A Lófej köd és környezete

A fotót készítette: Kiss Péter

Budapesti Távcső Centrum oldalról

egy újabb este

ez is csak egy újabb este

faragok egy régi novellát

soha nincs kész semmi

egy jó kis blues szól:

Pribojszki - Danger Zone

már vége kéne lenni

ennek a napnak is

hadd jöjjön a holnap

a mának tetejébe

eggyel több

vagy eggyel kevesebb

csak viszonyítás kérdése

mostanában nem nézem a csillagokat

képzeletem már nem hódít világokat

ott fenn az Orion csillagképben

rég időztem a Lófej-köd homlokán

felhúzott térdekkel a kozmoszt vizsgálva

elmerülve a végnélküli világba

már nem keresek új nézőpontot

ne is keress

ha ott vagyok

nem hordok mikroportot

Tata, 2022. július

Lapidatio ¹

1. Saría

A megkövezés ókori eredetű kivégzési mód. Az Ó- és Újszövetség szövegeiben is többször is említik. Az ősi zsidó államban is találkozunk vele, az akasztás mellett talán a leggyakrabban választott kivégzési mód volt. Az iszlám törvénykezés alapján ma is megengedett, ám ritkán alkalmazzák. Csak azokban az országokban elfogadott, ahol a törvénykezés alapja a Saría. Akkor foganatosítják, ha a cselekmény az egész társadalomra károsnak, veszélyesnek ítélt tett, ezért annak végrehajtását is a társadalom végzi.

Itt kis szünetet tartott az olvasásban. Melegedést érzett a homlokán és halántékai táján. Biztos a gyógyszerek hatása, próbálta megnyugtatni magát. Ivott egy korty vizet. Ettől mintha jobban lett volna. Újra olvasni kezdett.

A végrehajtás módja a következő. A halálraítéltet a kivégzések céljára alkalmas helyre szállítják. Minden nagyobb, vagy ősi településnek van ilyen, tágas tere, ahol sok ember elfér. A kivégzés több előkészületet is igényel. Az ítéletet kihirdetik, a településen és környékén, hogy minél többen okulhassanak a kivégzésből, illetve gyakorolhassák a jogukat a végrehajtásban. Előre kiássák a gödröt, amelytől kőhajításnyi távolságra körben kőkupacokat halmoznak fel.

Most újra szünetet kellett tartson. Már biztos volt benne, hogy bár állapota igen rossz, rosszullétének okozói az emlékek, amelyek a szöveg olvasása közben újra- és újra elöntötték.

Tudta, hogy így lesz, de akkor is tudnia kell, mit érezhet, hogyan szenvedhet az, akit kővel dobnak agyon. Megint ivott egy kortyot és tovább olvasta a könyvet.

A kövek mérete szabályozott. Tilos akkora köveket használni, amelyekkel rögtön halálos sérüléseket lehet okozni. Fontos, hogy a végrehajtás hosszabb ideig tartson és mindenki a bűnösre vethesse kövét, aki a végrehajtásban részt kíván venni. Ezért a kivégzéshez ökölnyi, vagy annál némileg kisebb kődarabokat használnak.

Most beugrott neki egy kép. Valamikor a ’80-as években látott egy tévéhíradót, amelyben, egy Iránban filmre vett halálra kövezés néhány pillanatát mutatták meg. A derékig beásott ember már ezer sebből vérzett és épp megemelte meztelen felsőtestét a porból, amikor egy meghatározhatatlan színű helyi viseletbe öltözött férfi a tömegből kiválva közelebb lépett és lendületből egy fél tégla nagyságú kővel homlokon találta. A szerencsétlen rögtön összeesett, élettelenül, de legalábbis ájultan nyúlt el a tér porában. Erre többen is a vér látványától, vagy a közelgő halál szagától, vagy kitudja milyen hévtől irányítva kiváltak a tömegből, és a már kezükben tartott szikladarabokkal kőzáport zúdítottak a tehetetlenül vergődő testre. Megmaradt benne ez a jelenetsor, pedig csupán 15-20 másodpercig tarthatott. Az agya valamely hátsó fészerében eltárolta a borzalmas képsorokat és most az olvasás közben ezek rázúdultak, az amúgy is összetört lelkére. Kiitta poharából a maradék, langyossá vált vizet és tovább olvasott.

Az elítéltet a kivégzőhelyre szállítják. Derékig, vagy nyakig beássák a földbe. A végrehajtás akár órákig is eltarthat, míg a „bűnös” az elszenvedett sérüléseibe bele nem hal.

Kirázta a hideg. Magára vette a fürdőköpenyét, és újra nekirugaszkodott.

A Saría, az út, a vízhez vezető út, az iszlámban használatos teológiailag elvont fogalom. Azokat az egymással harmóniában lévő törvényeket egyesíti, amelyeket Isten teremtett a világ megfelelő működéséhez. Lefordítva a hétköznapokra, meghatározza az emberek számára, hogy napjaik során mit és hogyan tegyenek, beleértve a vallásgyakorlást, tisztálkodást, táplálkozást, családot, és minden alapvető életviteli kérdést. Elvei szerint szigorú, de igazságos, és egyenlőséget biztosít.

Itt letette a könyvet. Elég volt ebből. Lehet, hogy igazságos, de ki dönti el azt, a végrehajtás, vagy a szemlélődés az a fokozat, amely egy ismeretlen ember megbüntetésekor felvállalandó cselekedet. Olvasott már a Tálió-elvről, amely erre megnyugtató választ ad, de csak annak, aki a Saría keretein belüli logikai összefüggésekben gondolkodik.

2. Ferenczy Károly

A „kődobálás” szóra a Google 70400 találatot adott neki 0,10 másodperc alatt, téma tehát volt bőven. Garázda fiatalok kövekkel dobálták meg, kedden késő este, egy székesfehérvári lakóház ablakait. A kövek életveszélyesen megsebesítettek egy kislányt; Három szurkolót megkéseltek, egy kapust pedig kővel megdobtak a kolumbiai labdarúgó-bajnokság hétvégi fordulójában; Egy izraeli katona lelőtt egy kődobáló palesztin férfit Ciszjordániában; Szomszédját kődarabbal megdobó nő öngyilkosságát akadályozták meg a makói rendőrök; Rendőrségi nyomozás indult Dél-Koreában egy kődobáló elefánt ügyében; Kődobáló polgárőröktől félnek a gyöngyöspatai romák; Egy fotón: Izraeli tank szemben a kődobáló palesztin fiúval.

De tovább keresett. Ferenczy Károly² – Kődobálók, 1890, olaj-vászon, 119x149 cm, Magyar Nemzeti Galéria. Ez már érdekelte. Amióta beteg lett, ideje nagy részét monitora előtt töltötte, ha nem feküdt a kórházban, nem volt ép sugárkezelésen, nem volt beájult, vagy tudatmódosult állapotban a sok kemikáliától. A festészet különösen érdekelte. Rájött, mit mulasztott, hogy nem nézte meg utazásai során a múzeumokat, képtárakat, galériákat. Nem csodálta meg az építészet, a szobrászat, a festészet remekeit. Annyi tudás, annyi tapasztalat, szépség, harmónia és bölcsesség halmozódott már fel ezekben az alkotásokban. Maradt neki az internet. Innen is sok minden elérhető, megismerhető. Csak a lélek simogatása, az interakció jön létre nehezebben, alkotó, alkotás és szemlélődő között.

Belemélyedt a kép tanulmányozásába. Három fiú áll a vízparton. A víz lehet folyó, lehet tó is, bár inkább folyó. Neki a Duna jutott az eszébe, ahová sokszor kimentek a családdal és akkor köveket hajigáltak a vízbe. Mindig az a verseny volt először, hogy ki dob messzebbre, aztán jött a lapos kövek keresése, és a kacsázás, ugratás a vízen. Kinek hányszor pattan fel a víz színéről a köve. Neki három volt a csúcsa, de apának öt. Ha ez is megvolt, utána nagyobb köveket vetettek a habok közé és a csobbanás öblösségéből próbálták megbecsülni a víz mélységét. Aztán, ha ez is megvolt botokat vetettek a habokba, hogy érzékeljék a folyó sodrását. Ők azonban mindig jól öltözöttek, jóllakottak és vidámak voltak a parton.

Ezzel ellentétben a képen lévő gyermekek soványak, szegényes öltözetűek. Nehéz lenne megállapítani, hogy milyen idő van éppen. Az ég borult, szürke felhők borítják, színük szinte megegyezik nemcsak a víz, de a gyermekek ruházatának színeivel is.

Készülődhetne egy nyári vihar, de ezek a felhők mások. Nem érezni bennük a vihar előtt felgyülemlő energiákat, inkább a szomorú, elnyúló, nyálkás őszt. A gyermekek öltözete viszont összezavarja ezt a meteorológiai előrejelzést …

Itt kicsit megállt a gondolataiban. Rágyújtott egy cigarettára. Már régóta ideszögezte a betegsége a lakáshoz. Ezért volt ideje mindenen hosszabban gondolkodni. Így jutottak eszébe életének kisebb-nagyobb történései, boldogságai, traumái … és így jutott vissza a kövekhez is. Elnyomta a cigarettát és ismét ránézett a képre.

A kép központi fiú alakja, bár ruházata szegényes, mégis a becsült időjárásnak leginkább megfelelő. Foltos kitérdesedett hosszúnadrág, szennyes, fehér, hosszú ujjú paraszting, lábán bakancs. Nyaka köré piros kendőt tekert, sál gyanánt. Sovány, de a másik két fiúnál mindenképpen erősebb, idősebb, valószínűleg a vezérük, vagy nagyobb testvérük. Jobb kezében követ tart. Testhelyzete, leeresztett jobb válla mutatja a készülődést, hogy kövét a vízbe dobja. Várhatóan messzebbre hajítja majd, mint a többiek, ezzel megerősítve vezérszerepét közöttük. Arca, szeme, lénye azonban szomorú, akár az egész kép. A mögötte, a vízhez közelebb, tőlünk távolabbi fiún már nincs ing. Levethette, hogy ne vizezze össze. Hasonló karakter, mint a vezéralak, de fiatalabb. Elfogadja annak feljebbvalóságát, de később alkalmas lesz majd az ilyen falkavezéri poszt betöltésére. Ő sem vidám, játéka nem önfeledt, de egyenes tartása folytán lényének kisugárzása pozitívabb a főalakénál. A harmadik figura ábrázolása kissé sutára sikeredett. A legkisebb srácról beszélünk, aki évekkel lehet fiatalabb a másik kettőnél. Inge még szép fehér, nadrágja sem annyira elhasznált, viszont nincs rajta bakancs. Ezen kívül nem így hajol le egy gyerek a kőért. Annak a mozdulata dinamikusabb. Kicsit „öregasszonyos” ez a testtartás.

Bacsa most leírásokat keresett a képhez. Szerette először magában elemezni, majd átolvasni a hivatalos elemzést. Úgy gondolta ettől jobban fejlődik a szépérzéke, mint ha csak elfogadná mások véleményét.

Nagybánya, új festői irányzat … - bla, bla ezt tudtam. Később Szentendrén festett, korai korszakának főműve – na ugye! hogy megakadt rajta a szemem., még ha emiatt, a rohadt kődobálás miatt, akkor is.

Megjárta Párizst – na persze, mint mindenki akkor! Honnan volt a legszegényebb művészeknek, költőknek pénze állandóan Párizsba rohangálni? A mai szegények sehová sem rohangálnak, esetleg a bankba, vagy a postára! Morgott magában, és hát Szentendre, a Duna. Tudtam, hogy a víz nem tó, hanem a Duna! Tudtam! Ez most sikerélményt okozott neki. Apró sikerélményt.

A Kavicsot hajigáló fiúkról sokáig azt hitték, hogy két példányban festette meg Ferenczy, két- és háromalakos változatban. Később a Nemzeti Galériában található háromalakos változatot összehasonlítva, a kétalakosról készül fényképpel, kiderült, hogy a két kép azonos!

Micsoda kincsre leltem! Egy regényes kép, aminek története van, amihez talányok kapcsolódnak! Itt írja, hogy …

… a bal sarokban található harmadik alak, amelyik lehajol a kavicsért sutára sikeredett!

Így van, ezt mondtam én is, hogy olyan öregasszonyos!

Valaki a harmadik alakot a képről eltüntette. Lehet, hogy éppen maga a művész, nem tudja senki. Ám így elvesztette a kép az egyensúlyát. Amikor a festmény gyűjteménybe került 1938-ban, már három alakos volt. Mivel a képet 1890-ben készült piktúraként tartjuk nyílván, a kétalakos fotó 1890 és 1938 között készült.

Bacsát teljesen feldobta ez a történet. Igazi terápia volt ez a betegségére, nem is beszélve gyermekkori traumájáról, ami a kidobáláshoz kötötte.

3. Szól a rádió

„S a gyermekek a dobozban a bácsit keresték, s a nagymamák a politúrját szépre vikszelték. A postások a vevőktől az adót beszedték, s fizetni kellett egyformán a jó és rossz hírért. Szól a rádió, szól a rádió...” ³

Tisztelt hallgatóink most hallgassák meg riportműsorunkat, amelyben … Bacsa felhangosította a rádiót szerette a riportműsorokat. Közelbe hozták hozzá a hónapok óta kívül rekedt életet. Rágyújtott egy cigarettára, kinyitotta a konyhaablakot és kihajolt. Akkor szokott vissza a cigarettára, amikor kiderült, hogy már nem fog meggyógyulni.

- Minek vigyázzak már magamra, minek? - mondogatta, ha rákérdeztek.

A műsor elejét így nem hallotta. Amikor bekapcsolódott egy megtört hangú idős nő beszélt.

- Nem tudok már megnyugodni. 20 éve nincs egy nyugodt éjszakám. Nem fog most már megváltozni semmi. Az unokám halott. Nem élt csak 4 évet. Most lenne 24 éves. Már lehetne menyasszonya, felesége, vagy épp végezne az egyetemen. A történtek után, a másik két unokámat nem engedték el hozzám egyszer sem. Azt mondták a fiamék, ha nem tudtam az egyikre vigyázni, a másikra sem fogok. Hát tehetek én az egészről? Megvédhettem volna, ha tudom mi fog történni. Ha nem nyitom ki az ablakot. De nyár volt, meleg, a kisfiú meg szeretett volna kinézni. Már csak 10 perc volt, hogy hazaérjünk, és nem láthatja az ember előre sorsot. Szerettem volna megölni magam, de gyáva voltam. Mindig csak fogadkoztam magamban, hogy addig nem tudok még meghalni sem, amíg nem lesz meg a tettes.

- Szegény! Mi lehetett? Kár, hogy nem hallottam a történet elejét!

A férfi óvatosan leült a hokedlira. Vigyázott, hogy most már el ne mulasszon a riportból többet. Összehúzta magát és feszültem figyelt. S miközben ezt tette, alig érzékelhetően költözött bele egy rossz érzés, mint amikor alig érzékelhető belső jelekből, apró nyilallásokból, pici görcsrándulásokból, keserű szájízből, vagy rossz leheletből jut valaki arra a következtetésre, hogy beteg lesz. Az agynak van olyan területe, amely e jelek hatására felerősíti a betegség érzését, még ha az nem is következett be. Nála azonban a külső szemlélődő érzékelhette volna, hogy lelki állapota a hallottak hatására változik meg.

A riporter szólalt meg:

- A tragikus eset után készítettem Önnel egy riportot. Akkor még én sem hittem volna, hogy nem lesz meg a tettes. A véleményem szerint a helyi hatóságok nem is akarták, hogy meglegyen. Inkább jobban odafigyeltek a felüljáróra, hogy a kölkök ne járjanak fel, és főleg, hogy ne dobáljanak onnan le semmit.

Ez megütötte a fülét. Ez lehetetlen. Ilyen nincs. Csak nem az ő esetükről van szó. A riport közben ment tovább. Már ismét a megtört asszony beszélt.

- Már lemondtam arról, hogy meglesz a tettes, és már rég lemondtam a normális életről is.

Bacsa nem bírta tovább. Kikapcsolta a rádiót.

4. Lapidatio

Először arra gondolt, hogy biztosan nem róla szólt a riport. Az esetükről. Az esetről, amit megúsztak. Mindenki tudta, hogy a kölkök feljárnak a vasúti felüljáróra nézni a vonatokat. Aztán rá is ejtettek a tetejére ezt-azt. Először könnyebb dolgokat, aztán amikor az a Laci nevű fiú is hozzájuk csapódott, már üveget és követ is a vagonok tetejére dobtak.

Akkor Laci kitalálta, hogy próbálják bedobni egy személyvonat ablakát. Több alkalommal is próbálkoztak, főleg Laci. Ő ilyen rosszaságokat soha nem csinált. Eszébe sem jutott volna. De a társa erősködött, hogy ez bátorságpróba. Bizony hajmeresztő bátorságpróbákat találtak ki, mint például a városi tó zsilipjéről a mélyvízbe ugrani, vagy a zsilip alján háborgó víz fölé kötélen leereszkedni. Egyszer még egy földszinti lakás ablakát is bezúzták egy kővel, aztán futás. Ilyen próbának gondolták egy robogó vonat ablakának betörését is.

Bacsa 14 volt akkor. Baráti társasága osztálytársaiból állt. Meg a másik iskolába járó, nemrég a városba költöző Laciból. Kétség kívül Laci más volt, mint ők. Lazább, vakmerőbb, mint bárki, akit korábban ismertek. Nem csak gondolkodás nélkül tett meg mindent, de másokra is képes volt kiterjeszteni az akaratát.

Aznap, iskolából ment haza legjobb barátjával, Józsival. Az iskola sarkán várt rájuk Laci.

- Gyertek a felüljáróra nézzünk rá a tujákra! – mondta Laci.

Hát mentek. Vittek magukkal 3-4 jókora kavicsot. Mikor aztán jött a vonat elkezdték dobálni. Az ő köve besuhant egy nyitott ablakon. Abban az ablakban egy 4-5 éves kisfiú állt és a mamájának mutatta a felüljáróról dobálózó három gyereket. Bacsa nem hitte, hogy eltalálta. Laci köve azonban bezúzott egy ablakot. Ettől ijedtek meg, és futottak el. Csak napokkal később hallották, hogy akkor egy kisfiút fejbe dobtak, és az meghalt. Természetesen megbeszélték, hogy egyikük sem járt ott, hiszen éppen hazafelé tartottak az iskolából. A rendőrség nem talált gyanúsítottat, és Laciék is hamarosan továbbköltöztek. Ő azóta is próbálta megnyugtatni magát, hogy nem az ő köve zúzta halálra a kisfiút, de a szíve legmélyén tudta az igazságot. Soha nem beszéltek többet Józsival az esetről, már csak azért sem, mert barátja apukája, aki a megyeszékhelyen, a Hazafias Népfront elnöke volt, azt üzente neki, nagyon nagy baj lesz, ha életében bárkinek beszél az esetről. Hát nem beszélt.

5. Az vesse rá az első követ ⁴

Bacsa nem ismerte a Bibliát. Olyan korban nőtt fel, amikor nem olvasott senki sem vallásos könyveket és nem is lehetett hozzájutni ilyenekhez. Mindenkinek csak a nagymamája imádkozott, s csak az ő beszédjükben tűnt fel újra meg újra Isten, Krisztus, vagy Szűz Mária említése. Bár ő érzett valami vonzódást az előle eltitkolt dolgokhoz, a bibliához közelebb nem sikerült jutnia gyermekkorában. Persze sok szófordulatban használták az emberek a bibliai szövegeket, de senkinek sem jutott eszébe, hogy a Szentírás szavait idézi.

Bacsa gyűjtötte a képes kártyákat. Ezeken sosem látott nyugati zenekarok, focisták voltak. Egyes trafikokban pedig 5 forintért csinos lengén öltözött nőket, vagy szex jeleneteket ábrázoló képeket is lehetett kapni. Egyszer egy ilyen kép került a kezébe. Rajta egy fiatal csinos nő áll a sarkon, hátát a falnak támasztja, tűsarkút viselő egyik lábát térdben kissé meghajlítja. Alatta a felirat: Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!

Ez volt az első alkalom pontosan meghatározható momentum, hogy Bacsa bibliai szöveggel találkozott. Később sem találtak egymásra Istennel. Volt idő, hogy próbált hinni, már-már azt hitte hisz is, de aztán rá kellett jöjjön, hogy ez merő önámítás.

A vonatdobálást is többé-kevésbé sikerült eltüntetnie a napi gondolataiból, de időnkét rátört a rossz érzés. Volt, hogy évekig nem jutott az eszébe, majd hívatlanul betolakodott a gondolatai közé. Ennek a nem kívánt vendégségnek a hossza nem meghatározható. Esetenként csak egy átvillanó gondolat, egy rossz érzés, amelynek időtartama, hossza nem meghatározható, hiszen a gondolat gyorsabb a fénynél is, annál gyorsabb sebességet pedig még nem tudtak megmérni. Más alkalommal napokig is vendégeskedett nála a rossz emlék. Az ilyen alkalmak hagyták benne a maradandó nyomokat. A múltkor hallott rádióműsor pedig nem akart kitörlődni a napi gondolatai közül.

Később jobb lett, az állapotáról ezt nem mondhatta el. Az orvos kimérten a tudomására hozta, hogy csak hónapjai vannak hátra, és annak egy részét is kórházban kell majd töltse. Próbálja rendezni hivatalos és családi ügyeit, amíg van rá ereje és ideje. Így is tett. Csupán a lelki ügyeit nem tudta rendezni. A teendők fogyásával ismét befurakodott gondolatai közé a baleset – mert magában mostanában így nevezte, hátha csökken a lelkiismeret furdalás. Ám mostanában ez az érzés felfokozódott. Hiszen hallotta a riportot, amelyben a nagymama nyilatkozott. Már felfogta azt is, hogy a halott kisfiú után maradt egy gyászoló család, egy anya, egy apa, nagyszülők és testvérek, és még sok más ember, akik nem tudják rendezni érzelmeiket egy értelmetlen és titokzatos haláleset miatt, és az egész probléma okozója és egyben a megoldása is ő maga.

Itt gyorsan abbahagyta az eszmefuttatását, hisz maga is halálos beteg. Mit számít már az, aki húsz éve meghalt!

A rádiót továbbra is sokat hallgatta. Persze a riport után egy ideig félve kapcsolta be, nehogy azt a műsort megismételjék és újra hallgatnia keljen, de aztán erőt vett magán, hogy ennek semmi esélye.

- Pontosan tizenegy óra. Hallgassák meg rövid híreinket!

Gyorsan hangosított a rádión. Mindig ezt tette, ha valamire jobban oda akart figyelni.

- Feladta magát az egykori pécsi taxisgyilkosság feltételezett elkövetője. Cselekedetét azzal magyarázta, hogy nem tudott együtt élni a ténnyel, hogy gyilkos.

Ijedtében lekapcsolta a rádiót. Hát más is így van ezzel, más sem bírja elviselni a terhet. Nem számít az idő múlása, nem számít semmi. A lezáratlan múlt mindig is kísérteni fogja, akár a kisfiú hozzátartozóit. Rágyújtott egy cigarettára és kinyitotta a konyhaablakot. Mélyeket szívott, a füst leért tüdejének legeldugottabb gümőibe is. Mire végzett enyhén szédült, szinte megrészegült egy kicsit.

- Feladom magam!

Ettől olyan megkönnyebbülés árasztotta el, olyan béke, amit még nem tapasztalt soha.

*

A rendőrség félórányi járásra sem volt lakhelyétől. Gyalog ment. A lakótelep zajos volt. A házak közt, amerre átvágott fűkaszás brigád dolgozott. Hangosan szitkozódtak, mert a kölykök teledobálták a füvet kavicsokkal. Állandóan lefulladtak a kaszák, időnként meg felkaptak egy-egy követ és veszélyes röpültek valamely irányba. Csak Bacsa volt nyugodt. Neki nagy, az egész fülét beborító fülhallgatója volt, amelyen a Jézus Krisztus Szupersztár bömbölt a fülébe. Don't let me stop your great self-destruction. Die if you want to, you misguided martyr. I wash my hands … (Hogyan állíthatnám meg az önpusztításodat? Halj meg, ha akarsz, te megtévesztett mártír. Én mosom kezeimet.)⁵ bömbölte a fülhallgatóból Pontius Pilatus. Ebben a pillanatban a kasza felkapott egy méretes kavicsot és a kaszás háta mögötti irányba elrepítette. A fiú nem érzékelt az egészből semmit.

