Ez az egyik kedvenc történetem. Sikerült a mesét, a valóságot, a múltat és a jelent összekeverni. Az alapötlet Patyi Sanyié volt, felhasználtam kedvenc mesém, Takács Gyula A tündérhal és a háló történetének szálait és saját két fulladásos balatoni élményemet is, amelyeket a Duplex superstes című novellában részletezek.

Az amulett

Barátsággal P. S.-nek

I.

„Kecskeköröm kincsem tenyeremben tartom:

legyen ez amulettem,

míg állok a parton.”¹

A férfi, a parton ült és olvasott. Ráfért már a pihenés. Sok volt a hajtás az utóbbi időben. A stressz, a zaj, a hideg, bagószú, hajnali turnébusz, az arcok, amelyek rászűkítették a teret. A várakozások, és a hirtelen felszabaduló energiák. A rezgések és interferenciák. A túlélési technikák, a majd csak lesz valami zöldes-sárga bizonytalansága. A visszautasított poharak és nyálas üvegnyakak. A visszautasított csókok és eltűrt puszik. A lelkiismeret furdalás érzése, hogy: „mit keresek én itt?”, meg hogy „meddig tarthat ez még?”, a számolgatás, a folytonos alkukényszer, a szervezők szarakodásai és a siránkozás, hogy „nem megy már ennyiért, válság van”, és hogy „ide nem tépni járnak, a rocker meg kihaló állatfajta”, és hasonlók.

Unta, hogy a művészetnek nincs ára, csak a sznobizmusnak. Unta, hogy a pénzhez is pénz kell, „ha keresni akarsz, előtte tejelsz!”, vagy ha már haver vagy, és bekerültél a körbe, utólag leosztasz.

- Ez már nem művészet, és ez már nem rákendroll! – gondolta sokszor.

De aztán másnap, amikor felkelt és sütött a nap, már minden rendben volt és szépnek látta a világot. Pedig hát az a világ ugyanaz volt. Ugyanaz a kíméletlen csupasz űrbolygó, amelyen emberek vadásznak emberáldozataikra, hogy aztán még nagyobb emberek, emberebb emberebbek legyenek a többiek kárára. Akár egy videojátékban. Az ellentmondásos érzések, a hullámzás. Kétségek és optimista gondolatok. A lélek tépegetése, szaggatása. Ettől lesz az a művész, művész! …és ez éltette őt is. Sokszor eszébe jutott, hogy a blues már nem csak a négereké. Fehérek, arabok, sárgák és cigányok mind szenvedtek már annyit, mint a négerek. Már nem kell senkinek a Laurel Kanyonba² vonulni önként vállalt műszenvedésért, hogy elnyerje a vásárlóközönség bizalmát és hitelesnek higgyék. A hitelessé tétel már szakma. Biznisz. Profit van mögötte, meg befektetők, akiket csak a jóváírt jutalék érdekel, a művészet a legkevésbé sem. Azt tesznek hitelessé, akiben sok pénz lapul. Manapság pedig ez az üzletág, nem rock zene! Hol vannak már a hippik? Kihaltak, vagy meggazdagodtak? Yuppisodtak? Na, meg hol vannak a punkok? A becsületesebbje annak is belehalt az őszinteségébe. A szakadt, a csöves szó sem azt jelenti, mint a 80-as években. Divattervezők tették magukévá a szakadt viseletet és megalkották a luxus-szakadt divatot, a gazdagok számára.

Mostanában sokat olvasott. Novellákat és verseket. Többre nem volt sem ideje, sem energiája. A rövid, velősen megfogalmazott gondolatok, a versekben rejlő szimbólumok, az egész rövid műfaj sokkal jobban feküdt neki. Végül is, ha jól belegondol az ember, a dalszövegek is versek. S nem is akármilyenek! Sokkal több esély van, hogy a mondanivaló egyszerű tálalása eléri a hallgató tudatát, míg más művészeti ág nehezebben talál magának értő füleket. Ráadásul a dal őszinte, és aki szereti az is. Kényszerből senki nem hallgat zenét. Ha nem tetszik neki kikapcsolja, vagy otthagyja a koncertet. Másnap megy, és azt mondja a haveroknak, hogy erre a szarra el ne menjetek! De ki mondaná a haverjának, hogy „Figyelj! Tegnap olvastam ennek, meg ennek a költőnek a verseit, hát azt el ne olvasd, mert olyan érthetetlen.”

