Michail Gabricskov orosz grafikusművész és kutyája

A költő és a kutya

A férfi az ösvényen poroszkált. Poroszkált mondom, pedig elsőre turistának nézett ki, de állandóan megállt és valamit írogatott egy noteszbe. Majd érthetetlenül motyogott, alig hallhatóan, miközben jobb karját megemelve, kinyújtott mutatóujjal, mintha csak magának vezényelne, valamit felolvasott a füzetből. A golyóstollat, amivel korábban jegyzetelgetett, hadonászó kezének szabad ujjaival fogva tartotta a tenyerében és időnként, amikor abbahagyta a mormolást, gyorsan írni kezdett. Aztán ideges firkálás következett, mintha ki akarná törölni, meg nem történté tenni azt a dolgot, hogy a papírra éppen azokat a szavakat írta előzőleg, mindezt tagadásszerű fejmozdulatokkal kísérte. Újabb mormolást követően, megkönnyebbült mosoly látszott a különös figura arcán, amihez bólogató főmozgatás is társult. Lám - lám! Ugye, hogy megtaláltam a megfelelő szót! Noteszében ez volt olvasható:

„Szívós vadrepkény akadt a bakancson,

Mint hínár egy vízbe esett kutyamancson”

Először csak az a szópár zúgott fejében, hogy bakancson, kutyamancson. Ez aztán az igazi rímpár, az utolsó öt betű egyezik. Akár a nagyoknál. A gondolat, hogy ilyen szép kis szavakra talált, teljesen feldobta.

- Nézzük csak, hogy lesz ebből valami.

Ekkor vette észre, hogy a fákat, amelyek között meg-megállva szédelgett, teljesen benőtte a vadrepkény. Vastagon, és sok-sok magasba futó indákkal szőtték be az fatörzseket, ennek a szívós növénynek a szálai. Alul, a föld közelében a hajtások szárai közel csukló vastagságú fás szárrá erősödtek, és olyan keményen illeszkedtek a gyertyánok törzséhez, hogy azzal szinte összenőttek. Hasonló volt a látvány, mint az őserdőben, ahol a liánok át-meg átszövik a rengeteget. Így szemlélődve azt is tapasztalta, hogy nem csak a fákat, hanem egy szűk ösvényt leszámítva, a földet is behálózta ez a növény.

- Nem gondoltam volna, hogy itt egy kész kis dzsungel van.

Ebben a pillanatban a bakancsa beleakadt egy földön futó növénybe, és egy hatalmasat esett. Úgy vágódott el az őszi avarban, mint egy jól sikerült lövés után felbukott vad. A füzete, a tolla, a baseball sapkája, és a szemüvege szétszóródott körülötte, a dús aljnövényzetben.

- Ó, hogy a fene egye meg, beleakadt a lábam a vadrepkénybe. Mindenhol ez a sok gaz, hihetetlen! Na, nézzük csak a füzetem, a tollam itt van mellettem az avarban. Ott a szemüvegem is, remélem nem tört el. Most csináltattam, kész vagyon. A sapkám? Á, az is megvan. Nagy baj már nem lehet. De csak most érzem, így ahogy az elvágódás utáni első pillanatok elmúltak és megtaláltam a dolgaimat, amelyek nélkül élni sem tudnék, hogy a bokám az nagyon fáj! Jézusom! Ez tényleg nagyon fáj! Mintha, kificamodott volna. De hát ebben a bakancsban? Akkor meg lehet, hogy eltört. De ez nem is a bokám, hanem a lábszáram. Itt van, ni! Egy két öklömnyi szikladarab innen a kanyonból, egy mészkőszikla. Ebbe ütöttem én be a lábam, pont ott ahol bakancs szára már nem véd. Megpróbálom megérinteni a lábszáram. Így. Igen, itt ütöttem meg. Nyílt törésem nincs, de ettől még eltörhetett. Nem tudom, de most nagyon fáj. Pihennem kell egy kicsit, aztán megpróbálok felállni. Bár most érzem, hogy nem csak a lábam fáj, hanem a szívem is. Mekkora hülyeség, hallom még a gyerekkoromból visszacsengő mondatot, amikor azzal próbáltam valami feladat alól kibújni, hogy fáj a szívem.