Bacsa egy hatalmas ütést érzett a jobb halántékán. Összeesett és azonnal meghalt. Arcán megüdvözült, boldog mosoly látszott.

VÉGE

¹ ”(lat.), a megkövezés, az ókori népitélet (sic!) eljárása, mellyel a neki nem tetsző egyéneket az utcán megölt, hasonlóan a mai lyncheléshez (sic!).” Forrás: Pallas Nagylexikon

2. Ferenczy Károly (1862 – 1917) magyar festő. A nagybányai művésztelep első nemzedékének kiemelkedő képviselője.
3. LGT – Szól a rádió /Album - Mindenki másképp csinálja, 1977, Szövegíró - Sztevanovity Dusán

⁴ Biblia, János evangéliuma, 8. fejezet

⁵ Jesus Christ Superstar, Andrew Lloyd Webber - Tim Rice, 1971.

Hajmáskér, Az egykori E1 parancsnoksági épület 44 méter magas víztornya

Hajmáskér Veszprém megyében, a Balatontól 14 kilométerre fekszik, Várpalota és Veszprém között. 8-as főút mentén. A legközelebbi települések: Sóly, Öskü és Gyulafirátót.

Az egykori E1 parancsnoksági épület homlokzati tornyai

Hajmáskér térségében a középkor óta magyarok laknak. Első ismert okleveles említése 1343-ból származik, amikor Keer formában jegyezték fel a nevét. 1424-ből Hadmasker, 1702-ből Haymaskér formában ismert a település neve. A falunév, a Kér törzsnevet őrzi.

A parancsnoksági épület málló vakolatú falai

Nagy fejlődésnek a 20. század elején indult, amikor is Ferenc József elrendelte, hogy Hajmáskéren önellátó katonai tábort hozzanak létre. A monarchia katonai kiképző tüzérségi főiskoláját szervezték meg. Emiatt a laktanyaegyüttes közelébe lakótelep is épült. A községben 1945-ig hadiüzem is működött.

A parancsnoksági épület életveszélyes tetőszerkezete

Hajmáskér lakossága 1989 és 1999 között megduplázódott, mert a szovjet laktanya felszámolása után az ahhoz tartozó tiszti lakásokat áron alul lehetett megvásárolni.

A parancsnoksági épület kastélyszerű lépcsőháza

Folyamatos kihívást jelent a település számára, a hatalmas katonai bázis észszerű hasznosítása is. A laktanya az évek során több tulajdonos kezében megfordult, felújítása céljából több ötlet is született, de a százéves komplexum legtöbb épületét a mai napig sem sikerült hasznosítani.

Az egykori parancsnoksági épület a graffittisek és urbex felfedezők vonzó terepe

A település határában kialakított hatalmas katonai lőtér Magyarország legnagyobb ilyen létesítménye, amely ma is működik, ezt a honvédség jelenleg is használja.

A lépcsőháznak hangulata van. Hány náció katonái koptatták ezeket a lépcsőket...

1901-ben vették meg a területet, hogy felépítsék Közép-Európa legnagyobb lőterét és központi tüzérkiképző bázisát. A különleges feladattal Kondor Márton és Feledi József építészeket bízták meg. A laktanyát önellátónak tervezték és még saját, belső fizetőeszközzel is rendelkezett.

Egy hangulatos belsőtér

Az építkezés több mint 3 évig tartott, majd folyamatosan újabb épületek nőttek ki a földből. Ekkor épült meg a központi épület sakkfigurára emlékeztető tornya, amely víztoronyként is funkcionált.

Enyészet mindenhol

Még egy tavat is létrehoztak a főépület mögötti területen. A laktanya központi bejárata egy 101 méter hosszú fogadóépület, amelyet két apró saroktorony által közrefogott, lépcsőzetes piramis formában csúcsosodó tetőszerkezet díszít.

Az egykori E25 tiszti lakóépület

A falu központjában áll a szürke, a kastélyszerű épület. Ez volt az 1907-1910 között épült katonai tüzérségi és lőiskola főépülete. Sok különböző objektum épült itt, amikor a tábor a fénykorát élte. Például műhelyek, lőszerraktár, léghajógarázs, több mint ezer ló befogadására alkalmas lovarda, vágóhíd, hűtőház, tejüzem, szennyvíztisztító telep, kórház, iskola, színház.

Az egykori E6 legénységi lakóépület, ma a Gábor Áron Általános Iskolának ad otthont. Egy példa az újrahasznosításra

Az első világháború után a laktanya mellett egy hadifogolytábort is kialakítottak, ahol több ezer szerb, orosz és olasz katonát tartottak fogva.

Kultúrális kiállítóhellyé átalakított egykori E3 tiszti lakóépület, maradványépület

A második világháborúban során, 1944-ben, a németek hadsereg birtokolta, majd a szovjet hadsereg déli hadseregcsoportja használta, egészen 1990. november 15-ig, a Magyarországról való kivonulásig. Érdekesség, hogy az első kivonuló szerelvény innen indult.

A parancsnoksági épület... újabb sikertelen próbálkozás, hogy az egész épület beleférjen a képbe

A szovjet katonák itt-tartózkodása alatt indult meg a laktanya pusztulása. A tavat lecsapolták és feltöltötték, a lovardát színházzá, a legénységi épületeket iskolává, a kastélyszerű főépület játéktermét mozivá alakították, az épületeket pedig teljesen lelakták.

Szerintem lenyűgöző részletgazdagság

Az 1990-es csapatkivonást követően minden mozdítható értéket magukkal vittek, amit mégsem tudtak, azt pedig pénzzé tették.

 Az épülettel átellenben lakótömbök vannak. Az egykori orosz tiszti panellakások. Ezekhez tartoznak a kukák.

Úgy gondolom, hogy az épület felújítása olyan hatalmas összeget emésztene fel, ami számomra azt jelenti, hogy ez a rendkívüli, több, mint 100 méter hosszú homlokzatú, monumentális műemlék, már elveszett.

VÉGE

Csákberény, Fejér megye északnyugati részén, a Vértes déli nyúlványai tövében, a Söréd-Bicske közti út mentén fekszik. Székesfehérvártól 25, Budapesttől 65 kilométerre található. Területe már a kőkorszakban is lakott terület volt. A Római Császárság idejében itt vezetett keresztül az Aquincumból Mogentiana (Keszthely) felé vezető hadiút.

Csákberény területén a Kr. utáni III. és IV. században már két római telep is állott. A XIII. századtól a csókakői várbirtok része.

A földből kitörő metrókocsi szürreális látványt nyújt a község határában. Az alkotás a "Na Mi Újság Wagner Úr?" Kulturális és Sportegyesület központjánál, a régi malomnál áll.

A metrókocsi 2014-ben került oda. Az egyesület egyik alapítója, Takács József Lajos, azaz Layota, a svéd–magyar állampolgár, üzletember, műgyűjtő, az egyesülettel karöltve vásárolta meg és hozatta oda a kiszuperált orosz metrókocsit.

A malom és a magtár tulajdonosaival együtt azt szerették volna, ha ez a régi épület kulturális centrummá, a kortárs művészet bázisává is válhatna.

Ezt követte aztán a kortárs művészeti installáció kivitelezése.

A tervezéshez Zsemlye Ildikó (Budapest, 1969. február 15. –) Munkácsy Mihály-díjas magyar szobrász- és éremművészt kérték fel. Zsemlye Ildikó szobrászművész pályája első éveiben növényi szárakra, gallyakra emlékeztető formákból készített finom szerkezetes kisplasztikákat.

Később fű és fém kombinációjából a hagyományos körüljárható plasztikát és land artot ötvöző, felülnézetre komponált, minimál artos szobrokat alkot. A földből kitörő metrókocsi a landart művészeti stílusba sorolható.