Ha már elolvasta, dicsekszik vele, akár tetszett neki, akár nem. Tehát a rock zene őszinte, a magasabb művészetekben benne kódoltatik a szemlélő – élvező - műértő sznobizmusa. Legalábbis lehetőségként felmerül.

Ilyen dolgok jutottak az eszébe, miközben az A/4-es lapokra nyomtatott verseket olvasta, amelyeket ajándékba kapott valakitől. Tulajdonképpen már az sem normális dolog, hogy ilyen dolgokon gondolkodik egy rákendroll zenész! Azt is észrevette már, hogy néha bekéredzkedik az autója cd lejátszójába, egy-két komolyzenei korong is. Persze pihentet, ellazít, érti mindenki! De akkor is. Miért nem dübörög hajnalban hazafelé a koncertről az AC/DC, vagy a Muddy Waters, vagy a Stones. Helyette Miles Davis szól jobb esetben, vagy Mozart.

Most visszatértek gondolatai a versekhez. „Legyen ez amulettem, míg állok a parton.” Hát igen! Ez talált. A kecskeköröm amulett. Tényleg itt lóg a nyakában, megfeketedett bőrszíjon. Mindig hordja. Édesapjára emlékezteti, aki már régen meghalt. Tőle kapta egy balatoni nyaralás emlékére. Ez olyan sorsszerű! Valakitől kap pár gépelt oldalnyi szöveget, az ipse meg ráhibáz erre a kecskeköröm-amulett dologra. A hideg rázta ki a véletlen egybeesésektől. Nem szerette őket. A tiszta dolgok, a kiszámíthatóak, azok a jók! Például egy dal üteme. Az tiszta dolog. Bárki, bármit csinál, a ritmusszekció,- náluk ez a dob, meg a basszgitár - tartják az ütemet. Ők a korlát, a kordon. A kis vagabundok, például az énekes, vagy a szólógitáros meg csináljanak csak amit akarnak, a korlátról úgyis visszaterelődnek és győz a rend!

Mindig is imádta a Balatont. Csodával töltötték el a hatalmas víztükör színei. Szerette volna tudni a színek neveit, amelyek ezen a gigantikus palettán keverednek évezredek óta. Hány ezer festménynek és fotónak kellene ahhoz születni, hogy a szakértő művész szemek az összes árnyalatot és átmenetet, vászonra és papírra katalogizálják. Hány nyelvész és költő, hány nyelvújító és szóalkotó szükségeltetne névadó keresztszülőként, miközben a természet, a tó szelleme, a Bakonyból előtörő északi széláramlatok, a légköri pára és a napsugarak újabb és újabb színeket produkálnának.

II.

„… itt áll előttetek a huszonegyedik századi, alázatos Laokoon, ki magára engedi – kígyók helyett – a liánokat, s nem kíván megküzdeni velük.”³

Sokszor érezte már a fásultságot, talán azt is megkockáztatnám, hogy kiégést. De nem. Mégsem kiégés ez. Inkább valami laokooni küzdelem. De még nem dőlt el semmi. Van, amikor ereszt egy kicsit a szorítás, amit érez és van, amikor félelmetesen erős. De hát emberek győztek már le kígyókat! Az ember a legértelmesebb és legerősebb lény a földön. Eszével, kreativitással le tudja győzni azokat az akadályokat is, amelyek első látásra legyőzhetetlenek. Például szárnynövesztgetés helyett feltalálták a repülőt, vagy fulladás ellen az oxigénpalackot, vagy kígyóméreg ellen az ellenszérumot. Persze feladat van még bőven, hiszen, ha nem így lenne, nem halna meg senki.

Most, hogy itt ül a kardiológián, egy vicc. Nincs neki szívbaja. Mástól szorít. Láthatatlan kígyói biztosan nem a szívizmaiban lapulnak. Talán a lelkében, valahol mélyen. Ezt aláírná, ezzel kiegyezne. A zenészeknek lehetnek ilyen művészbajai. Ő pedig, zenész. Tán csak a Fender P-Bass⁴ érzi igazán azt a finomságot, amely az ujjaiból előjön, amikor játszik. Kontaktus hangszer és ember között. Kontaktus egy másik dimenzióban, ahol eltűnik a különbség élő és élettelen között, ahol az ember és a tárgyak lelke egyenrangú.

- Kedves uram! Önnek semmilyen szervi elváltozása nincsen. Azt javaslom, hogy konzultáljon a háziorvosával és keressen fel egy pszichológust. Az Ön problémái nem szervi eredetűek. A szédüléses tüneteket, mellkasi fájdalmat, enyhe rosszulléteket lelki eredetű problémák okozhatják. De az is lehet, hogy csak túlhajszolt és pihenésre, környezetváltozásra lenne szüksége. Kérem, keresse fel a házi orvosát! A viszont látásra!

Milyen hülyén hangzik egy orvos szájából, hogy viszont látásra! Főleg egy olyan doki szájából, aki az imént próbált meggyőzni arról, hogy nincs semmilyen szervi bajom. Hát igen! A nyelv hatalma. A szó veszélyes fegyver! Nem kenyerem az orvoshoz mászkálás, az orvosnál ücsörgés meg a létező legrosszabb dolog, amit tehet egy olyan ember, akinek minden lelete negatív. A sok beteg ember között… Kiráz a hideg még a gondolatától is! Ha egyszer nincs semmi bajom, akkor nincs! Nem kell már ide házi orvos! Majd beküldöm az asszonnyal a leleteket és kész. Ami pedig a kikapcsolódást illeti, igaz. Van az anyóséknak egy kis nyaralója Alsóörsön. Lemegyek oda két – három napra. Most jó lenne azt mondani, hogy pecázni, de hát gyűlölöm az erőszakot és a pecázás is az, bármilyen szelídnek is látszik. Ha valaki kifogja a halat és leöli, az ugyebár kegyetlen dolog még akkor is, ha megeszi. Ez tulajdonképpen a létfenntartását szolgálja és érthető is, ha csak ezért teszi. De aki azzal takarózik, hogy sporthorgász és visszadobja a halat, annak azt kívánom, hogy próbáljon meg vidáman fürdőzni megakasztva, horoggal a szájában, majd így lengedezni egy bot végén, s ha tényleg szabadon engedi a kegyes sporthorgász, miután kibabrálja a szájából a horgot, újra vidáman úszkálni. Én nem próbálnám ki, inkább hiszek a bamba, merev szemű halak tekintetének. Ők ilyenkor azt sugározzák felém, hogy: Segítség!

Tehát a horgászás engem nem kapcsol ki. Viszont a csónakázás az igen. Kievezni pár száz méterre a nyílt vízre és a csónak fenekén feküdve, ahol előtte az após halai feküdtek, próbálni eggyé válni a természettel. A hangok ilyenkor jobbára megszűrten jönnek be hozzám. Mindent elnyom a víz lágy csobogása, ahogy megtörik a régi csónak repedezett festésű falán. Bár a parti zajok közvetlenül a víz felszínén messzire terjednek, a csónak fala lágy zsongássá transzformálja őket. Milyen jó így lebegni, bár soha ne érne véget!

Most a parton valaki bekapcsolt egy rádiót. Egy pillanatra felerősödő zaj ütötte meg fülét: „this is not, America, this is not, shalalala”⁵. De már el is halkult, gondolom nem volt kedvére való, vagy csak hírek után kutat a sávkeresővel. Hát ez tényleg nem Amerika! Szerencsére! Ez a Balaton! Meleg őszi délután volt. A víz már bénítóan hideg, de a levegő, az nagyon kellemes.

