hajú, szép arcú Anna, fitos orrának íves nyergén néhány apró szeplőcskével angyali teremtésnek tűnt. Bőre tejfehér, ami halvány pírral színeződött, de soha nem vált olyan barnává, mint a sok napon töltött idő után elvárható lett volna. Az a fajta, német-alföldi típus volt, aki már fehéren kezd hámlani, és soha nem lesz csoki barna. Ahogy megnyíltak közöttük a beszélgetés csatornái, úgy kapcsolódtak össze egyre több és több szálon.

Karl úgy gondolta, hogy ez már biztosan a szerelem, az a megfoghatatlan és felfoghatatlan dolog, amit már annyian megfogalmaztak, mégsem értheti az, aki még nem élte át. A férfi teljesen átadta magát a rajongásnak, Éva-Anna imádásának. Úgy érezte, hogy ez az álomszerű állapot mindig így volt, és mindig így is lesz, és ha volt is valami, ami korábban történt velük, az már csak az örök feledésbe merült múlt.

Ettől kezdve nem volt reggel és este, nem volt szomjúság és nem volt éhség. Nem sajogtak a végtagok, ha hírtelen leszállt a trópusi éj. Olyan volt az egész, mintha ők lennének az első emberpár, és az lenne sorsuk, hogy ezen a kis óceáni szigeten újrateremtsenek mindent, egymásból fakadt boldogságból formálják újra az ártatlanságot, még egy esélyt adva ezzel az emberiségnek.

 

(III.)

Johann sohasem adta fel, hogy megtalálja szeretett feleségét. A két héttel később induló hajóval végigment az útvonalon, bejárta a Közép-Afrikai partvidéket. Falvakban érdeklődött, embereket fogadott. Úgy gondolta, Anna biztosan él, valamelyik törzsnél lehet, ahová a hajótörés után sorsa vetette, és őt várja. De nem találta sehol. Ültetvényének teljes jövedelméből egy hajót bérelt és elkezdte átkutatni a parttól nem túl távoli szigeteket. Aztán a távolabbiakat is. Azt a módszert követte, hogy felfogadott egy helyi hajóst, aki tudta melyek azok a szigetek, amelyeken több hónapig is élve lehet maradni. Már hónapok óta keresgélt, de nem adta fel.

Anna vette először észre a hajó vitorláit. Gyorsan szólt Karlnak, aki meggyújtotta a máglyát. A füstöt azonnal észlelték a hajón, és elindultak a part felé. Mintegy 200 méterre attól a ponttól, ahonnan a füstöt észlelték, csónakba szállt Johann és két evezős. A parti homokban egy ugrálva integető férfit, és egy nőt látott, majd kiáltozásukat is meghallotta. Ekkorra már megtette a fele utat, és felismerte imádott feleségét, Annát. Már Anna is felismerte Johannt, és önfeledten, ugrált és integetett, majd elé futva, a térdig érő vízben megállt. A férfi kiugrott a csónakból és a nő felé gázolt. Összeölelkeztek. Karl a parton állt és még nem fogta fel az eseményeket. Ő is örült, hiszen megmenekültek, hiszen itt a szerelme, akivel majd Németországban új életet kezdhet. Azt ugyan nem értette pontosan, hogy ez az idegen férfi miért örül annak ennyire, hogy megtalálta őket, még az sem tűnt fel neki, hogy az ölében hozza a partra a nőt, hiszen minden olyan gyorsan és meglepetésszerűen történt. De már nem sok idő kellett ahhoz, hogy elméje kivilágosodjon és felfogja a helyzetet.

A pár a partra ért. Johann letette a nedves homokra feleségét, és az előtte álló, borostás, szélfútta és naptól cserzett arcú férfi felé nyújtotta kezét.

- Johann van Boer, kakaóbab ültetvényes vagyok Hollandiából. – mondta lelkesen, az előző események izgalmától kipirulva.