A metrókocsit, Layota meghívására két neves svéd graffiti művész, Khaos és Fits dekorálta. Layota szerint a graffiti színt visz az emberek életébe, emellett nyitottságra, toleranciára nevel. Hiszen a graffitit olykor üldözik, pedig művelői között nagyszerű alkotók is vannak.

A műalkotás üzenete, hogy az orosz metrókocsi, 40 évi földalatti munka után a fény felé tör a felszínre Ha ez egy metrókocsinak sikerül, akkor az embereknek is mindig van remény. A pozitív személet fontosságát hordozza ez az alkotás.

A mű tájolása sem véletlenszerű, a metró kocsi nyugat felé tör felszínre.

Layota szerint, akár a nemzet felemelkedését is jelképezheti, hiszen a földből végre előretör a metrókocsi, amelynek eddig a mélyben, a sötétben kellett léteznie.

A létrejött kulturális és emléktérben került elhelyezésre egy emlékkő is, az 1956-ban, az ellenállás idején, majd a rendszerváltás utáni politikában is szerepelt vállalt forradalmár Rácz Sándornak emléket állítva, valamint ehhez az emlékhelyhez köthető, fémbe vágott Ady idézet is.

Igazoltatás a Városligeti-tó partjánál 1982-ben. A minden bizonnyal beállított képen az önkéntes rendőr öltözéke olyan tökéletes, mintha egy korabeli divatlapból bújt volna elő. A jobb oldali fiú lábán a kor cipődivatját uraló alföldi papucs. Fotó: Fortepan

Ez a történet valós, még az események időpontja is pontos. A két főszereplő nevét megváltoztattam. A történet szereplői közül legalább hárman már nem élnek. Feltehetően a néven nem nevezett rendőrök is elhunytak már, hisz eltelt azóta 42 év. Illusztrálásként korhű fotókat válogattam a Fortepan gyűjteményéből és az akkori Beatrice koncertjét javaslom hallgatásra. Ennek zenéje és főleg szövegvilága fejezi ki leginkább a kor ijfúságának életérzéseit.

 Beatrice, Kisstadion, 1980.

A garázsajtó története

1980 tavasza. Egy dunántúli megyeszékhely művelődési háza. Katonai sorozóbizottság a 18 éves korban hadkötelezetté váló fiatalok orvosi alkalmasságának igazolására.

- Samu Károly jöjjön be. Adja a papírját. Vetkőzzön le. Teljesen. A ruháját hagyja ott. Guggoljon le. Álljon fel. Hajoljon előre, majd hátra. Forduljon háttal. Terpeszállás, és hajoljon előre. Húzza szét! Minden rendben. Van-e valami betegsége, ami miatt nem tudná ellátni a katonai szolgálatot?

- Van, van. Persze. – mondta nem túl meggyőzően Samu.

- Mi? –húzta fel a szemöldökét a katonaorvos, miközben körbenézett és összegyűjtötte az egyetértő pillantásokat a sorozó bizottság tagjaitól.

- Hát, szokott itt fájni – mutatott a mellkasára, majd a közönyös és csodálkozó tekintetek láttán folytatta:

- Meg a lábam is szokott...

- Majd, ha hazamegyünk, jól megrugdoslak, aztán az tényleg fog fájni! – mondta egy sötéthajú, robosztus termetű férfi Andrási, és szigorúan nézte a csenevész termetű, és a megalázottságtól már teljesen maga alatt lévő fiút.

- Szóval akkor hol is fáj? - állt fel az orvos, atyáskodóra véve szerepét.

- Hát, ott is, de nem nagyon.

- Ugye megmondtam. – Szólt atyáskodó, baljóslatúan nyájas hangon, Andrási, a rendőrőrmester, akit akkor szoktak a sorozóbizottságba delegálni, amikor abból a városból soroztak, ahol él, ahol rendőr már vagy húsz éve, ahol ismer minden utcán csellengő suhancot, és ahol igen jól ismeri mindenki, aki nem fér a bőrébe néhanapján.

- Szóval nem nagyon. Alkalmas. Öltözzön fel! Szólítsa a következőt! – mondta a sorozóbizottság elnöke.

***

Két évvel később egy dunántúli kisváros cukrászdájában, egy négyfős társaság ünnepelte az István napot december 26-án. Meglehetősen sokat ittak, de mindenki jól állt a lábán. Úgy döntöttek, ideje továbbállni. Fizettek, felálltak és távoztak. Kinn az utcán jólesett a mínusz egy-két fokos levegő. A korábbi napok erős hidegei miatt a járdákat vastag jég borította. A négy fiú jó barát volt. Hárman a helyi gyárban dolgoztak, míg a negyedikük asztalosként dolgozott a megyei építőipari cégnél, a KOMÉP-nél. Ezt a fiút Karesznak hívták. A többiek István, Jani és Sanyi. Már vagy 20 méterre eltávolodtak a cukrászdától, amikor Karesz a jégen megcsúszott és hanyatt esett. Jól bevágta a fejét. Az elfogyasztott konyak, Mascherie koktél, és Irsa vermut alkoholtartalma valószínűleg csökkentette a fejbe verés okozta fájdalmat, viszont nehézségeket okozott az egyensúly visszanyerésében. A fiúk próbálták felállítani, de nem nagyon ment. Egy nagyon csúszós részen voltak, ahol nekik is nehéz volt az állás, nem beszélve az alkoholról, ami bennük is dolgozott. Sehogy sem sikerült Kareszt felállítani, mert látszott rajta, hogy az alkohol kezd úrrá lenni rajta. A fiúk úgy döntöttek hazaviszik, hiszen csak mintegy ötven méterre lakott. Gondolták, ott majd kialussza magát. Így hát megfogták a nagytermetű asztalost, egy elől a két lábát, hátul meg jobbról – balról, és mint a nehéz tárgyat, csúszkálva, le-letéve, közben jókat nevetgélve haladtak a berúgott fiú lakhelye felé.

- Álljanak meg azonnal! – hallották a hátuk mögül.

Megálltak, úgyis nyekklett - nyaklott társuk, a kezük között. Megfordultak, és látták, hogy három rendőr siet feléjük.

- Komám, ezek a megyétől vannak! – szólt spicces hangon Jani.

- Ja, az nem jó nekünk, mondta István, aki tudta, hogy bármilyen szemetek is a helyi rendőrök, azért könnyebb velük lerendezni a kétértelmű eseteket, mint idegenekkel.

- Jó estét kívánok! Kit cipelnek maguk?

- Jó estét! A barátunk elcsúszott, bevágta a jégen a fejét, és nem tud lábra állni. Mi meg hazavisszük, mert itt lakik az út túloldalán.

- Na. Állítsák csak talpra, ezt a fiút! – utasította őket az egyik rendőr.

Karesz arccal eddig a jégen hevert, a hidegtől kezdett bele visszatérni az élet.

- Itt vannak ezek a rohadt rendőrök. Az a rohadt Andrási. A tartozás. Hol a pénzem? Most aztán vége lesz, mint a botnak! Megölöm! – ordította.

Erejét a harag szinte megsokszorozta. A pillanat tört része alatt felállt, mint aki titkos, kijózanító tablettát nyelt, és rohant volna a rendőröknek. Barátai mindhárman utána vetették magukat, de ő akár Herkules lerázta magáról őket. Két kezével és egyik lábával is taszított egyet hátra, és a fiúk úgy fröccsentek szét, mint a lavórból a vízcseppek, ha valaki belecsapott egyet. Mindhárom fiú elesett. Istvánnak széttört a szemüvege, és az egyik lencse éle, a szeme alatt, ívesen az arca bőrébe vágott. Janinak – mondhatni, ő úszta meg a legolcsóbban -, szétrepedt az ülepén, a feketepiacon vásárolt piros címkés Levi Strauss 501-es farmer, Sanyinak a mongolbőr dzsekije repedt meg hosszanti irányban, a baloldalán, azon a részen, ahol az ujját a háthoz varrják. Karesz pedig meglódult, most már akadálytalanul, a látottaktól pár másodpercre elámult rendőrök felé.

***

A járőrcsapat jól képzett, rendszeresen intézkedő rendőrökből állt. A bányászvárosokban nem volt ritka a nagytestű, a sok pálinkától eszét vesztő, „nem szocialista módon, viselkedő” ember. Így aztán nem sokat csodálkoztak. Azt sem mondhatnánk, hogy jókedvükben voltak. Nem elég, hogy szolgálatban vannak karácsony másnapján, még csak nem is saját lakhelyükön, hanem a megyéhez vezényelve járőrbe. Itt pedig nem lehet üresen leadni a szolgálati jelentést. Ráadásul ez a hideg. Szóval még jól is jött ez az ügy, tehát nem lepődtek meg a támadáson. A jobbról álló kitért a felé rohanó ember elől, és Castro-bakancsával sípcsonton rúgta Kareszt. A középső rendőr ezzel egy időben a rúgás fájdalmában előrehajoló és üvöltő ember arcába és szemébe nyomta a nála lévő könnygázspray flakon tartalmának jelentős részét. A csapat harmadik tagja ekkor ököllel tarkón vágta a fiút, aki összecsuklott. De kemény fiú volt ez az asztalos, nem került az ütéstől, meg a rúgástól rosszabb állapotba, inkább józanított rajta. Persze látni, nem nagyon látott.

- Álljon talpra maga disznó! – mondta az egyik járőr, bekísérjük az őrsre.

- Nem látok semmi, kimarja ez a szar, a szemem.

- Majd az őrsön megmosod fiam. – így a másik rendőr.

- De még volna itt egy kis dolog. Kérem az önök személyi igazolványát.

A fiúk addigra már összeszedték magunkat a földről. Ők már nagyon fáztak, és semmi jót nem vártak ettől az estétől. A járőr parancsnoka egyenként elkérte az igazolványokat. Hosszasan nézte a fényképeket, tulajdonosuk arcába világított, miközben afféle rögtönzött kvíz vetélkedő keretében villámkérdéseket intézett a fiúkhoz. A srácok engedelmesen válaszolgattak, miközben hunyorogtak a járőrlámpa fényétől. A másik járőr gondosan feljegyezte az összes adatot. Legalább lesz mit jelenteni. 4 igazoltatás, egy intézkedés, egy előállítás. Már fél műszakra elég. Nem siettek nagyon. Mindegy, csak teljen az idő. Most beviszik ide a helyi őrsre ezt a duhajt, kicsit nevelgetik, oszt itt is a reggel. Lehet, már ki sem kell jönni.

Karcsi már teljesen lehiggadt, pontosabban kifogyott belőle hirtelen az erő. Minden megmaradt energiájával azon fáradozott, hogy megtartsa magát a lámpaoszlopba kapaszkodva, amihez a rendőrök támasztották.

- Na, akkor menjünk, Károly! – szólt a fiúra az atyáskodó járőrparancsnok, és elindultak volna gyalog, a hozzávetőleg egy kilométerre lévő városi rendőrkapitányságra.

- Nem tudok menni! Nem látok! A szemem! – nyöszörögte Karcsi.

- Jöjjön csak Károly! Mi segítünk. Majd, ha szükséges, kihívjuk az ügyeletet. Bár nem hiszem, hogy szükség lesz rá. – ezzel elindultak szoros egységben, mint négy összetartozó jó barát, lassan sétálva.

- Tudja Károly fiam, az a baj, hogy a fiatalokból már kiveszett a tisztelet. Amikor gyerek voltam, a szomszédunkban lakott a Horváth János bácsi. Ő is rendőr volt. Attól úgy féltek, mint a tűztől. Az öreg volt, hogy úgy berúgott, hogy a tányérsapka leesett a fejéről, és gurult az úton, mert nem is a járdán ment haza, hanem az úton. Közben énekelt hangosan! Mégse csúfolta senki, még a háta mögött sem. Mert, ha megtette volna valaki, a háta mögött úgyis beárulják, annak aztán kiverte volna a szájából a fogait. A tányérsapkát meg utána vitték, és odaadták a Mária néninek, a feleségének. Mi humánusan neveljük a fiatalokat! Igaz, elvtársak? – kérdezte.

- Úgy bizony, úgy bizony! – válaszolták azok nevetve. – Néha, de csak ritkán egy-egy pofon. Meg ez a kis inhaláló, még jót is tesz, megtisztíccsa a légzést.

Időközben beértek a városi kapitányságra.

***

- Kit hoztatok ide karácsonykor? – kérdezte az ügyeletes kapus a rendőrségen.

- Csak egy részeg fiú! Vegyétek át, mer’ én be nem viszem a megyére. Elég nagy kiszúrás ez így is, nem kell még a plusz papírmunka ott is.

Az őrmester felszólt telefonon, és hamarosan feltűnt egy másik rendőr, papucsban. Épp evett, még nem nyelte le a falatot.

- Na, gyere, ha már itt vagy – mondta, miközben tovább rágott, - Menj be a cellába!

- Meg akarom mosni a szemem, mert befújtak. Majd viszünk be vizet, mondta a fiúnak és rázárta a cellát.

Visszament a megyeiekhez, közben előkerült a harmadik ügyeletes is. Andrási.

- Idefigyelj! – szólt hozzá a megyei járőr, - miért akar téged megölni ez a fiú. Azért jött nekünk, mert azt hitte egyikünkről, hogy te vagy. Valami adóságról hadovált. Persze be van rúgva, de …

- Á, semmi, probléma. – vágott a szavába Andrási - Ismerjük a fiút. Részeges, zavart gondolkozású, hazudozó. Előbb - utóbb a börtönben végzi. Majd én rendezem az ügyet. – mondta Andrási.

- Akkor mi megyünk, elvtársak. Visszamegyünk a központba. Megcsináljuk a papírmunkát. Aztán vége is addigra a szolgálatnak. Gondolom, addig nem találkozunk, úgyhogy boldog újévet nektek! Ezzel elmentek.

A nemzet csótánya , 1980 Fotó - Fortepan

- Lássam azt a gyereket! Szétrúgom a seggét! – mondta Andrási. Kizárta az előzetesek zárkáját. Csak a fiú volt benn. A sarokban ült felhúzott lábakkal. Két karját rátámasztotta. Erősen könnyezett és alig látott.

- Szervusz, Karesz! Mit hallok? Berúgsz, aztán balhézol. Beszélsz hülyeségeket, hogy megölsz, meg megloptalak, meg garázsajtó? Mi van a szemeddel?

- Azok a rohadéko...

- Mit mondtál? – vágott a szavába Andrási. – Megtámadtál három rendőrt te barom, engem meg halálosan megfenyegettél. Szóval. Mi van a szemeddel?

- Befújtak, és mindjárt kifolyik. Meg szeretném mosni.

- Látod! Tudsz te ember módjára is viselkedni. Gyere, kikísérlek a mosdóba. Hozz egy kicsit rendbe magad, aztán megbeszéljük ezt a dolgot.

***

Pár perc múlva visszatértek a zárkába.

- Mi neked a gondod?

- A garázsajtó!

- Miféle garázsajtó?

- Az, amit tavaly csináltatott velem, és nem fizette ki.

- Ja, értem! Tehát a garázsajtó! Hát mit gondolsz, te gazember? Ingyen vigyázok én terád. Óvlak téged is, meg a haverjaidat is. Az semmi? Ma este is mit műveltél? Ha én nem vagyok itt, bevisznek a megyéhez, aztán neked annyi. Kaptál volna egy-két évet, de minimum egy kis felfüggesztettet. És akkor nem beszéltem még arról, hogy engem halálosan megfenyegettél.

- Azt nem gondoltam komolyan. Hadd menjek el az ügyeletre, mert kifolyik a szemem. – mondta könyörgőre fogva a hangját Karesz!

- Persze mész. Csak előbb megígéred, hogy nem fenyegetsz engem, cserébe én is elfelejtem az egészet. – mondta egyezkedő hangon Andrási.

- Legalább az anyagköltséget fizesse ki. Dobson padlóból csináltam, meg a vasalatok, a zárak. Nekem is benne van legalább ötezerben.

- Összeloptad te már azt a KOMÉP-nál.

- Nem.

- Dehogynem! Mindenki tudja, hogy a maszek az első, aztán a munka. Így volt ez mindig is, és most is így van.

- De ezt tényleg vettem...

- Hát akkor majd összelopod ezután! – mondta Andrási.  A témát lezártnak tekintette, és kiment a zárkából.