Hirtelen újra érezte a szorítást a mellkasában. Semmi baj, gondolta. Az orvos is megmondta, hogy semmi baj. Most jön ki belőle a stressz. A gyógyulás pedig fájdalommal is járhat. Főleg a lelki. Így próbált kifogásokat találni, de a szorítás egyre erősödött. Ebből a helyzetből valahogy ki kell keveredni. Nem tudta, hogy vissza tudna-e evezni a partra. Négykézlábra emelkedett a ladikfenékről, és ekkor egy mindent ellenállást elsöprő szorítást érzett a testében. Rádöbbent, hogy segítség kell. Túl nagyok a kígyók, túl erősek! Lehetetlen legyőzni őket! Egyedül nem tud megbirkózni ezzel a rosszullétrohammal. Felállt, hátha észreveszi az a közelben lévő horgász, akinek integetve köszönt, amikor beért a nyílt vízre, és akivel direkt nem akart eszmét cserélni a horgászatról, halakról, ezért távol horgonyzott le tőle. Inteni akart most is és kiáltani, hogy rosszul van.

De hát az ember a legértelmesebb, legerősebb lény a földön, eszével, kreativitással le tudja győzni azokat az akadályokat is, amelyek első látásra legyőzhete…

Ebben a pillanatban elvesztette az eszméletét és a jéghideg, jó három méteres vízbe vágódott. Zuhanás közben látta a döbbent arcú horgászt, és utolsó emlékeként e világról egy feliratot a csónak oldalán, ami valószínűleg a ladik balatoni szokás szerint felkeresztelt neve lehetett: Congéria ⁶.

III.

„A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre.”⁷

- Apu! Meséld el a kecskeköröm legendáját! – Mondta Palika az apukájának.

Ha nem volt koncert, vagy egyéb szervezési munkák nem szólították el, Nyeki mindig a családjával töltötte az időt. A Nyeki név még gyermekkorából maradt rá, így aztán sorra vették át ezt a nevet, akikkel élete során összehozta a sors. A bandában is így hívták. Szóval Nyeki, de a családban soha. Palikának: Apu.

- De Palika, ezt annyiszor elmeséltem, hogy már kívülről fújod.

- Az a jó, legalább tudok szólni, ha kifelejtesz belőle valamit.

- Miért szereted annyira ezt a mesét?

- Azért, mert a nyakadban hordod azt a kecskeköröm amulettet és én szeretném, ha egyszer nekem adnád.

- Jó. Megígérem neked Palika, ha egyszer nyugdíjas leszek, és már nem megyek sehová, neked adom, hogy azután már rád vigyázzon, akárhová is sodor az élet.

Palika ennek az ígéretnek nagyon örült, bár nem értette pontosan, hogy az apukája mit is mondott.

- Szóval! Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gyönyörű királylány. Ennek a királylánynak az volt a dolga, hogy aranyszőrű kecskéket őrizzen Tihany meredek hegyfokán.

A nyáj temérdek kinccsel ért fel. Ám nagy baja volt ennek a lánykának! Néma volt. Egyszer megszólítá a Balaton öreg tündére, az ősz hullámkirály: - Adj egy kis kecsketejet beteg fiam számára, királylány! Hálából megoldom a nyelvedet, és visszaadom beszédedet – mondta Nyeki a maga által alkotott rímes sort. - A lány így is tett. Finom éltető kecsketejet adott a betegnek, aki azonnal meggyógyult. És csodák csodájára az ő ajkának némasága is meggyógyult. A pásztorlányka oly szép és csábító volt, hogy minden nemes, minden királyfi beleszeretett. De ő olyan gőgőssé vált, hogy nem kellett neki senki sem. Még az ősz hullámkirály fia sem. Pedig az annyira szerette, hogy epekedésébe belehalt …

Nyeki meghallotta Palika ütemes szuszogását, kiosont a szobából. Nem véletlen, hogy Palikának ez volt a kedvenc meséje. Neki is ez volt születése óta. A nyakláncot, vagyis amulettet apjától örökölte, aki megígérte neki, hogy megkapja, ha ő már nyugdíjas lesz és már nem kell rá vigyázzon. De sajnos nagyon korán meghalt. Így jó ideje őt védte a kecskeköröm amulett. Nem tudta pontosan honnan származott. Annyi rémlett neki, hogy az apja még a nagyapjától kapta. Igen kopott volt. A bőrszíjat már az apja rakta rá, de annak is lehet vagy húsz éve. Maga a kecskeköröm medál pedig fényes, kúpos, alsó élén lekerekített volt.

Természetesen utánajárt, hogy mi is ez az egész kecskeköröm história. Mi áll a történet hátterében. Az iskolában tanulta még gyerekkorában, de azt részben elfelejtette. Nem állt meg csupán a legendánál, hanem a földtani, pontosabban az őslénytani magyarázatokat is felkutatta, elolvasta. Valahová felírta annak idején a kagyló hosszú latin nevét és földtani korát, vagyis, hogy mikor élt, de azt a papírt rég elkeverte valahová. Gondolta, ha Palika esetleg kíváncsi lesz rá valamikor, majd újra utána néz. Valami Gongria, vagy Congria, vagy ilyesmi.

IV.

„Valaki alólad majd kisöpri árnyad, halálverítéked végleg felitatja

és akkor a kísértethajó elindul, melynek az utolsó sóhajod a tatja.”⁸ 

Terbócs bácsi a Congéria névre keresztelt ladik tulajdonosa, már egy órája ücsörgött a nyílt vízen. Kapás semmi. De az a harapnivaló levegő, a víz illata, a nap, amely reumás végtagjainak simogató meleget ajándékozott, a víz színét időnként megfodrozó halak láthatatlan közelsége, a csend, mely nem halotti volt, csupán lágy védőburokkal vette körül, és letompította a part zajait, nos ezek együttesen olyan boldogságot jelentettek számára, hogy hasonlónak csak az anyaméhben lévő állapotot tudta elképzelni.

Látott egy másik csónakot. Tudta, hogy nem a gazdája ül benne, mert akkor váltottak volna pár szót jó szomszédokhoz illően. De a csónakban lévő férfi csak alibiből intett oda neki köszönésképpen. Valószínűleg egy rokon lehet, egy pesti rokon, aki lejött kiköhögni a füstöt a tüdejéből. Az idő szinte megállt, mégis gyorsan telt.

Akkor történt az eset. Az a pesti idegen a csónakban feküdhetett, és hírtelen valami történt vele. Talán megijedt valamitől. Esetleg elaludt és rosszat álmodott. Felpattant a csónakban, majd átbukva a ladik oldalfalán úgy vágódott a vízbe, mint akit szíven lőttek. Akkorát csobbant, hogy a víz nagy fodrokat vetett és megmozgatta az ő csónakját is. Vagy 100-150 méterre lehetett tőle. Gyorsan bemerítette az evezőket és nagyokat húzva haladt az idegen hajója felé. Ami feltűnt neki, hogy semmiféle jajkiáltást, vergődést nem hallott. Rögtön rájött, hogy nagy a baj. Bevette az evezőket, a lendülettől még így is haladt, és szemével a vizet pásztázta.

- Halló, 112? Egy ember beleborult a Balatonba a csónakjából. Jöjjenek azonnal! A víz nagyon hideg és itt legalább 3-4 méter mély lehet. Alsóörs közelében. Nincs több csónak itt a közelben a vízen. Rajtam zöld viharkabát van. A hajóm neve, Congéria. Kinyomta a mobilt, és egyre erősebben evezett. Már szinte elérte a hajót. Az vízbepottyant embernek nyoma sem volt. Mintha a testére ólomnehezékeket erősítő mélységi búvár lett volna. Próbált az evezővel lefelé kotorni, hátha elér valakit, de nem ért el vele semmit. Az idegen eltűnt. Elnyelte a víz. Terbócs bácsi érezte, hogy az izgalomtól mindjárt rosszul lesz. Meghallotta a távolból, Füred irányából közeledő motorcsónakot. A víz fölé meredve, nézett bele a nagy kékségbe. Már vagy 4 perc telt a baleset óta. Érezte, hogy a tófenékről már csak halottan fog visszatérni az idegen.

V.

 „Nemhiába hívják Tündérvárnak

ezt a részét Tihany hegyfokának.

Ahogy a nap kelni kezdett,

a barlangos hegyláb színe alatt

nagy oszlopok rózsaszín csigákból

tartották a tavi mennyezetes falat.” ⁹

A test magatehetetlen süllyedt a vízben. A fenékre érésről sem tudott. Olyan volt, mint egy lassított film, vagy egy búvároperatőr által rögzített víz alatti jelenet. De aztán feléledt. A hideg víz, az oxigénhiány, az átélt testi trauma sokkos állapotban tartották. Aztán körbevette valami. Átölelte, átfonta, beburkolta, magába olvasztotta. Mintha visszakerült volna az anyaméhbe. Nem fulladozott, nem pánikolt. Lenyugodott. Valamiféle közös keringésbe került a meghatározhatatlan, sűrű állagú, majdhogynem kocsonyás dologgal. Aztán, ahogy tisztult a látása az őt körbevevő dolog kontúrjai is előtűntek. Ha nem lett volna meghatározhatatlan kocsonyából, azt hihette volna, hogy egy víz alatti, emberszerű lény. Teste hatalmasnak tűnt, vagy csak a rajta lévő, színében alig más köpönyegszerű fedőanyagtól látszott úgy. Aztán meglátta az arcát is. Ember volt. Egy víz alatt élő humanoid lény. Ami rögtön feltűnt neki, hogy bár kinézete alapján nem volt több 40-45 évesnél, mégis az az érzése támadt, hogy akár több száz éves is lehet. Arcán mély, fájdalmas barázdák, hosszú harcsa bajsza szája két oldalán hosszan lebegett, mint egy harcsának. Haja, feje körül úszott és valószerűtlenül hosszú volt. Az idő nagyon fogyott különösen Nyeki szemszögéből nézve, ugyanakkor állni látszott itt a lényen belül. Ha fizikus lett volna, rögtön egy másik dimenzióban való lét lehetőségét kezdi vizsgálni, de a zenészben ez az eshetőség fel sem merült. Aztán azt érezte, hogy kommunikálnak valahogy. Természetesen nem szavakkal. Beszélni amúgy sem lett volna képes a tecchalálnak ebben az előrehaladott állapotában. Mégis ismerkedtek egymással.

- Hát itt vagy Te is fiam. Milyen korán! Nem figyeltem rád eléggé! De szerencsére a tófenéken gyorsan terjednek a hírek. Látom, viseled az amulettet. Ez segített. Rögtön rád találtam. Lehet, hogy enélkül is sikerült volna, de nem biztos. Már mentettem ki több ősödet is a Balatonból. Persze nem dicsekedtek el vele. Büszkék. Nem baj. Tartás az kell. Az tartja életben a régi családokat nemzedékről nemzedékre. Az amulett még az enyém volt. Nem hittem volna, hogy egyszer még viszont látom. Veled már találkoztam. Lehettél vagy 5-6 éves, amikor láttalak. Apáddal egy hajókiránduláson vettél részt. Alsóörsről indultatok és Siófokra mentetek. De kitört a vihar. Nagy vihar volt. A tó királya akkoriban nagyon haragudott az emberekre. Egyre többen jöttek fürödni, egyre többen verték fel a tó szellemeinek nyugalmát. Sokan odavesztek akkoriban. Volt egy hajó, amit felborított a szél és sokan megfulladtak. De nem szűnt meg az emberár. Ezért aztán a haragos szellemek, akik a Tó Királyának nyugalmáért feleltek, nagyobb és nagyobb viharokkal próbálták elvenni az emberek kedvét a Balatontól.