„A szív az nem fáj, kisfiam, nincs benne ideg!” - hallom még most is anyám nyugtató és oktató szavait. Szóval nem a szívem, de a mellkasom valahogy úgy szorít.

Amúgy nagyon rossz passzban vagyok mostanában. Valami belülről feszít, meg nyom, néha meg lüktet. Van, amikor meg valahogy másképp ver a szívem, úgy összevissza. Akkor nagy, mély lélegzetet veszek néhányszor, gyorsan kilégzek, fújtatok akár egy víziló, amekkorákat csak tudok, közben meg kétszer-háromszor a mellkasomra verek az öklömmel, mintha félrenyeltem volna. Most is van ez a szorítás. Nem voltam már jól akkor sem, amikor úgy döntöttem, hogy kijövök a természetbe egy kis ihletért. Hát most jól megkaptam. Mintha enyhült volna a lábfájásom egy kicsit. Nézzük csak ezt a verset:

„Szívós vadrepkény akadt a bakancson,

Mint hínár egy vízbeesett kutyamancson”

Hagyjuk el a szívóst, úgy jobb:… vadrepkény… nananana Bakancson, titiriti kutyamancson.

Így jobb lesz! Vagy legyen a szívós helyett moha zöld? Hagyjuk nyitva a kérdést. Aztán:

Életéért nyüszít a végtelen égbe – ezt nem jó: légbe, és inkább szenvtelen, tehát:

„Életéért nyüszít a szenvtelen légbe,

Segíts neki Istenkém ott fenn az égbe” Ez egyelőre így lesz! Nem tudok most gondolkodni. Megpróbálok felállni. Jaj! Hú, de fáj ebből, hogyan lesz hazamenetel? A mellkasom meg úgy szorít, mint még soha. Levegőt is alig kapok. Az oldalam is úgy szúr, mint amikor sokat fut az ember. Ez persze velem nem tegnap fordult elő először, és nem ma fog utoljára. Régen imádtam futni, amíg fenn nem akadtam egy acéldróton, amit valaki fejmagasságban kifeszített a járdán. Pont szájnál kapott el. Letépte az alsó fogaimról az ínyt. Úgy hanyatt vágott, hogy elvesztettem az eszméletemet. A koponyám teljes hátsórésze egy hatalmas dudor lett. Persze koponyaröntgen, meg orvosi ügyeletlátogatás nem követte az esetet. Azokban az időkben, a ’70-es években, ha nem folyt a vér, vagy nem valamelyik végtagod volt eltörve, nem igen vittek minket orvoshoz. „Ebcsont beforr” ez volt a mottó. Azóta, ha elfelejtek valamit, mindig azzal nyugtatom magam, hogy az a fejbe ütés okozza, mert az tényleg igaz, hogy akkor sok minden kitörlődött az emlékeimből.

Nem kellett volna annyit enni abból a töltött káposztából ebédre. De hát azok a füstölt oldalas darabok úgy megbolondították, olyan illatot adtak neki, hogy nem tudtam ellenállni. És most tessék! Itt a rosszullét, meg az a ficam, vagy törés, vagy mi. Na, meg ez a fulladás, mintha az Emma néni a házból összetévesztett volna a kispaddal, és véletlenül a mellkasomra ült volna, amikor megpihent a ház előtti kiskert gyomlálása közben.

„Ő fuldokol,

Én felbuktam”

Ó, ezek remek rímek! Röhejes, amit ma itt művelek! Fuldokol, felbuktam, mintha élőben közvetítenék magamról. Le kéne állni, a verseléssel, mert érzem, hogy baj lesz. Jó, hogy itt a mobilom. Mennyi a mentők? Még sohasem hívtam mentőt. Micsoda borzalom nekem még a szó is. Na, mindegy úgy fáj már mindenem. Nem tudom melyiket is említsem a mentősnek, ha kijön, a lábam, vagy a szívem, vagy először a szívem, utána a lábam. Vagy lehet, hogy addigra elájulok, és egy talány leszek a mentősöknek. De most már koncentráljunk a feladatra, el a rímekkel, rosszulléttel, és egyéb gondolatokkal. Hol is az a telefon? Megvan! A derekamon a kis bőr telefontartóban. Még az asszonytól kaptam valamilyen alkalomra. Hogy én mennyire nem szeretek kapni valamit! Azt hiszem, ez is önzés. A kirekesztő viselkedés egy formája. Ne tudd meg, hogy én minek örülök! Ne akarj a gondolataim mögé látni! Hagyj békén! Szóval itt van a mobil, nem volt egyszerű elővenni, mert pont azon az oldalamon fekszem, ahol a derékszíjamra van akasztva a bőrtok. Hogy utáltam ezt a telefont is, amikor megvettem! Miért jó az nekem, hogy bármikor megkérdezhetik, hogy hol vagyok, vagy mit csinálok éppen, vagy miért kések, vagy hogy MIRE GONDOLOK? Persze most jól jön, nem tagadhatom, de simán lehúztam pár évtizedet nélküle, aztán mégis élek. Na, meg az SMS külön tortúra. Máig nem tudom, a szóközt, meg a nagybetűt. Mekkora gáz ez egy költőnek!

