alapfelismerések belső úthoz 2.

nincs jó

vagy rossz tapasztalat

tapasztalat van

pozitív

vagy negatív előjel nélkül

 A fotók a Bakonyban készültek.

alapfelismerések belső úthoz

nem tudom

csak tapasztalom

és ez a legnagyobb tudás

nem megismerés vágya szüli

van

nem látom

de érzem

és ezt a tapasztalást

nem a felfedezés vágya szülte

lett

nem tudom

nem látom

nem fogant semmikor

nem szülte semmi

nem is vágy ez

ez a tapasztalás

az alapfelismerés

A fotók, a RAX hegységben készültek, az Alpokban, 2023 nyarán.

lassan megszületik az ősz

süt az októberi nap

mintha nyár lenne

szeptemberben sem volt

hogy ne lett volna melegem

nyárutó van

mondja az időjárást celebráló modell

kánikula kompatibilis outfit-ben

ez egy új évszak

összeköti a melegcsúcs-döntögető augusztus véget

az indián nyárral

a vadgesztenyék tudják: ősz van

nagyot koppannak a parkoló autók motorháztetőin

ahogy elhagyják szülőhelyüket

a lombkoronát

onnan a földre huppannak

és meghasad a tüskés burok

megrozsdult hajjal búcsúztatja

kirepülő gyermekeit gesztenyefa-anyuka

hullanak alá sárga-barna levelei

akár az emberanyák könnycseppjei

ha elmegy gyermekük

így születik lassan az ősz

ha tetszik nekünk, ha nem

egyébként nekem tetszik

Országúti feszület, Hárskút határában

Hárskút, a Bakony és a Dunántúl legmagasabban fekvő települése. Szomszédjai Lókút és Márkó. Veszprém és Zirc között találhatóak. Csodás erdők, barlangok, ösvények, kilátók, templomok és régi házak... Kevesebb turista!

Távolban a Papod - hegy kilátója.

Borzás-hegyi sziklaüreg, Hárskút

Nehezen megközelíthető!

Irány a Bakony 3. legmagasabb pontja, a Papod-hegyi kilátó, 644 m, amit egy hős katonáról neveztek el.

Vitéz Bertalan Árpád kilátó, Lőkút

 A Szeretet Kapuja, Papod-hegy

A kilátó 20 m magas, a szél süvít fenn, de stabíl, nem mozog

Kilátás

Papod-hegyi ösvény

A gombák nagyon fontos elemei az erdei ökoszisztémának

Még érőfélben a java

Fekete István kilátó, Márkó

Borzás-hegy, Hárskút

Nincs értékelhető kilátás.

Pihenő, a Fekete István kilátó piknikhelyén

Régi házak, Márkó

Régészeti leletek és középkori oklevelek tanúsága szerint a mai település helyén egykor több település, többek között Szent Márk falva állhatott. A török időkben elpusztult és elnéptelenedett. 1741-ben indult újra az élet, mert a veszprémi püspök német, olasz telepeseket hívott erre a vidékre, akik megalapították Márkót.

Kálvária, Márkó

A német telepesek a 18. század végére templomot felépítettek, ami 1834 -be leégett. Emlékére emelték a közeli dombra 1839-ben a késő klasszicista stílusú Kálvária-kápolnát.

A stációk kerámia alapú zománc képeit Enyingi Mihály márkói keramikus késztette 2009-ben.

Kápolna, a Kálvária domb tetején, Márkó

A stációk mérnöki pontossággal, egymástól 34 méterre helyezkednek el. 1872-ben épült meg a vasútvonal, mely kettészeli Krisztus szenvedésének útját. A sínek fölé vashidat emeltek, s ezen lehet megközelíteni a Kápolnát.

Kreatív pihenőhely, Hárskút és Márkó között

este

a növő hold

bevilágított az ablakon

nem húztam le a redőnyt

hadd leskelődjön

ám hamar tovakúszott a pályáján

belátta

nincs odabenn semmi érdekes

csupán megpihenni készül

egy lélekben társtalan

HAB

Hungarian Art & Business művészeti központ

Ex-KOGART-HÁZ az Andrássy úton

Az Andrássy út 112. szám alatt egy gyönyörű villa található, amely méltó helyen fekszik, Budapest legpatinásabb sugárútján, a Hősök tere közelében. Eredetileg Landauer Ferenc József pesti polgár nyári rezidenciának épült az 1800-as évek végén.

Kétség kívül érdekes ötlet ez a csigalépcső, amely a 3 bejárható szintet összeköti.

Kilátás a villa erkélyéről az Andrássy útra

1898-1899-ben az építőipari vállalkozóként meggazdagodott báró Ohrenstein Henrik számára a homlokzat és a belső terek átalakításával Alpár Ignác és Pucher István alakította luxusvillává. Az államosítás után KISZ székház volt. Később a Fiatal Művészek Klubja működött itt. Sok pesti számára innen már ismerős lehet.

A villa udvarán zavarba ejtő férfiakt. A alkotóról nem találtam semmit. Ismeretlen.