A szellem kis szünetet tartott, majd folytatta:

- Nem tudom emlékszel-e, de azon a hajóúton hatalmas viharba keveredett a hajótok. A kapitány már felkészült, hogy elsüllyed a hajó. Vészesen az oldalára dőlt és két ablaka betörött. Ezeken aztán ömlött be a víz. Szerencsére tudtam akkor segíteni rajtatok. Vállammal megtámasztottam a hajót, és a part felé segítettem. Láttalak akkor rémült szemekkel. Apád magához ölelt, de ő is halálosan félt. Akkor még rajta volt az amulett. Most rajtad. Ezek szerint már meghalt.

Nyeki rájött, hogy csak arra kell gondolnia, amit mondani szeretne és a szellem érteni fogja. Így hát próbált gondolkozni. Afféle metakommunikáció volt ez, ahogy eltérő világok lényei cserélnek információkat. Nem hitt ő az ilyesmiben, de most olyan természetes volt a szituáció, hogy fel sem merült benne a kétely legapróbb jele sem.

- Hol vagyok és ki vagy te?

- Én a te ősöd vagyok. Te pedig épp haldokolsz a Balatonban. Én a segítségedre siettem, hogy ősi családunk ki ne haljon. Ősi a családunk. Igen. A Nyékik már a tatárok ellen is harcoltak. Néhányan túlélték a vészt és újra szaporodni, sokasodni kezdtek. Az ország minden tájára eljutottak és az én időben több családról is tudtam. Te Sándor, az én ágamról eredezel. A mi őseink mindig is itt éltek a vad Bakony megszelídült déli lankáin, az öreg Somlyó vízbe kúszó szoknyájának ráncain. Ezért viseled azt a kagylódíszt, amit még én készítettem a gyermekemnek.

- Hogyan hívnak szellem és miért élsz a tóban?

- Én is Sándor vagyok fiam, ahogyan te is és az apád is. …és Sándor volt az én fiam is, akinek ez a medál készült. Mint az előbb meséltem, mi itt éltünk a parton, őseink pedig már a tatárok idején is. Az én időmben a legtöbben a Somlyó tövén bort termeltek a Veszprémi püspök udvartartása számára. Aztán voltak, akik földet műveltek az urak, vagy az egyház földjén. Pár család halászott. Az ő zsákmányukat is az egyház vette át, vagy a nemesek falták be a vadászataikat követő lakomákon. Én révész voltam. Embereket szállítottam Füredre, Almádiba, Tihanyba. Mivel sáros időben a kocsiutak járhatatlanná váltak volt, hogy messzebb is. Aztán amikor a Balaton téli nyugovóra tért és vastagra hizlalta jégtakaróját, szánon szállítottam ezt-azt a part mentén. Egyszer még a túloldalra is átkeltem, amikor veszprémi nemeseket kellett zsidó rokonaikhoz vinnem Siófokra. Borzalmas ám a hóförgeteg, ott kinn a tó közepén!

Most elhallgatott, mintha fáradt lenne, majd folytatta:

- Aztán jött az a végzetes nap, 1827. április 16. Egy nagyobb kereskedő csapat bérelte ki a hajómat. Siettek. Keszthelyre szerettek volna eljutni. A létszámmal nem lett volna baj, de ott volt még a rakomány. Jól megfizettek, hát elindultam. Lassan haladtunk. Már megkerültük Tihanyt. Aztán feltámadt a szél. Egy perc alatt olyan vihar kerekedett, amilyet csak az isten küldhet a földre, ha féktelen haragra gerjed. A hatalmas hullámok átcsaptak a túlterhelt, megsüllyedt, alacsony oldalfalú hajón. Pánik tört ki. Az emberek ösztönösen a lélekvesztő túlsó oldalára menekültek, hogy a hullámok ne érjék őket közvetlenül. Nem tehettem semmit felborultunk és pillanatok alatt elsüllyedtünk. Mindenki odaveszett, velem együtt vagy húszan. Szörnyű volt. A dereglye roncsai még mindig itt hevernek a Tihany alatti kürtő szélén.