Nézzük csak, hogyisvanez? Milyen érdekes, ha én akarok telefonálni, gondolkoznom kell, hogy mit is kell tegyek, ha olyat hívok, aki nincs a hívólistában, úgy nem érdekel ez az egész mobilvilág. Nézzük: Menü, Telefonkönyv – de fáj mindenem, főleg a felsőtestem most -, lefelényíl – de sokan vagytok, család, kollégák, ismerősök, Autóklub, Egyenleginfó, Feltöltés, Hangposta – jé, ilyen is van, sose néztem, lehet, hogy van hangos üzenetem valakitől(?), Pontos idő, Segélyhívás, Tudakozó, Ügyfélszolgálat–, hogy mi minden van az én telefonomban (?), vissza, ott a segélyvonal a 112.

- 112. Központi segélyhívó…

Őőőő! Halló…

Már néhány perc eltelt, azóta, hogy sikerült segítséget hívnia. Pont akkor volt a legrosszabb állapotban, amikor beszélt a 112 diszpécserével, egy hölggyel. Mintha egy felsőbb erő akarta volna eltéríteni az útjától attól, hogy segítséget hívjon. Ne telefonálj te, nem neked való. Maradjál te csak itt a rímeiddel, majd lesz valami, egyébként is már annyiszor mondtam, hogy ebcsont beforr. Talán még az eszméletét is elvesztette egy pillanatra. Arra nem nagyon számíthatott, hogy most belebotlik valaki, ezen a kora délelőtti, októberi hétfőn. Ez az ösvényt nem sokan ismerték. Nem véletlen, hogy ő éppen erre jött. Lenn a tóparton végighúzódott egy sétány, amely körbeölelte a tavat. Rendszerint ezt használták a sétálók, kocogók, kerékpárosok, kutyasétáltatók. Volt azonban az erdőben az előbbitől 30-40 méterre egy másik út is, egy kisebb, földmosásszerű kanyonban, amelyet a közeli lovardából kilovaglók használtak, meg egy-két felfedezőkedvű sétáló, na meg ő, a költő. Itt mégiscsak a természetben volt, nem kellett messzire menni, de megkapta azt az intimitást, ami az ihletszerzéshez, vagyis az alkotáshoz kellett. A reggeli kocogók már végeztek, lovasokat pedig nem látott a lovarda udvarán, errefelé jövet. Most megint szavak és rímek tódultak elő agyának egy olyan részéből, amelyet nem blokkolt a fájdalom. Végülis, már gondolkodhatok bármiről, nemsokára jön a segítség, addig azt csinálok, amit akarok, csak teljen már az idő.

„a kutya bandukol

én felbuktam

Ő fuldokol

Én kinyúltam”

Hú, de stílszerű, de honnan az a kutya, a párhuzam. Csak a rosszullét az oka! Össze-vissza beszélek! A férfi ekkor vette észre, hogy egy közepes méretű, világos bundájú kutya telepedett le az avarba, tőle egy méterre. Az a meghatározhatatlan fajta, amit az emberek utcai vegyesnek szoktak hívni. Nem tudta mikor került ide, valószínűleg elcsavargott valamelyik kertes házból, hogy vadásszon a tóparton, vagy az erdőben. Időnként szokott kutyákkal találkozni, ha erre sétál, de azok az alsó sétányon lévő gazdájuktól futnak el egy kis felfedező útra, majd hívó szóra rögtön visszairamodnak a gazdihoz.

A kutya feküdt az avarban, és nézte őt. Fejét felé fordította, szája nyitva, nyelve kicsit kilógva, oldalra. Mereven figyelt. Fiatal eb volt, bár a költő nem értett a kutyákhoz. Ha látott egyet valahol, próbált megfelelően biztos távolságba kerülni tőle. A kerítések mögötti kutyáknak pedig rendszerint nevet adott. A évtizedek alatt sok kutya kapott tőle nevet, egyet-kettőt meg is jegyzett valamiért, mint például Kasztor, Zsemle, a loboncos Bogrács, vagy Wilhelm.

A kutya szemmel láthatólag arra várt, hogy a férfi megszólítsa. Talán játszani akart vele, de az is lehet, hogy megérezte, hogy bajban van az illető.

A tó felöl vadkacsák vidám hápogása hallatszott. Nagyon sok vadkacsa élt a tavon, egész évben itt voltak. Jól érezték magukat. A férfi sokszor elüldögélt a parton és elnézte, ahogy a kacsaszülők a kicsinyeikkel úszkálnak a partközeli vízben. Ilyenkor megszámolta a kicsiket, és valamiféle ranglistában gondolkodott, hogy látott-e már többet, vagy talán ez a legnagyobb szaporulat, amit valaha számolt. Nyáron, amikor az eperfáról hullani kezdett az érett, és rögtön erjedésnek induló gyümölcs, a sok kacsa elhagyta a vizet. Ott totyogtak a fa körül, és jól belakmároztak belőle, hogy aztán kapatosan, hangos gurgulázó hangokat hallatva visszatipegjenek a vízbe. Annyira szerették az alkalmi potyakaját, hogy sokszor még akkor sem voltak hajlandók lemondani róla, ha egy-két ember megállt nézni őket.

A kutya is meghallotta a hápogást. Hirtelen felugrott és elszaladt a tó felé.

- Hát te is itt hagysz? Pedig most még neked is örültem.

Most bevillant neki egy régi történet a kutyákról, amit poénként szokott elmesélni, de most nem látszott annyira poénosnak. Amikor kisiskolás volt, a falusi gyerekekkel összeállva, gyalog jártak az iskolába. Nem volt közel. Átvágtak a város falusias részén, majd egy lakatlan dombon, amit Nyúldombnak hívtak és télen szánkózásra használtak, majd néhány újonnan beépített utcát keresztezve értek az iskolába. Egyszer hazafele menet, már esteledett, mert abban az időben annyi gyerek volt, hogy két szakban kellett iskolába járni, és pont délutánosok voltak. Ez úgy a ’60-as évek végén történhetett, Találtak egy fakeresztet, Nyúldomb tövében, olyat amelyet az idősek szoktak az ágyuk felett a falon tartani. De nem is akármilyen fakereszt volt ez, rajta volt a megfeszített Krisztus is. Csak a nagyszüleiknél volt hasonló, de azt soha nem szabadott levenni a falról, még megérinteni sem, nem hogy játszani vele. A szüleik ilyet már nem raktak a falra. Nézték, fogdosták, simogatták. Még nem döntötték el kié legyen, hogy ki viszi haza. Volt. aki nem is merte volna, nehogy elverjék, volt olyan is, akit nem érdekelt annyira, hogy birtokolni akarja. De azért mindannyian érdeklődéssel nézegették, tapogatták.

Már pont elértek a falu első utcájához, amelyik olyan szűk volt, hogy autóval, vagy szekérrel nem közlekedhettek rajta, csak gyalog, és biciklivel. Már pont a felénél jártak ennek a sikátorszerű útnak, amikor útjukat állta egy kutya. Nem volt nagy, világos színű, de nagyon harcias. Vadul ugatott rájuk. Hol előrébb rohant, hol megállt, mintha ki akarná szorítani őket az utcából. Félelmetesen vicsorgott, és ha valamelyikük megmozdult, annak a lába felé kapott.

- Mit tegyünk, esteledik, valahogy haza kell jutnunk. Ha visszafordulunk és megkerüljük ezt az utcát, úgy elkésünk, hogy kikapunk. Túl sokáig tart. Itt a kereszt, ezt fogd a kezedbe, tartsd a kutya felé, nézz vadul a szemébe, és morogj rá harciasabban, mint ahogy ő teszi, közben meg ordítsd azt, hogy: „kinyírtmeg!?” – mondta a társaságból az a fiú, akinél a kereszt volt, és a legelöl álló kezébe nyomta. A kutya az ijesztgetésre azonnal támadott, és megharapta a keresztet felé tartó fiút. Az rögtön eldobta a feszületet, és hangosan sírva kifutott a sikátorból, a kutya meg utána egészen az utca elejéig. A többiek pedig, amint a felbőszült eb elrohant az ordító gyerek után, futás végig a sikátoron. Mindenki hazáig rohant. Még távolból hallani lehetett a kutya marta gyerek ordítását, míg haza nem ért. A harapás a bokája fölött érte a lábát, és nagyon fájt neki. Szerencsére a nadrág szára megvédte annyira, hogy a bőre nem szakadt fel, de a fogak nyomai megkékültek.

A költő, ha beszélgetések során kutyasztorit kellett mondani, mindig előadta ezt az esetet, és a „kinyírtmeg!?” mondás, általában nagy sikert aratott, főleg akkor, amikor kiderült, hogy a kutya ez követően az illetőt megharapta. A történetet úgy alakította át, hogy gyerek helyett egy férfi volt a szenvedő fél, és elhagyta a keresztet. Valahogy így:

„Képzeljétek! Én egyszer halottam, hogy ha kóbor kutyával kerülsz össze az utcán, és nincs módod kitérni, rá kell ordítani, de hangosan hogy „kinyírtmeg!?” Ekkor tartott egy hatásszünetet, ami alatt az ittas, vagy „mindenviccennevető” figurák, vagy azok, akik azért nevetnek már jó előre, mert úgysem értik a vicceket, már nevetgélni kezdtek, a többiek közül pedig mindig megkérdezte valaki, hogy ez beválik-e. A válasz erre, hogy nem tudom, nem próbáltam soha, csak egyszer akinek elmeséltem, kipróbálta. Ezen a ponton már úgysem állják meg, hogy megkérdezzék… És? A válasz erre: Hát őt megharapta. Erre aztán rendszerint harsány nevetésben tört ki a társaság.

Persze benne ez az emlék ott mélyen legbelül, meghatározta a hozzáállását a kutyákhoz, egész életére. Pedig nem őt harapta meg a kutya, csak az ötletadó volt a kereszttel kapcsolatban. De azért mindig ott élt benne a látvány, a keresztel ugráló gyerekre rárontó kutya, majd a kutyával a nyomában menekülő, félelmében ordító gyerek képe.

Gondolataiból arra eszmélt, hogy a tó irányából vad kutyacsaholást, egy nagy csobbanást, kacsák riadt szárnycsapkodását, és ingerült hápogását hallja. Aztán riadt kutyacsaholást, majd nyüszítést, majd egy hatalmas nyomást a mellkasában.

- Jaj! Jöhetnének már a mentők. Alig kapok levegőt. Lehet, hogy meghalok. Ezzel az eshetőséggel eddig nem is számoltam! Lehet, hogy meghalok! Mennyi idő telt el. Öt perc, vagy tíz? Vagy már egyszer elájultam? Hol a füzetem?

Á, nem kell ide füzet! Itt tódulnak a rímek:

„már fenn csahol az csillagos égben,

csörgetem a mentőt kínos fetrengésben …”

Micsoda borzalmas strófák! Ha haldoklik az ember, mindig ilyen szarokat talál ki. Ezt látnák a kritikusok! Azt írnák: „Az asszonáncoknál, csak a kínrímek borzalmasabbak. Lábtörésben szenvedő költő esete a fuldokló kutyával. Micsoda hülyeség!” Még valamelyik humorosan hozzátenné: „Alkalomhoz a forma, amforma!” Ő ez a régi poén, honnan is?

Ezzel elvesztette az eszméletét. Belekerült egy örvénybe, amely lassan pörögve megindult, és egyre gyorsabban és egyre mélyebbre húzta le, bele a nemlét közönyébe. Még fél szemmel látta, és fél füllel hallotta, ahogy valakik közelednek feléje, hallotta az avar ropogását. Még az is felötlött benne, hogy remélhetőleg nem egy lovas túra talál rá, mert olyan rém ciki lenne magatehetetlenül feküdni idegenek előtt. Amikor a mentős fölé hajolt, pont kiszállt belőle minden emberi. Talán még mondta neki, hogy a kutya, a zsemleszínű a tóba esett, amikor kacsára vadászott, mert olyan fiatal volt, és szeleburdi, mint a tinédzserek, de nem biztos.