2003 és 2013 között a műgyűjtő Kovács Gábor magángyűjteményét helyezte el itt és a művészet kedvelők számára ismert szentélyt hozott létre, KOGART HÁZ néven. Ekkor Tihanyba tette át székhelyét.

Ef Zámbó István - Vörös szék árnyéka. 1978

Ez után a villa befektetési érdekeltségek célpontja lett és 3 évvel ezelőtt Mészáros Lőrinc tulajdonába került ötmilliárd forintért. Ezután a takarékszövetkezetek összevonásával, át- és összeszervezésével, mindenféle átnevezésekkel és egy hatalmas állami támogatással született MBH kezelésébe került.

Egri József - Megered az eső, 1932

A palotában júniusban nyitotta meg kapuit a Hungarian Art & Business (HAB) művészeti központ. Az alapítása után befektetési műgyűjtőként is feltűnő MBH Bank Művészeti Alapítvány gyűjteményét helyezték el a felújított termekben. Olyan XIX. és a XX. századi magyar alkotók képei vannak itt, mint Mattis Teutsch János, Ziffer Sándor, Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Mednyánszky László, Rippl-Rónai József, Székely Bertalan, Szőnyi István, Egri József.

Frey Krisztián - Emlék, 1997,

Ezen kívül kortárs magyar művészektől is elkezdtek gyűjteni, mint Ef Zámbó István, Frey Krisztián, Boros Mátyás, Kotormán Ábel.

Ziffer Sándor - Csendélet gipszfejjel és macskával, 1933

Az alapítvány célja rendszeres időszaki kortárs kiállításokat szervezni, kulturális és társadalmi találkozóhelyet létrehozni.

Szőnyi István - Dunakanyar esőben

Csak remélni tudom, hogy tényleg így lesz és rendszeresen látogathatja meg a kiállításokat a magamfajta egyszerű művészetkedvelő.

Kotormán Ábel - Félárnyék, 2021

karma

az én karmám

hogy leírjam

ha tetszik

ha nem

már megtettem

mert ez a karmám

az én karmám

hogy elmondjam

ha tetszik

ha nem

már megtettem

mert ez a karmám

az én karmám

hogy meghallgassam

hogy neked tetszett-e

vagy nem

és nekem

ha tetszik

ha nem

már megtetted

ez a karmám

Ennél egyszerűbben, ennél kevesebb szóval nehezen tudnám visszaadni a karma lényegét. Pedig én fogalmaztam meg annak idején, hogy amit nem tudsz leírni 17 szótaggal (egy haikuban), azt gondold át, vagy felejtsd el. Tán egyszer megpróbálok egy karma haikut írni. Most még nem vállalkozom rá és elfelejteni sem akarom a témát. Ezért hát továbbgondolom.

Majd beteljesül a sorsod! Utolér a végzeted! Majd a karmád lerendezi! Gyakran hallom mostanában. Pedig nem arról van szó, hogy a sors, a végzet és a karma egymás szinonimái lennének. Egyáltalán nem azok.

A sors, az eleve elrendeltetett. Nincs rá hatásunk. A genetika, az adottságok, amikkel rendelkezünk, mind fizikai, mind lelki síkon, előrevetítik a sorsunkat. Kicsit befolyásolhatjuk, például életmóddal, odafigyeléssel, magunk irányította fejlődéssel, stb. De lényegileg az lesz a sorsunk, ami eleve elrendeltetett.

A végzet, pedig olyan előre nem látható esemény, ami nagy hatással lesz jövőnkre, sorsunkra, akár a halálunkra. You are my destiny… énekli Paul Anka. A végzet lehet pozitív is, mint a villámcsapásszerű szerelem, de ennek ellentétje az igazi villámcsapás a sok-sok ezer voltjával, ami megsüti az agyunkat, mert éppen rosszkor voltunk rossz helyen.

A karmát nehéz szavakkal megfogni, de segítenek megérteni más tudományból ismert fogalmak. Talán a legfontosabb, hogy a karma a mi cselekedetünk és annak következménye. A karmánk a miénk, senki másé.

Egyszerű példa, hogy lemerülünk a Balatonban, hogy kipróbáljuk, meddig bírjuk levegő nélkül. Amikor 3 perc múlva feljövünk a víz színére, kapkodjuk a levegőt. De ha túl lelkesen csináljuk és rosszul leszünk az oxigén hiánytól, akkor belefulladunk.

Amikor valaki fejest ugrik a vízbe a vizibicikliről és emiatt szívgörcsöt kap, vagy eltörik a gerince, arról ő tehet.

Ha sokáig maradunk a napon, leégünk. Mi tehetünk róla. Nem sorsszerű, vagy végzetes a dolog. Csak a karmánk működik.

Tehát csinálunk valamit, valamilyen okból és ennek lesz következménye, vagyis ok-okozati összefüggésben van.

Ezt fizika nyelvén is megfogalmazhatjuk. Csinálunk 20 fekvőtámaszt, aztán bedurran tőle a karunk. Legyalogolunk 30 kilométert és a végén görcsöl a lábunk. Mindkettőre számíthattunk, hiszen tíz éve nem csináltunk egy fekvőtámaszt sem, és nem szoktunk néhány kilométernél többet gyalogolni. Testünket ért hatások ellenhatást váltanak ki, megfájdulnak végtagjaink.

Hatás-ellenhatás. Hallott erről mindenki, hisz általános iskolában tanultuk Newton 3. törvényét.

A karma ilyen szintű elfogadása minden ember számára belátható, hisz élete folyamán folyamatosan ezt tapasztalja. Amíg él, a karma fogja meghatározni minden cselekedetét a legkisebbtől a legnagyobbig. Ez már távolabb vezet, de azután is.

A buddhisták 12 törvényben határozzák meg a karma lényegét, amit bárki elolvashat, ha felkeltette a téma az érdeklődését. Én csak annyit írnék még ide, hogy az előbb felírt kölcsönhatás törvényét, vagyis az ok-okozat törvényt, a buddhisták első helyre teszik a karma 12 törvénye között és a legfelső törvénynek nevezik.

Éden

Az én templomom az erdőben emelték.

Állatok osonnak, szökkennek, kúsznak és másznak benne,

tündérek bújnak a vastagabb törzsű fák mögött

és törpék guggolnak viháncolva,

a csipkebokrok és csalánosok tövén.

Madarak dalolnak, vagy perlekednek a lombokban

és szél hárfázik a fák törzsei közt.

Rovarok döngicsélnek, zümmögnek,

az erdei zenekar fontos tagjaiként.

Csodás szárnyú pillangók táncolnak

e folyamatosan létrejövő szimfóniára,

a természet zenéjére,

a végtelen színű és formájú virágok nektárját kóstolgatva.

Az öreg tölgyek vastag törzsében boszorkányok nyugszanak,

örök álmot színlelve.

Arcuk, agg testük formája, kiolvasható a fák koronájából.

Ha nem zavarjuk őket, nem fognak bántani.

Az égig érő bükkök,

a föld mélyének üzeneteit sugározzák szerteszét, a légbe.

Hívhatjuk ezt bárminek,

teremthette bárki,

Istenek, vagy az evolúció.

Az erdő,

az utolsó mennyek országa, az általunk ismert világnak.

Én Édennek hívom.

A fotók az Agostyáni hegyen készültek a Gerecsében, amit én magamban már évek óta Édennek hívok, 2022-ben.

Wilhelm

 60+ / 65. történet

Ez a történet karácsonyi történetként is olvasható. Így gondolta az irodalmi szerkesztő, aki betette egy ünnepi antológiába, amit karácsonyra jelentetett meg, néhány évvel ezelőtt.

2010-ben játszódik. Főszereplői: Peti, Wilhelm, a német vizsla és jómagam. Emellett feltűnnek benne más családtagok és akváriumi halak is. Elsősorban az állatok szeretetéről szól, de a felelős állattartásra is felhívja a figyelmet. Aktuális téma!

- Hol van, Oszkár? – Csodálkozott el Peti, amikor egy álmos vasárnap reggelen kiszaladt a szobájából. Az akvárium üresen állt a nappali komódján, zöldes vizében már egyetlen hal sem úszkált.

- Meghalt. Oszkár meghalt. – mondtam neki részvéttel a hangomban.

- Miért? – kérdezte, lefelé biggyedő ajkakkal, nagy kék szemeit kérdőn rám emelve, mintha azt hinné, hogy ezen a dolgon még változtatni lehet.

- Hát tudod, kisfiam, már öreg volt.

- De hát nemrég kaptuk! – vágott a szavamba, hangjában már a sírásra hajló tónussal.

- Igen Petike, de tudod, már a boltban is régóta élt.

- És most hol van?

- Már eltemettem reggel, amikor felébredtem és láttam, hogy nem él.

- Hová, apa! Hová?

- A ház mögött ástam neki egy pici gödröt. Aztán Oszkárt beletettem egy kis dobozkába és eltemettem.

- Úgy sajnálom! – mondta Peti, miközben már kezdte feltalálni magát, az előző este elől felejtett gombfoci csapattal.

***

Nekem sohasem voltak halaim. Szinte az egész életem halközeli állapotban éltem, de nem sikerült ezekkel a néma gerincesekkel közelebbi kapcsolatba kerülnöm. Apámnak vagy 20 évig volt horgászstégje egy tavon. Gyakorlatilag én is ennek a tónak a partján nőttem fel. Imádtam benne fürödni, imádtam a partról figyelni, amint nyáron a felmelegedett sekély, part menti víz tetején az ezüstszárnyú keszegivadékok játszadoznak. Ha jó idő volt, az egész napomat a vízben töltöttem. Még enni sem voltam hajlandó kimászni, ezért anyám, hogy éhen ne haljak, egy pléhvödörben ételt és innivalót eresztett le nekem. Mire beesteledett és partra – stégre vetődtem, akár egy kifogott tükörponty, kezemen és lábamon felázott a bőr, nyakam pedig sárgás-zöld volt a meleg vízben elszaporodott algáktól. Halfajok generációival együtt nőttem fel. Lehet, hogy ez volt az oka, vagy talán az, hogy sajnáltam rá az időt, de egyáltalán nem voltam hajlandó horgászni. Úgy gondoltam, minek fogjam ki a halakat, jól el vannak azok ott a tóban. Ez lehet az oka annak is, hogy bár erkölcsi kifogásom nincsen a halhús fogyasztása ellen, és soha nem is viszolyogtam tőle, de mégsem szerettem meg, azóta sem.

Néhány hónappal Oszkár halála előtt történt, hogy Peti a nagypapájától kapott egy akváriumot tele hallal. Volt benne mindenféle, találomra összevásárolt fajta. Így: 3 darab aranyhal. Egy klasszikus narancssárga színű, nagy fátyolos farokkal, egy fehér, a fején nagy piros folttal, és egy fekete, nagy kidülledt szemekkel. Aztán volt egy 6-7 centiméter hosszú harcsa, amely vadult úszott le-föl, eközben úgy tekerődzött, akár egy kígyó, feleségem nagy rémületére. Volt benne még két apró harcsafaj, egy fehér és egy szivárványos színű. Ezek is fürgén úszták keresztbe-kasul az akváriumot, aztán ott volt még 4-5 xifó, no meg volt még két harcsaféle, amelyek közül az egyik hol az oxigéntermelő szerkezet nyílásába kúszott, hol pedig valamelyik kő árnyékos oldalán dekkolt, meg még egy, amelyik naponta többször rátapadt az üvegre, akár egy tapadókorong, és lenyalogatta onnan az algákat. De ki ne hagyjam azt néhány guppit, - köztük volt két fekete is-, amelyek falkában gyülekeztek, randevúztak a víz alatti füvek alkotta dzsundzsásban. Olyan volt ez akár a Noé bárkájának víz alatti különítménye. Gondolom a díszhalárus jó üzletet csinált aznap, amikor az apósom betévedt hozzá ajándékvásárlás okán.

Én, aki sohasem vágyódtam akvárium után, hiszen nézeteim szerint a halak is, meg én is jól elvagyunk a saját életterünkben, szembetaláltam magam egy bábeli zűrzavarral. Mert bármennyre is próbáltam kívül helyezni magam a történéseken, kivonni nem sikerült. A gyerekek persze először örültek a halaknak, etették is lelkesen és bőven, legtöbbször túl bőven őket. A víz, rendszeresen zavaros és büdös volt. Egy-két hal hamar megadta magát a guppikolóniából, meg az egyik kőre tapadó harcsa maradt végleg a kövön.

- Takarítani kell rendszeresen! – adtam ki a parancsot. Addig nem is gondoltam, hogy egy ilyen kis akváriumba 26 liter víz van. Az testvérek között is 26 kg, nem beszélve az üveg súlyáról. Gerincsérvemmel ezt rendszeresen emelgetni nem fogom, jött a gumicsöves vízleszívás, az eleven bio-halászleves kóstolással. Aztán idővel sikeresen toltam át ezt az új feladatot a feleségemre, kisebb szócsata után:

- A te apád vette az akváriumot! Én sohasem vágytam rá. Te biztos tudtál erről a merényletről ellenem. Én nem is tudom, hogy tudtátok ezt kitalálni nekem, hogy majd megszabjátok, hogy mostantól a te hobbid az akvarisztika lesz? Mert ugye, azzal tisztába voltatok, hogy az 5 éves Peti, meg a 9 éves István nem fogják csinálni. Hát én sem.

Így ragadt az akvárium tisztítása a feleségemre. Az időközben elhullott halak pótlására apósom újabb halakat vásárolt. Ha egy kimúlt, hozott kettőt. Gondoltam, valamit tenni kell. Felderítettem az ismeretségi körömben olyan embereket, aki értettek a halakhoz, és tanácsokat kértem tőlük, mert bár az akvarisztikát közben sem szerettem meg, mély szimpátiát éreztem a komódunkon élő „tólakókkal”, és igazi mikrogyásszal éltem meg a rendszeresen pusztuló halacskák halálát. A legfontosabb információ, amit beszereztem az volt, hogy ahány literes az akvárium, annyi centi hal legyen benne maximum. Hát nálunk több volt. A három aranyhal és a kígyótestű harcsa is kitették ezt a hosszat. Ez volt az első csatanyerés, hogy megállítsam a hozzánk rendszeren beköltöző halak áradatát. Mert pusztulás az volt. A szakirodalom szerint igénytelen és szapora guppik hamar feladták. Valamelyik halfaj – bár sose láttam, szerintem a xifók – kikezdték a fekete aranyhal güli szemeit. Aztán hamar kipusztultak, vagy megülte a gyomrukat, vagy nem ízlett nekik. Majd nemsokára követte őket az öröklétbe, a megvakult aranyhal is. Ezt követően a kígyószerű harcsa repült ki ballisztikus rakétaként a vízből, majd a komódtól egy méterre a padlószőnyegen landolt. Szerencséjére pont láttam, így azonnal visszaraktam. Ekkor jöttem rá, ha lefedem az akvárium tetejét, nem ugranak ki a halak, és nem is érezni olyan hamar a büdösödő víz szagát. Szerencsére volt egy ilyen üveglapom, így azonnal lefedtem. Esténként, ahogy a tévét néztem, hallom ám a nagy koppanásokat, ahogy ez nyílvessző harcsa nekivágódik az üveglapnak. Nagyon sajnáltam, mondhatom. Egy alkalommal akváriumtisztítás után nem raktuk vissza az üveglapot. Este találtam meg a szőnyegpadlón a kígyótestű harcsa kiszáradt tetemét. Ekkoriban már több halat nem kaptunk, és a gyerekek is kezdték elveszteni az érdeklődésüket az akvárium iránt. Már csak 3 hal élt vízben, a szivárványos apró kis harcsa, az üvegnyalogató harcsa, és a narancssárga aranyhal. Ekkor neveztem el ezt az aranyhalat Oszkárnak. Gondoltam, talán újra felkeltem a gyerekek érdeklődését a halak iránt, hiszen mégis csak van egy akváriumunk, ne csak a munka legyen vele.

Ahogy délután hazajött a család valahonnan, hangosan odaköszöntem az akvárium felé, hogy:

- Szevasz, Oszkár!

A gyerekek hamar átvették a szokásomat és kezdett Oszkár amolyan kedvenccé válni. Akkoriban nagyon meleg volt, augusztus közepe, folyamatosan 30 fokot mutatott a hőmérő a nappaliban. A szoba déli fekvésű lévén, nagyon felmelegedett. Az akváriumban az algásodás felgyorsult. Kimúlt a szivárványos harcsa, majd egy takarítás alkalmával egyszerűen eltűnt az üveglap nyalogató is. Maradt Oszkár egyedül. De már valami fertőzést kaphatott, mert egyik reggel azt láttam, hogy fekszik a kavicson, és már nincs benne élet.

***

Az esetből okulva úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem lesz újabb akváriumunk.

A gyermekek nevelését, érzelmi fejlődését elősegíti az állatokkal való kapcsolatba kerülés és játék. Ehhez egy hasznos eszköz az állatkert látogatás, kutya, vagy macskatartás. Én úgy gondolom, hogy egy kutya számára nem a legmegfelelőbb hely egy tömblakás, így elhessegettem újabb háziállat hazahozatalának ötletét. Gyermekeim a házunkban élő macskák körüli tüsténkedésben és rovarvadászatban kezdték kiélni állatok iránti igényüket. Azonban azt is észrevettem, hogy félnek a kutyáktól, még azoktól is, amelyeket a gazdáik sétáltattak.

A közelünkben van egy bekerített, üresen álló telek. Valaha autókereskedés volt. Azóta eladó. Csak egy őrház van rajta és egy kutyaól. Minden reggel a telep mellett megyünk el, ha Peti óvodába megy. Itt láttam meg először egy fekete színű, német vizslát, amelyet elneveztem magamban Wilhelmnek.

Kifejlett, körülbelül 60 centiméter marmagasságú kan. Rögtön észrevettem szemében az értelmet. Intelligens, barátságos, megbízható kutyusnak tűnt, amelyik még akkor sem keltett az emberben félelmet, ha határozottságát jelezve, ugatott. Fejét magasan tartotta, értelmes magas homloka volt, enyhén boltozott széles fejtetővel. Füle lelógó, alul lekerekített. Szeme kissé ovális és sötét, míg az orra hosszúkás, nemesen formált. Nyaka erős, arányosan hosszú. Farka kurtítatlan, hosszú, csontos, akár egy bot. Lába, combja erős, izmos. Szőrzete rövid, durva, testhez simuló, és teljesen fekete.

Egyszer, amikor elhaladtunk mellette, a vizsla a kerítés mellett állt, mereven, mozdulatlan és nézte a főút forgalmát. Ügyet sem vetett a mellette elhaladó emberekre, nem úgy, mint az utca többi kutyája, amelyek vad ugatásban törtek ki, ha valaki elment a kapu előtt. Ettől rendszerint a gyerekek megrémültek – Petike is -, így aztán nem csoda, hogy ha a lakótelepen feltűnt egy kóbor eb, mindenki hanyatt-homlok menekült a lépcsőházba, vagy az ügyesebbje egy fa magasabb ágára. Gondoltam, változtatni kellene ezen a helyzeten. Megismerni és tisztelni kell egy kutyát, nem pedig félni tőle. Ha eggyel összebarátkozna, a többitől sem félne annyira.

Határozottan ráköszöntem a fekete kutyára:

- Jó reggelt, Wilhelm!

A kutya tekintetét felém fordította, miközben teste mozdulatlan maradt. Hosszú, csontos farkát megemelte és figyelt, míg el nem haladtunk az általa őrzött objektum mellett.

- Te ismered ezt a kutyát, apa? – kérdezte Péter.

- Hát, persze hogy ismerem – füllentettem vidáman -, hiszen mindig erre jövünk az oviba, és ez a kutyus olyan szelíd, hogy még észre sem vetted.

- Hát én meg úgy látom, hogy olyan szigorúan néz most is, mint az óvó néni, ha valaki lefekvéskor rosszalkodik.

- Dehogy is Petike, a kutya csak azért néz komolyan, mert mutatja: neki az a dolga, hogy védje az autótelepet.

- De hát itt már nincsenek is autók? – vonta fel a szemöldökét Péter.

- Jó-jó! – próbáltam kikeveredni ebből az egészből -, akkor is azért nézett szigorún, na.

Másnap reggel, amikor ismét az óvoda felé mentünk, Petike már izgatottam emlegette a kutyával való tegnapi találkozást. Már egész kis történet kerekedett abból, ami meg sem történt. A kutyához közeledvén hangosan rákezdtem:

- Wilhelm! Jó reggelt, Wilhelm!

- Wilhelm! Jó reggelt, Wilhelm! – kiáltotta Petike is.

A kutya előnyargalt a fabódé mögötti házából, és hozzánk futott a kerítéshez. Megállt mereven és nézett. Nem csaholt, nem ugatott, de a szeméből látszott, hogy megismert minket.

- Szervusz, Wilhelm! – mondtam neki nyájasan.

- Szervusz, Wilhelm! – ismételte a kisfiú.

- Látod, már megismert. Nézd csak! Tegnap még keményen, mereven állt a csontos farka, most meg hogy csóválja? Jelzi, hogy nem tart ellenségének. Persze, azért be ne tedd a kezed!

- Miért, apa? – kérdezte Peti.

- Hát azért, mert még nem ismer téged annyira, hogy a területére tolakodhass, akár csak egy ujjal is.

Ez a második reggel megtörte a jeget. A kisfiú az óvodában sokáig mesélt a kutyájáról, Wilhelmről, akivel reggelente barátkozik. Gyermeki fantáziája beindult, és az egyperces élmény hosszú ideig beszédtémává vált. Délután már otthon is a kutyáról beszélt, még a testvérének is eldicsekedett vele.

A következő nap kicsit elkéstünk. Petike lassan, komótosan próbált megküzdeni az öltözködés nehézségeivel, például, hogy melyik lehet egy trikó, vagy egy alsónadrág eleje, meg hogy hol lehet a zokni sarka. Ránéztem az órámra. Elkésünk, ha nem siet, de hát neki kell már felöltözni. Eszembe jutott Wilhelm. Megszólaltam.

- De kár, hogy ilyen késő van! Akartam vinni Wilhelmnek egy kis májkrémes kenyeret reggelire. De hát mindegy! Olyan álmos ma ez a Pepe, hogy úgysem érünk oda időben.

Peti ezt meghallva teljesen feléledt és pillanatok alatt felöltözött.

- Hol az a májkrémes kenyér? Menjünk már, apa!

A vizsla már kiszúrt minket, pedig még csak a főút túlsó oldalán vártuk, hogy átmehessünk a zebrán. Állt mereven és felénk nézett, miközben a farka úgy járt, mint egy metronóm. Amikor átértünk az úton, hangos, üdvözlő ugatásban tört ki. Elővettem a májkrémes kenyeret. A kutya nagyokat vakkantott, és akkorákat ugrott, mintha le akarná küzdeni a kétméteres drótkerítést.

- Szervusz, Wilhelm! Hoztunk neked reggelit! – kiáltotta a kisfiú és hangjában nyoma sem volt félelemnek. Elcsodálkoztam ezen, hiszen én magam viszont olyan vadnak éreztem a kutya önfeledt örömét, hogy nem vártam meg, míg az eb kikapja kezemből a csemegét, hanem elengedtem. A kenyér a földre esett, a kerítésen kívül. Szegény Wilhelm próbálta a pofáját kitolni a kerítés rácsa alatt, de nem sikerült neki. Mikor aztán óvatosan átrúgtam a kenyeret a kerítés alatt, mohón ráharapott és pillanatok alatt befalta. Néztem Pétert, ahogyan elbűvölten csodálta a kutyát. Amikor befejeződött a jelenet elbúcsúztunk Wilhelmtől, és kézen fogva elindultunk az oviba. A gyermek izgatottan, az új élménytől felhevülten közvetítette nekem a látottakat, mintha én ott sem lettem volna. Aztán hátrapillantottam és láttam, ahogy a kutya felénk fordulva ül a hátsóján, tekintetét ránk szegezve búcsúzik tőlünk, miközben a jobb pracliját megemeli, mintha integetne.

Azóta minden reggel arra megyünk és viszünk neki valami csemegét. Hol egy szem cukorka, hol ropi, hol szalonnabőr, mikor mit találunk, sőt már hazafelé is arra kell mennünk, pedig korábban ez nem volt szokás.

Eközben teltek a napok, és az jutott eszembe, hogy mi lesz Wilhelmmel, vajon hová kerül, ha elkel az autótelep. Majd rögtön azután, amikor ez a gondolat befúrta magát az agyamba, arra gondoltam, hogy mit fog szólni Petike Wilhelm eltűnéséhez. Remélem, hogy nem fog neki nagyon hiányozni, és talán keres magának egy másik kutyabarátot.

Gyanúm, hamarabb beigazolódott, mint gondoltam. Két-három napra rá, reggel nem találtuk ott Wilhelmet. Az udvaron egy alkalmi fólia sátor épült, és egy zöldséges árulta a nyárvég bőven termett gyümölcseit és zöldségeit. A kutya háza üres volt. Petike lebiggyedt szájjal hívogatta a kedvencét, de az nem futott elő a házból.

- Menjünk, Petike. Wilhelm elment. Már egy másik telephelyet őriz.

- És elvisszük oda az ételét? – kérdezte szomorúan, némi reménnyel a hangjában.

- Nem tudjuk, Petike. Nem tudom, merre lehet az a telephely, de majd körbebiciklizek a városban, hátha megtalálom – lódítottam.

Nem tettem. Tudtam, a tulaj bérbe adta a telephelyet egy zöldségesnek, az is több, mintha üresen állna. Ettől kezdve nehezebbek lettek újra a reggeli séták az óvodába. Próbáltam más útvonalon menni és a kutyáról lehetőleg nem is beszéltünk. Petike még egy - két alkalommal kérdezett róla, de aztán az is abbamaradt. Persze hiányzott neki, mint amikor elvesztünk egy szeretett családtagot, vagy barátot, de tudjuk, hogy nem látjuk többé. Csak szelíd szomorúsággal elfogadjuk a tényt, hogy vége, nincs többet. Időnként játék közben azért fel - felbukkant Wilhelm neve, de lassan abbamaradt ez is.

Már vagy negyedéve kiesett Wilhelm az életünkből. Közeledett a karácsony. Leesett az első hó. Egy napon, a volt autótelep közelében jártam. A zöldséges már nagyon fázhatott, hiszen nem várta meg az ünnepek előtti erősebb forgalmat. Visszaadta a bérleményt. Megláttam Wilhelmet, Petike Wilhelmjét, a mi Wilhelmünket. Ott állt büszkén, mozdulatlanul. Fejét értelmesen megemelte és a főút forgalmát nézte, akár egy precíz forgalomszámláló. Ugyanúgy, mint régen.

Nem mentem közel hozzá, nehogy megismerjen. Nem szólítgattam, mint annak idején, és még azt sem döntöttem el, hogy elviszem-e oda még egyszer Petikét. Szeretném megkímélni attól, hogy egy boldog viszontlátás után, valamikor újra elveszítse a barátját.

Pedig, ha jól meggondolom, néhány zsírosabb falatnak a karácsonyi ebédből biztosan örülne.

VÉGE

S. M.

60+ / 64. történet

2012-ben vagyunk, egy magyarországi multi, valamelyik doboztechnológiával épült rabszolgatelepén. Én csupán rövid időt töltök itt. 3 hónap, a próbaidő. Rögtön érzem, hogy ez nem az én világom. Felmérem az embercsoportokat, szakmaköröket, a viszonyokat ezen csoportok között és ezeken belül is. Egy hónap után világos a kép. Kicsit feljebb, kicsit lejjebb, mindenkinek megvan a helye a hierarchiában. Ezen nem lehet változtatni. Szilárdabb rendszer ez, mint az indiai kasztrendszer. Külső ismereteket, tudást, műveltséget, kreativitást el kell felejteni. Előrehaladás, ranglétra itt nincs. Ahová felvettek, ott állj helyt, aztán menj haza. Ez a feladat. Bármi mást tennél, sértenéd valaki pici területét és akkor azt gondolná, a helyére törsz. Minden próbálkozás, hátmögötti szervezkedést, lejáratást, megbuktatásodra irányuló kísérletet eredményez.

Például emlékszem, amikor a targoncások csoportvezetőjét megcsípte egy olyan pók, ami egy Mexikóból érkezett szállítmány kibontásakor kiszökött. A férfi elrohant a főnökéhez, hogy meg szeretné mutatni valami orvosnak. A közvetlen munkatársai, akiknek afféle kisfőnöke volt, röhögve drukkoltak, hogy legyen az a csípés minél súlyosabb.

Az én egyik kolleginám nagyon örült, amikor odakerültem, hisz évek óta nem volt már férfi az életében. Pár hétnyi próbálkozás után helyretettem, hogy nem érdeklődöm iránta a munkán kívül, hisz nős vagyok és egyébként sem. Rögtön bosszút forralt. A munkám során többféle feladatot is el kellett végezni. Ezeket a munkákat két óránkénti váltásban végeztük. Mondjuk 8 és 10 között, kamionok berakodását, okmányainak ellenőrzését végeztem, két óra múlva a gyárcsarnokban volt más feladatom, stb. Az ember beszélget a munkájáról. Így gyanútlanul elmondtam, hogy ezen munkák közül mi áll közelebb hozzám és mi az, ami nagyon nem jön be. Nos, a hölgy ezen információk birtokában odasomfordált közös főnökünkhöz és azt mondta neki:

- Beszélgettem az Istvánnal. Mesélt, hogyan érzi itt magát, melyik munkákat szereti, melyikeket nem. Legyen egy jó napja és holnap hadd csinálja egész nap azt, amit szeret!