- Karl Heinze, a Clementine matróza, Németországból. – válaszolta, és miközben megszorította a holland kezét, görcsös, szorító fájdalom hasított a mellkasába. Szédülni kezdett, és a szája is kiszáradt.

- Hónapok óta keresem a feleségem! Hálásan köszönöm, hogy megmentette, és vigyázott rá! – hadarta Johann. – Már szinte feladtam! Ez volt az utolsó sziget, amit még felkerestem, utána felhagytam volna a hiába való kutatással. Tudja ott hibáztam, hogy először a part menti bennszülött törzseknél érdeklődtem, nem látták-e, hallottak-e róla.

Karl már megbizonyosodott róla, amit csak sejtett amióta a vízi jelenet lejátszódott a szeme láttára, hogy Johann és Anna egy pár. Mellkasában a heveny rosszullét érzése elmúlt, és helyét a mélységesen mély szomorúság töltötte ki. Eközben a házaspár mély és bensőséges csókkal teljesítette be a találkozás örömét.

- Mennünk kell! – szólt a férj Annához, a hajónak holnap estig meg kell érkezzen a kikötőbe! Karl, jöjjön, indulunk! Holnap viharosra fordul az idő a bennszülöttek szerint, és én nem akarok még egyszer kockáztatni!

- Én nem megyek. – mondta a matróz alig hallhatóan.

- Hogyan? Jöjjön uram! Indulnunk kell! Nincs időnk várni, szedje össze, amit hozni akar és menjünk!

- Én nem megyek! – ismételte Karl most már jól hallhatóan és határozottan.

- Uram! Ön beteg! Jöjjön, segíts Anna, kísérjük oda a csónakhoz! – indult Johann a férfi felé - Hónapokra magára maradhat, ez a sziget nem látogatott, nem járnak erre hajók, nem beszélve a kalózokról, vagy a rendkívül heves viharokról.

- Nem érti? Itt akarok maradni! Nem vár otthon senki, én pedig a magányt kedvelem! Menjenek már! – vágott a szavába ingerültem, és két-három lépést hátrált, mint aki még a búcsúzás lehetőségétől is elzárkózik.

Johann elindult a csónak felé. Anna Karl felé fordult és gyengéden rápillantott.

- Gyere Karl! Minden úgy történt, ahogy az Isten akarta. Te se küzdj ellene, mindnyájan az Ő akaratát követjük.

De Karl már eldöntötte magában, hogy marad.

- Legyetek boldogok! – mondta, akár egy közönyös pap, aki az esküvői ceremónia végét várja, majd megfordult, és mint akinek sietős dolga van, eltűnt a part menti sűrűben.

- Anna! Indulnunk kell! – szólt határozottan Johann, és pár perc múlva a ladik elhagyta a szigetet.

***

Karl, szívében a mérhetetlen szomorúsággal nem sokáig tudott menekülni. Talán 50 métert haladhatott a partvonalat sűrűn borító növényzetben. Addigra lelkének terhe mázsás súllyá nőtt. Rogyadozó lábai már nem bírták vonszolni ezt a terhet, a földre kényszerült. Ott, ahol hanyatt dőlt egy tenyérnyi tisztás volt. Felnézett, a hatalmas, szomorúan kék égboltra és egy könnycsepp gördült le viharedzett arcán. Nem törölte meg hagyta, hogy rászáradjon. Nem nézett a csónak után, bár a tisztásról tökéletes kilátás nyílt a tengerre. A lemenő nap sugarai már egészen lapos szögben festették meg a hullámokat, mintegy aranyhidat húzva ég és víz közé.

Amikor újra felpillantott egy kis fekete pontot látott az aranyhídba beleolvadni, de azt már nem tudta megállapítani, hogy a hajó vagy egy madár fekete sziluettjét látja.

 

VÉGE

 

A bejegyzés trackback címe:

https://paphnutius.blog.hu/api/trackback/id/tr9117859155

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása