Anyák napja

Anyák napja. Kettős érzésem van, mint minden ünnep alkalmával. Lassan már mindegyikhez a halál emléke is csatlakozik. Akire érdemes emlékezni, arra gyakran gondol az ember, akire nem, arra meg lehetőleg minél ritkábban. Anyámra sokszor gondolok és próbálok minél kevesebbszer a betegségére és a halálára. Most is eljön a nap, május első vasárnapja. Pénteken vettem két csokor minitulipánt. Az egyiket még aznap kivittem Zsuzsi sírjához, a másikat vasárnap délután elviszem majd az oroszlányi temetőbe, Anyu sírjához.

Most szombat van. Délelőtt mindenféle házimunkákat csináltam. Előre tudtam, hogy nem lesz idő túrázni. Viszont a nap második fele szabaddá vált. Már kora délután volt, amikor odajutottam, hogy eltervezem mit fogok csinálni. Országbérletem miatt ingyen utazom, ezért már délelőtt kigondoltam, hogy Budapest lesz a cél. De hova menjek, mit csináljak? Kb fél órával vonatindulás előtt beugrott egy régi tervem, hogy felkeresem az óbudai Grafisoft parkot és megnézem Steve Jobs szobrát, valamint az Utolsó játszma című szoborcsoportot.

Vonattal a Délibe mentem, onnan a 2-es metróval a Batthyány térre, ahonnan a H5 hévvel kellett továbbmenni. Azt nem tudtam pontosan hol kell leszállni, de úgy saccoltam, hogy az Aquincum megállónál. Onnan gyalog az Aquincumi Múzeum kerítése mentén eljutottam az óbudai Auchanhoz. Bementem és vettem egy csomag sótlan mogyorót. Éhségűzőnek jó lesz. Az áruház mögött ott fénylett ezüstösen a park első épülete.

Sok szobor van itt és gyönyörű a park is. Apró kis tó is van, tavirózsákkal, (az aranyhalakat hiányoltam belőle), híddal és egy akvaduktot szimbolizáló fémépítményt, művízeséssel. Az ápolt parkban hanyagul elszórva római kori kő díszítő elemek, szarkofág… végül is Óbudán vagyunk! Annyi itt a római emlék, hogy mindenki szégyellheti magát, aki nem járta végig, mielőtt Rómába ment tátani a száját. Én is ott láttam először, de most már évek óta pótlom.

Sorban fotóztam a mindenfelé fellelhető modern szobrokat. Imádok szobrokat fotózni. Teljesen kicserél egy időre az interakció, amikor ráhangolódom az alkotásokra. Megtaláltam az Utolsó játszma című szoborcsoportra. Lenyűgöző alkotás. Két végletesen lefogyott, halálra váró férfi sakkozik. Max von Sydow jut eszembe Bergmann A hetedik pecsét című zseniális filmjéből, amikor a lovag, a Halállal sakkozik.

Aztán átmegyek a modern akvadukt alatt és eljutok a park szélére, ahol a volt budai gázgyár lenyűgöző épülettömbje áll. Budapesti bakancslistás látnivaló volt számomra ez az épület. Aztán kiérek a Dunapartra. A Hajógyári sziget dús növényzete szinte beleomlik a Dunába. A vasúti összekötő hídon épp átmegy egy vonat. A bicóúton percenként jönnek. Nagyon népszerű ez az útvonal egész Szentendréig, bár sokan csak a Lupa-tóig mennek.

Elindulok a folyó mentén vissza és akkor eszembe jut, hogy még nem is láttam Steve Jobs szobrát. Újra meg kellett kerülnöm a területet és vissza, amerre már voltam, de meglett Steve Jobs kezében egy iPhone-al.

Rájöttem, hogy közeleg az este. Visszaindultam és elkaptam a következő a HÉV-et. Néztem, ahogy elsuhanunk az egykori akvadukt maradványai mellett. Kilométereken keresztül megvannak a darabjai. Egy kis helyen rekonstruálták is.

Aztán kezdett furcsa érzésem lenni. Olyan megmagyarázhatatlan nyomás a hangulatomban. Az agyam jelzett. A ráció pillanataira ráúsztak a lelkem gerjesztette emocionális hullámok. Szépvölgyi út, hangzott halkan a következő megálló neve. Eltelt pár perc, amíg ráeszméltem, hogy mi is történik vele éppen. Ahogy a Komjádi uszoda mellett elhaladt a szerelvény már tudtam, mi ez a jelzés. Azt, hogy itt és most dolgom van nekem magammal, magamban. Anyu emléke és nem a holnapi anyák napja ürügyén. Az uszoda mellett van a Budai Irgalmasrendi Kórház. Itt voltunk együtt 2022 október 23-án délután 4 és 5 között. Ekkor feltűnt az ablakban a SZOT üdülőre emlékeztető épület apartmanszerű kórtermeivel, aminek saját erkélye volt, és ahol kinn állva néztük a Margit-szigetet és a Dunán elsuhanó hajókat.

Nem akarok itt lenni, nincs már semmi bajom, mondta. De mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz, csak otthon akar lenni és betegségét, állapotát, hangulatát nem megosztani idegen emberekkel. Nagyjából két hónappal később már nem kellett megosztani senkivel semmit. Átköltözött agyam emléktárának abba a legbelsőbb zugába, a lelki szekreterem kicsi központi fiókjába, ahol csak igen kevés embernek van hely.

Lassan én is hazaértem. Már késő esti dolgokkal kell foglalkozni, mint vacsora és tusolás, de a lélek mégsem engedte, hogy szellemem ismét szabadon szárnyaljon. Odakényszerített a klaviatúra elé, hogy megírjam ezt a különös délutánt, amikor Steve Jobstól eljutottam az egyik legfájóbb emlékemig.