Kontrollált zeneélvezet a siófoki szabadtéri színpadon az Omega–LGT–Beatrice közös koncerten, 1980 Fotó: Fortepan/Urbán Balázs

Néhány perc múlva visszatért egy papírral a kezében, de mielőtt odaadta volna így szólt:

- Akkor ugye megegyeztünk. Én nem tartozom neked semmivel, cserébe nem jelentelek fel, hanem elengedlek. Most pedig írd alá ezt a papírt, és a kollégám átkísér az ügyeletre.

Karesz beleegyezett mindenbe, csak innen szabaduljon végre. Amikor az ügyeletről kijött, még mindig homályosan látott. Hazabotorkált, és lefeküdt az ágyára. Nagyon kemény fiú volt, soha nem látta senki sírni, de most hangosan zokogott. Siratta ezt az egész rohadt világot, amiben élt.

***

A garázs, amelynek ajtaját készítette pár év múlva gazdát cserélt. Az ajtó azonban mindig tökéletesen működött: nem rohadt, nem szuvasodott, és nem vetemedett el. Igazi jó mestermunka volt. Csupán néhány évente kellett felcsiszolni rajta a csónaklakkot és újrakenni. Egyszer aztán egy következő tulaj, a második Andrási után, úgy gondolta, hogy vasajtót rakat a garázsra, mert a faajtósakat kezdték sorban feltörni a környéken. Így hát megcsináltatta a vasajtót, szuper zárral, amely körben a szögvas keretbe fúrt mélyedésekbe csúszva kapaszkodik jó egynéhány ponton. Amikor a faajtót a lakatosok leemelték, feltűnt nekik, hogy az milyen jó állapotban van. Az egyikük megkérdezte a garázstulajdonost, hogy mi a szándéka az ajtóval.

- Még nem tudom, talán felfűrészeltetem tüzelőnek.

- Nem adná el nekem, én hasznát tudnám venni?

- Jó! Leszámítjuk a vasajtó árából. – egyezett bele a garázstulajdonos.

- A lakatos pedig hazafuvarozta a garázsajtót, és a családi ház étkezőjébe egy nagy asztalt, és a hosszabbik oldalához egy - egy ülőpadot készíttetett belőle. Még két szék ülőrésze és háttámlája is kijött a végén.

Andrásit ekkorra már elvitte a jó szíve. Sokan kimentek a temetésére. Néhányan a tömeg hátsó részében, a kíváncsiskodók között, kétes ügyeiről sustorogtak. Karesz már nem lehetett közöttük. Egy évvel korábban belehalt az ivásba. Soha nem tudta lenyelni a kifizetetlen garázsajtó miatt elszenvedett igazságtalanságot, a rendőri megveretést, és az elfojtott konfliktust Andrásival.

***

A lakatos egy nevezetes családi ebéd alkalmával avatta fel az új asztalt. Lehet, hogy egy születésnapot ünnepeltek, de az is, hogy egy eljegyzést. Valószínűleg senkinek nem jutott eszébe az asztalnál ülve, hogy egy néhai garázsajtó mellett ülnek, hogy a készítőmester Karesz, és a készíttető Andrási, a nemrég elhunyt rendőr. Még annak is lehet némi valóságalapja, hogy nem hallottak egyikükről sem. Így aztán senki sem gondolkodott el azon, hogy a tárgyaknak, amit használunk, sokszor története van.

Tata, 2009.

VÉGE

1981.

Michael Jackson emlékfa

Budapest apró titkai

Budapest utcáit járva, a csodás épületek, parkok, szobrok, patinás éttermek, hangulatos utcák mellett észre sem vesszük az ezer apró kincset, történetet, amelyek lelket adnak ennek a városnak. Ezek Budapest apró titkai, fűszerek a fantasztikus svédasztalon.

Fotó - Paphnutius, 2022

A Michael Jackson emlékfa Budapesten, az Erzsébet tér egyik sarkán, a Harmincad utca és Bécsi utca találkozásánál található. Ezen a sarkon álló 50 éves Nyugati ostorfa lett emlékfává alakítva. Törzsén az énekes fotói, virágok és mécsesek jelzik, hogy egy emlékfánál vagyunk.

Michael Jackson háromszor járt Magyarországon, mind a három alkalommal, a téren található Kempinski Hotelben szállt meg. Ilyenkor rajongói, lakosztályának ablakai alatt gyülekeztek, hátha meglátják kedvencüket. Ez néha meg is történt. A sztár integetett és apró tárgyakat dobott ki nekik az ablakon.

A Kempinski Hotel (Fotó: Wikipédia)

Azóta az itt álló fa lett a Jackson rajongók emlékhelye. Évről-évre virágokkal ültetik körbe a fa tövét és törzsét képekkel dekorálják. A fa kb 20 méter magas lehet. Észak-Amerikában őshonos. Népi elnevezése: zsidómeggy. Lombja ősszel citromsárgára színeződik. Jól viseli a szárazságot, a szennyezett városi levegőt.

Fotó - Paphnutius, 2022

Michael Jackson, először 1994 augusztusában járt hazánkban, magánrepülőjén vele utazott felesége Elvis lánya, Lisa Marie Presley is. Videoklipet forgatott Budapesten, a Hősök terén és a Margit hídon.

Jótékonykodásra is fordított időt. Ellátogatott a Bethesda és a Heim Pál Gyermekkórházba is. Jackson igen sok ajándékkal kedveskedett. Felesége társaságában sorra járta a kórtermeket, érdeklődött a gyerekek állapota felől.

A nagyobb gyerekek virágcsokorral köszöntötték. A Bethesda-kórház egyik négyéves betegének, utóbb kifizette életmentő műtétjét. A májbeteg kisfiút Brüsszelben műtötték meg, családja nem lett volna képes összegyűjteni a 30 millió forintot az operációra.

 Fotó: Wikipédia

Két év múlva tért vissza a harmadik világ körüli turnéja, a HIStory World Tour kapcsán. 50 ezer nézőnek adott koncertet a Népstadionban, amelyen volt szerencsém ott lenni.

Fotó - Paphnutius, 2022.

Hív a vasút, vár a MÁV

Tata. Tegnap nem jött a vonat. Már egy órája nem jött. Közben a hangosbemondó, ami olyan halk volt, hogy a várakozók egymást kérdezgették, hogy mit mondott, tehát halkbemondó, 5 percenként megemlített egy expresszvonatot, ami már vagy két órát késett. A többi, szintén késő vonatról egy szót se. Aztán egyszer csak meghallom a saját, nem lévő vonatom hírét is. 40 percet késik. Mihez képest, az eredetihez, vagy mostantól? – kérdezi egy ideges öreg hölgy, persze ez már nem derül ki. Ezalatt felváltva, egy vágányon, oda-vissza száguldottak el vonatok. Valami baleset van, kidőlt egy fa, a hőség miatt van, születtek sorban a konteók a helyzet értékelésére. Elég gyakran hangzott el némi szitok a vasútra. Mintha érezték volna ezt a forgalmi irodában, mert fél óránként bejátszottak egy állástoborzó hirdetést, miszerint mindegy, hogy egyetemet végeztél, vagy semmit, vár téged a MÁV, több mint 400 álláslehetőséggel. Aztán előkerült a sokat reklámozott expresszvonat, amire felnyomult mindenki, aki olyan helyre ment, ahol megállt. A kalauz azt mondta jöjjenek, két órája összeomlott ez a vonal, ki tudja mikor jön a maguk személyvonata. Örültem, pedig végig álltam a peronon, ahol nem volt légkondi, a kinti több mint 30 fok itt is érződött. Még azt sem bántam, hogy a Keletibe vitt a vonat a Déli helyett, pedig hát arra a pályaudvarra vettem jegyet.

4-5 órával később indultam vissza. Reménykedtem, hogy helyreállt a rend. …és mit tesz Isten? A vonat időben indult. Száguldott, nem késett.