Így aztán másnap reggel beosztottak oda, amit nem szerettem. Úgy voltam vele, nem gond, hamar letudom. Csak akkor kezdtem el gondolkodni, amikor két óra múlva is ott kellett maradjak. Egész műszakon a legjobban gyűlölt résztevékenységre osztottak be. Az ármány később kiderült egy harmadik személy elmondása alapján.

Remélem, megfelelő kielégülés volt a hölgy számára az eset. Bár gyanítom nem. Azóta gondolom sok ember lelkét mérgezte már meg, persze elsősorban a sajátját. Mindenesetre az enyémet nem sikerült.

*

A férfi egy fémbotra támaszkodik. Minden lépése előtt mérlegel, koncentrál. Rendkívül bizonytalan. Támasza nem teremti meg a biztonság érzését benne. De nagyon akar. El szeretne jutni Á-ból B-be. Távolról úgy látszik, hogy vak, aki most tanulja csak az örök sötétségben való tájékozódást.

Az ajtó fotocellája érzékeli testét. Hirtelen kinyílik. A férfi erőt gyűjt, koncentrál és bizonytalanul elindul. Az ajtó hirtelen összezáródik. A botos megriad, újra erőt gyűjt, majd kaszkadőri bátorsággal nekiindul a zárt üvegajtónak. A fotócella ismét érzékeli az emberi test mozgását, újra kinyitja az ajtót. Egy újabb lépés és újabb ajtózáródás. A jelent megismétlődik. Harmadikra sikerül az automatika és az üvegajtó legyőzése.

Köszön:

- Szép jó reggelt!

Beszéde meglepően tiszta.

- Öt-héttel a kórház után egész jól vagyok.

Alig lehet 30. Derekát mereven, furcsán tartja. Nem vak. Lassan fordul, mint akinek görcsbe állt a nyaka, vagy megroppant a dereka. Csak előre néz, amerre a feje áll. Látszik rajta, hogy képtelen lenne le-, vagy feltekinteni, hirtelen jobbra, vagy balra nézni. Mint egy csőlátó.

Minden feléje jövő köszön neki és ő többször is megismétli, hogy „Szépjóreggelt!”.

Aztán kérdezés nélkül mondja, csak úgy bárkinek, aki belefér szűk látómezejébe:

- Visszajöttem dolgozni, mert kell a pénz, meg nem akarok kéthónapnyi cafeteriát elveszteni.

- Maradhattál volna még pihenni!

Mondják sajnálkozva a körülötte állók.

Infarktus, lábtrombózis, isiász, gerincsérv, agyvérzés. Próbálom felállítani az utólagos diagnózist, miközben nézem az aulán bizonytalanul átnavigáló férfit.

- Szklerózis multiplex – mondja diszkréten, kérdezetlenül, a hozzám lépő „magas beosztású”.

- Egy éve még teljesen egészséges volt. Csoportvezető az emeleten, és hidd el nekem, most tényleg jobban néz ki, mint két hónappal ezelőtt.

Nagyon bizalmatlan. Nem akar elfogadni segítséget. Engem a bizalmába fogad. Nem tudom miért. Felmentést kap a detektor kapun történő vizsgálat alól. De ő ragaszkodik hozzá. Viszont elképesztően bonyolult számára az átvonulás. Ott állok a kapu túloldalán. Átnyújtom a kezem és az alkarja alá nyúlva segítek átmenni. Hálás és megköszöni. Másnak nem engedte ezt még soha. Másnap a fotocellás ajtóknál is elfogadja a segítségem. Már pár szót váltunk is. Ezután, mindig odaszól valamit, bármit, ha összefutunk az épületben.

Én két hét múlva leszámolok. Nem tetszik a hely. Borzalmas, antihumanista munkatábor, amibe magyarok millióit kényszerítik, hogy alacsony fizetésért sokat dolgozzanak, miközben kreativitásukat teljesen feladják. Állásuk védelme érdekében pedig farkastörvényeket alkalmaznak önként, egymás ellen. Több alkalommal is fültanúja voltam, amikor egymásra fogtak dolgokat, persze lényegtelen dolgokat. Egyszer azt mondtam nekik, ha már mindenképp egymásra akartok kenni mindent, a béke érdekében azt javaslom nektek, hogy fogjatok mindent, mindig rám. Eltátott szájjal néztek. Nem értették.

Belőlem nyomtalanul eltűnt az a 3 hónap, amit itt töltöttem. De az a fiatal férfi, akit felzabált a betegség, aki minden valószínűség szerint már nem is él, időnként eszembe jut. Olyankor arra gondolok, hogy mennyire fontos nyílt szívvel fordulni az elesett felé és nem szánalommal. Megpróbálni felemelni magunk mellé, hogy egyenrangú partnerek legyünk, hiszen ebből az egyenrangúságból akkor is marad neki, ha nem vagyunk együtt.

*

Ehhez a szomorú történethez, vidám alpesi virágokat mellékelek ellenpontozásul, amelyeket idén júliusban fotóztam a Schneebergen.

Az alaptörténet lejegyezve: Tatabánya, 2012. 10. 04.

Átdolgozva: Tata, 2023. szeptember