- Én a Tó Királya elé kerültem, aki a tihanyi kútban él palotájában. Ő nagyon haragudott rám, mert megzavartam a nyugalmát. Úgy döntött, hogy csak akkor enged végső nyugalomra térnem itt a tó iszapjában, ha szellemként bolyongva legalább tízszer annyi embert mentek meg, mint ahányat a hullámsírba vittem. De már nagyon öreg vagyok és fáradt. Pihenni akarok végre. Megbűnhődtem mindenért. Úgy érzem, hogy te vagy az utolsó, fiam. Remélem, hogy a királyom megenyhül és elbocsájtja végre szellemem. Most felviszlek a felszínre. Nem fogsz rám emlékezni és arra sem, amit most elmondtam. De ott legbelül a lelkedben érezni fogsz örökre. Indulnunk kell, elfogyott az idő. Élj sokáig, fiam! Vigyázz ezeréves családunkra! Őrizd meg az amulettet és add tovább, ha eljön az ideje!

Ezzel a tószellem levált Nyekiről és finoman a felszínre segítette.

VI.

„ S csendes ölén az enyészetnek lel végre nyugalmat.”¹⁰

Terbócs bácsi nem számított arra, hogy a férfi egyszer csak felbukkan a víz színén. Olyan gyorsan történt ez a dolog, mint amilyen gyors volt az eltűnése. Szegény öreg majdnem infarktust kapott az ijedtségtől. Még meglepőbb volt az, hogy az elmerült férfi tudatánál volt. Teljesen kimerült ugyan, még abban is segítetni tudott a rémült horgásznak, hogy a csónakba húzza.

A kiérkező rendőrök és mentők szinte a csodával határosnak ítélték Nyeki megmenekülését. Betakarták vastag pokrócokba és a parton várakozó rohammentőhöz szállították. Amikor már a mentőautóban feküdt kezét a mellkasán keresztbe tették. Ekkor megérezte a mellkasán kidomborodó kecskeköröm amulettet. Szerencse, hogy nem hagytam el, futott át az agyán a gondolat és jó erősen megmarkolta. Úgy érezte, mintha belülről melegítene. Hirtelen határtalan megnyugvás fogta el és a kimerültségtől mély álomba merült. Esetét csodaként mesélték még nagyon sokáig mind a rendőrök, mind a mentősök és a bulvár média is folyamatosan interjúkért zaklatta.

Ezzel egyidőben sem ők, sem pedig Terbócs bácsi nem érzékelte azt a rendkívül ritka optikai jelenséget, amely a Balaton vizén csupán felülről, pár méteres magasságból volt észrevehető. Egy néhány négyzetméteres sötétfolt tintaként oldódott, vegyült a türkizszínű tó vízével. Lágyan örvénylő androméda - forgása közben színe halványult, míg mérete nőttön-nőtt. Aztán néhány perc elteltével minden békés lett, nyugodt és Terbócs bácsi is lassan kievezett a partra.

VÉGE

¹Paphnutius – Sejtelmes felhő

²John Mayall, fehérbőrű, angol blues zenész tette ezt, a Blues from Laurel Canyon című lemezének megkomponálása előtt.

³ Sebeők János – Naptánc

⁴A Fender P-Bass a világ egyik leghíresebb és leggyakoribb basszusgitárja, ezen játszik például Roger Waters (ex-Pink Floyd), vagy John Deacon (ex-Queen)

⁵ David Bowie – This Is Not America

⁶ Congéria – latin nevén Congeria ungula caprae, a nép nyelvén kecskeköröm. Maga a kagyló, a kecskekörömnél lényegesen nagyobb volt, de mára csak az állati karomhoz hasonló, kemény háromszög alakú csúcsrésze maradt fenn. A Tihany környéki pliocén-pleisztocén korú agyagból mossa ki a Balaton vize. A néhány millió évvel ezelőtt itt hullámzó Pannon beltenger kiédesedő vizének lakója volt. A balatoni mondakör egyik legnevezetesebb eleme.

⁷ Eötvös Károly – Utazás a Balaton körül

⁸Babics Imre – Természettudomány, Kísértethajó

⁹ Takáts Gyula – A tündérhal és a háló

¹⁰ Vergilius – Aeneis