Számára hirtelen minden olyan nyugodt lett. Olyan laza, ködös, párás, vattás, semmilyen. Nem fehér, nem fekete, talán olyan zsemleszínű, akár a kutya. Csend volt, de nem kínos csend. Olyan csendé nemesült, semleges csend. Opálos és közömbös.

- Nincs légzés, nincs keringés. Leállt a szíve! Meg kell próbálni újraéleszteni! Légutak tiszták. Mellkas kompresszió, 1, 2 3 … 14, befúj, 1,2,3 … 14 befúj. Nem lélegzik. Fibrillál! Hozzátok a defibrillátort, mert el fogjuk veszíteni! Gyorsan! 13, 14 … befúj!

Add ide! Töltés, hátra, most!

Ebben a pillanatban hatalmas ütés érte a mozdulatlan, élettelen testet. A költő ebből semmit sem érzékelt. Már jól kiigazodott ebben a természetfeletti közegben, amelyről annyit hallott, ami felé mindig olyan őszinte gyermeki érdeklődéssel fordult, és amiről sohasem gondolta, hogy a halál, a „sohatöbbénemlét” kapuja. Igenis kellemes volt itt. Megnyugtató. Semmi töprengés a rímeken. Mit számítanak már a nagyokos kritikusok, mit számít már, hogy ki mit írt, miért és hogyan. Ki mit szól hozzá, és hogyan érvel. Ki próbál belemagyarázni valamit, és hogyan lehet ez ellen védekezni. Értelmüket vesztették már olyan kifejezések, hogy kiadó, szerkesztő, blog, chat, komment, olvasottság, példányszám, korrektúra, statisztikák. Ezek olyan kis semmitmondó dolgoknak tűntek, hogy még átfutó gondolatokat sem értek.

Ahogy ebben a nemlétben lebegett egy apró pici ösvény körvonalazódott előtte, akár egy fodor, amelyet észreveszünk a kádból lefolyó víz örvényében. Ez az út, vagy jel a semmi felé húzódott végtelen, persze ez sem igaz hiszen, a semmi az semmi. Akkor viszont mégis csak valami irányába vitt az ösvény. Pusztán csak az okozta a tudatában, vagyis nem létező tudatában a pillanatnyi zavart, hogy most vette észre, nem egy helyben lebeg, hanem határozottam úszik, siklik, repül, talán csúszik ezen a titkos ösvényen, amely már egyre kivehetőbb, egyre világosabb lett számára.

- Még egyszer, erősebbre! Hátra! Most! Az élettelen test nagyot rándult az áthatoló áram sokkoló hatásától. Még nem sikerült visszahozni! Elveszítjük!

Most hirtelen úgy érezte, megtorpant az ösvényen. Talán elhaló teste parancsára, talán gondolkodóba esett jó felé halad-e. Hirtelen feltűnt egy ismerős az ösvényen. A zsemleszínű kutya! Teste még nedves volt a tó vizétől, egykedvűen lépegetett, majd megállt és mintegy hivogatólag nézett hátra a költő felé.

- Hát te is itt vagy? Ó, te kis mohó! Legalább sikerült egy kacsát elkapnod? Persze, úgy gondolom, hogy nem. Kacsákat nem látok itt, tehát megúszták. Látod, látod, te zsemleszínű! Hát most hogy nevezzelek? Minden jó név foglalt már. Újat kitalálni, Földi nevet. Nincs már erre hatásköröm, és tehetségem sem. Te már névtelen leszel. Ha valaki ott lenn nevezett valahogy, már úgyis keres, hangosan szólogatva a parton. Biztos tudták, hogy merre szoktál csavarogni. Rólam is már értesültek, nagy most a riadalom, szaladgálás. A gyerekek még persze még nem tudják. Úgy kéne gondoljak erre az egészre, mint egy jutalomra. Nem kell már gondolkodjak, veszekedjek, csekkezzek, telefonáljak, tankoljak, nem kell levigyem többet a szemetet, taplókkal társalogjak, meg ilyesmi. Nincsenek itt költők, kritikusok, szerkesztők, bloggerek, kommentelők, csetelők. Persze azt sem tudom, hogy mi vár rám az út végén. Menj te Zsemleszínű, legalább előbb megtudod. Na, menj szépen utadra! Én is követlek.

A kutya szelíden nézett feléje várta, hogy a költő utolérje. Csonkolatlan farkát a teste fölé emelte, és erősen csóválta. Pofáját kitátotta és egy nagyot ásított.

- Jössz már, új gazdám, mert én bizony annak választottalak? Tudtam én, hogy mi lesz veled, azért vártam ott az avaron, miközben te haldokoltál.

A költő elcsodálkozott. Hát ez lenne a metakommunikáció! Hogy erről mennyit gondolkodott! De az mégsem jutott az eszébe, hogy különböző fajok között is működhet. Tulajdonképpen azzal sem foglalkozott, hogy van-e élet a halál után, és ha van, akkor a különböző fajok tudnak-e egymással beszélni, vagy egy földihez hasonló kasztrendszer működik ott is.

Amit ezekről elmélkedett, lassan utolérte a Zsemleszínűt, hogy most már, mint két örök társ ballagjanak az égi ösvényem a túlvilági öröklét titokzatos birodalmába.

Ebben a pillanatban valami hatalmasat rántott rajta, torkát elemi erejű üvöltés karcolta véresre, és a mellkasába süvítő levegő olyan kínokat okozott neki, akár az újszülöttnek, amikor a magzatvizet kiöklendezve, először telik meg a tüdeje levegővel.

- Visszahoztuk! Sikerült! – hallotta kábultam az őt körülvevő furcsa lények hangját, majd elvesztette, az eszméletét.

***

- Akkor a költő most meghalt, vagy túlélte? – kérdezte az író felesége a férjét, amikor a számítógép monitorja előtt görnyedve, szokásához híven a novella legelső változatát olvasta.

- Szerinted? Én úgy gondoltam, hogy túlélte, csak újra elájul. De már van légzése és keringése.

- Akkor jó! Már azon izgultam, hogy kinyírod magad a végére.

- Ugyan már! Nem én vagyok a költő, csak szokás szerint beépítettem néhány momentumot a saját életemből is.

Az írás a többihez hasonlóan bekerült a számítógép irodalom/saját/próza/munkaverziók mappába a többi közé. Itt vártak jobb sorukra, hátha egyszer kötet lesz belőlük. Aztán eltelt egy-két hónap. Az író nem nagyon érzett ihletet az írásra azon az őszön, így aztán kissé elfeledve szunnyadt az írás meglapulva a tengernyi fájl között. December elején leesett az első hó. Egy havas, szűrt napfényes, párás délelőttön úgy érezte sétálnia kell. Felvette hát sídzsekijét és turistabakancsát, és elindult céltalanul, a közeli tó partjára, hogy járjon egyet. Most a felső ösvényt választotta azt, amelyik a szűk, sziklás kanyonon vezet át, hogy aztán a kilátónak kialakított szikla, és a lovarda mellett elhaladva, átvágjon a tisztáson, és betérjen az erdei ösvényre, amely a tótól távolabb fut benn az erdőben. Amikor áthaladt a kis kőboltíves kapun, mely gyakorlatilag a tóparti forgalmas ösvényt fizikailag is elhatárolja a kevésbé látogatott, sokkal csendesebb felső úttól, furcsa érzése támadt. Eszébe a jutott a költő. A költő, amely ezen az úton sétálva kapott infarktust.

- Tényleg a novella. Teljesen megfeledkeztem róla. Most sem vagyok nagyon jól, bár nem ver félre a szívem, mint ahogy néha szokott. Még jó, hogy itt van a fényképezőgépem, amivel lefoglalhatom a gondolataimat. Olyan furcsa, szokatlan, mély a csend. Nincsenek sétálók, kocogók. Még kutyások sem. Azt hiszem, legyalogolok a tópartra, mert most zavar a magány.

Pedig isten bizony nem magamról írtam a novellát, jó persze azért vannak részek…, és egyébként sem vagyok félős. Jaj, csak fel ne tűnjön egy kutya! Attól lehet, hogy egy kicsit most megijednék.

Ezzel megszaporázta lépteit, átvágott a sűrű repkénnyel beszőtt, helyenként már hófoltos aljzatú erdőn, meredeken le a félig leengedett vizű tó partja felé.

VÉGE