Élet a korona idején
- Tavaszi illat
/2020. április 19./
Azt hittem nem írok több koronavírusos történetet,
hiszen már minden erről szól.
Eltompult az érzékelés.
Megnőtt az ingerküszöb.
Jobb lenne túllenni ezen az egészen.
Ha ír az ember,
akkor foglalkozzon mással.
Lezárt sétányok és kerékpárutak.
Az emberek jó része maszkban, kesztyűben.
Sokkal kevesebben mindenhol.
Azért mindennap kimerészkedem.
Persze, dolgozni járok.
Vásárolni járok.
Hetente egyszer meglátogatom anyut.
Maszkban, kesztyűben.
De nem voltam túrázni 3 hete.
Tudom páran járnak.
Dicsekednek vele a facebookon.
Nem tetszik.
Kora esténként előveszem a biciklim.
Tekerek egy fél-, vagy egy órát a város utcáin.
Ennyi kell.
Túl kellene ezt valahogy élni.
Mindenkinek túl kellene,
de azoknak mindenképpen,
akiket ismerek.
Tegnap este visszafelé tekertem,
a volt rendelőintézet járdáján.
Szemben a művelődési ház bezárt épülete.
Balra a lezárt vár.
A buszpályaudvar sarkán pár fiatal.
Két lány hatalmasra tárt karokkal összeölelkezik.
Puszival búcsúzkodnak.
..és akkor, megcsapta az orrom egy illat.
Ismerős és nem is kedvelem annyira.
A szél középerősen fújt.
Az éjjeli hidegfrontot sodorta felénk.
Először nem kapcsoltam, hogy mi lehet,
de hamar rájövök.
Hypo illatot hozott a tavaszi szél.
Egy percig éreztem,
talán kevesebb ideig.
Már a házunk mögötti járdán tekertem,
a hosszú vadgesztenyés út mentén.
Eszembe jutott,
hogy idén még alig,
vagy talán nem is éreztem
igazi tavaszi illatot,
amivel megtelik a tüdő
és életre kel a lélek.
Úristen!
A kovidosoknak először a szaglása megy el.
Talán már én is az vagyok.
Beleszagoltam a levegőbe.
Semmi.
Felnézek a vadgesztenyefákra,
még nem virágoznak.
Már bekanyarodtam a lépcsőházunk felé,
amikor rájöttem,
hogy a szaglásommal nem lehet baj,
hiszen a hypo szagát éreztem!