Tatabánya. Már 10 perce állunk. A vonaton kb 30 utas, akik Tatabánya és Komárom közti településekre kívántak eljutni. Gondolom váltanak a kalauzok. Már el is mentek. Egyszer az egyik visszajön és bemondja a hangosbemondóba. Ez a vonat nem megy már tovább. Hoppá! Már este 11. Busz sem megy már. 30 tanácstalan ember áll a peronon. Elterjed a tömegben, hogy mindjárt jön egy gyorsított. A kalauz otthagy minket. Mára végzett. Állunk. Tényleg jön egy vonat. Az ablakában papír. Gyorsított, Tata, Komárom megállókkal Győrig. Felnyomulunk. Lenn marad egy 6-8 tagú ukrán társaság. Utánam szólnak lentről Toóvaroskert? Megáll és mutatnak a papírra, kérdőn? Nincs odaírva, hogy Tóvároskert. Nem tudom, mondom. Bekiabálok az utastérbe. Megáll Tóvároskertben? Valaki kiszól, hogy igen. Kinyitom a bezáródott ajtót és felsürgetem az ukránokat. Még állunk pár percet. Mivel gyorsított. Elindulunk. Elgyötört kalauznő közeledik a hátam mögül. Megáll minden méteren és elmondja újra és újra. Komáromig minden állomáson megállunk. Nyugodjanak meg! Az ukránoknál is megáll és rájuk nézve elmondja nekik is. Az ukránok szószólója válaszol. Nem értem!

A kalauznő megrántja a vállát és továbbmegy. Közben a háta mögül visszakiállt. Sajnálom! Én meg nem tudok oroszul.

Tata, 2022. július 3.

A fotón Cserfes Tóni, a szotyolák királya, és cimborája

Napraforgók a kukoricásban

A nyárnak van egy különleges napja, amit mindig felismerek,

Habár távol élek a préri végtelen síkjától,

Megpendíti szívem-húrjait, s fájdalommal tölti szemeimet,

Mert a kansasi határban elbúcsúztak az aratástól.

A forró nap beragyogja a frissen-rakott kazlakat,

A tarló-mező mostantól egy üres puszta csak;

Vállamon kapával, mezítelen lábbal, ellenállva a napnak,

A kukorica-táblában irtom a napraforgókat.

Varázslatos a végtelen, rejtelmes mély-zöld folyosó,

Hogy végére érjek, örök vágyódásom;

Sustorog a lengedező kukoricaszár, körbefog a nyár mosolygón;

A meleg szél tovaillan és kiáltja: „Kövess barátom!”

Taszigál a tengeri sereg, akár egy óriás váll, lenyom, hogy egyeljem,

„Gyere és ölelj, nem érzed átfogó ezer karom?

Farmerfiú még soha nem bánt úgy velem, mint te,

Látod, orcám pirul csókjaidtól, perzsel a fájdalom.”

Hullámzik a kukorica fölöttem, termései híznak-édesednek,

Tejes-fehér csöveikből ezüsthaj tört elő.

A naptűztől minden skarlátmályva, karmazsin árny lábfejemen;

Amott egy teknős figyel, mászik törtetőn.

Nahát, itt a préri minden teremtménye, távolabb galamb őrzi fészkét.

Két fehér tojása egy barátságos konkoly-tüske alom mélyén;

Szerencséd van öreg földműves. Kártevőm vagy te, ki zabolázta dühét,

Ezért megóvlak téged, mert oltalmazod életét.

Itt egy napraforgó figyel, biccent pimasz, barna arcával,

„Hé! Aranyfülbevalós! Nem látod a cigányvajdát?”

A gyöngyöző borostyán ráhajol, lágyan hullámzó karjával;

Mint taszigálja Cserfes Tóni urat, a Szotyolák királyát.

Állj most meg Tóni, csendesedj és figyelj:

Csavargó vagy, cifra, díszes koronáddal is;

Csavargó vagy, egy szakadt fazon; nem kellesz ide,

Jövök, és megdöntöm királyságod Tóni, hadd váglak ki.

Mily kinyilatkoztatás született, mily csoda felé emelem orcám,

A szavak átívelnek az azúrkék kupolán.

A nap lángvörössé válik fejem felett. A préri ösvényeit taposám?

Nem! Talán Tündérország, ez Tündérország, itt tévelygek már.

Titania¹ egy selyem függőágyban heverészik

Testes bogáncs-fejek és aranyvessző közt hintáz;

Puck² tündér pihen egy csattanómaszlagon, hol pók fonala enyészik,

S a kutyatejes gyomok gubójában Pixi³ –sereg vigyáz.

Hát Tündérország ez biztosan, és én egy izmos harcfi,

Acélszablyám megvillan a napban,

Hogy megfutamítsam az őrült cigánykirályokat, hát kard ki;

Nézd, a hosszú zászlóaljak, mint ingadoznak, futnak és megtorpannak.

Hallgatózom, hallom a harci jelet, s lobog a csatazászló.

Előre még egyszer, újra hív az Úrvacsora-kürtjének hangja!

Már szürkül, baktatok haza (talán csak egy álom volt)

Ami a kukoricásban történt: A Rettenetes Mészárlás Napja.

¹Titánia, a Titán férfinév női párja, jelentése óriáslány, mivel a titánok eredetileg az ősi görög istenek egy csoportja volt. A név később latin és germán-frank mondákban is felbukkant.

² Puck, az angol folklórban egy mitológiai tündér, vagy csintalan természetű Sprite, ami szintén egy természetfeletti lény neve. Általánosan föld szellemek megszemélyesítése.

³Pixik, a régi legenda szerint nagy szemű, hosszú, vékony kezű és lábú lények. A kertek virágainak szépségét vigyázzák. Ezen kívül őrködnek az otthon felett, az ott lakók szerencséjére, és a család gyarapodására is ügyelnek.

Fordítás: Nagy István Pahnutius©2011

Willard A. Wattles (1888-1950), költő, egyetemi tanár, irodalmi szerkesztő, kiadó.

1888-ban született a Kansasban található Baynesville-ben. Apja Harvey Austin Wattles farmer és fakereskedő, anyja Jennie Fay Wattles. Alaptanulmányai elvégzése utána a Kansasi Egyetemen tanult (University of Kansas) 1909-ig. Ezután gyakornokként tanított, majd visszatért egyetemére mesterfokozatot tenni, 1911-ben. Ezután 9 éven át tanította az angol nyelvet egyetemeken és főiskolákon (Leavenworth High School, University of Massachusetts, University of Kansas). Később Connecticut és Oregon államokban oktatott és közben szerelmének, a költészetnek élt. Számos verseskötete megjelent.

Tagja volt rangos amerikai irodalmi és kiadói szervezeteknek, mint az American Editorial Association, vagy az Poetry Society of America. 1950. szeptember 25-én halt meg szívinfarktusban.

Reggelre meghalt egy virág

Reggelre meghalt egy virág

Szirmai élettelen hulltak földre

Közben fordult egyet a világ,

mint ember hajnaltájt az ágyában

Új nap, új álmokat hoz a Földre

Van, aki erősödik vágyában,

hogy ez lesz az a nap,

a várva várt nagy nap!

Ha nem, hát újra lefekszünk,

s elhalt virágok szirmain ébredünk.

John Constable (1776-1837) angol tájképfestő. Jelentős szerepe volt az angol romantikus tájképfestészet történetében és alkotói stílusa meghatározó befolyást gyakorolt a francia romantikus festőkre, a barbizoni iskolára és az impresszionistákra.) - Virágos kert

Ez a történet fikció, de a városok, utcák, fogadók nevei valósak és a Wikipédia térképein visszakövethetők.

A festmény

A festő, a félig lesötétített lakásában bujkált. Mindig ezt csinálta, amikor rájött a tömegiszony, amikor nem tudta elviselni az embereket, az utcát, a kávéházakat és bárokat. Zavarták ilyenkor a festők, a költők, az utcazenészek, még a flaszterpingálók is. Valamiféle önként vállalt letargiába süllyedt, kivonulva a társaságból, a színes utcai forgatagból, megvetve a társadalmat, amely nem érti meg a művészt. Sokszor napokig is eltartott ez az önsanyargató – vagyis önsajnáltató -, állapot. Aztán feltűnt valakinek, hogy nincs meg és akkor csörgött a mobil, amit persze rögtön kikapcsolt, de csakis azután, hogy az első valóban ő utána érdeklődő hívta. Jól esett neki, hogy keresik. Ekkor, miután meggyőződött a hívó fél kilétéről, élvezettel utasította el a hívást, majd kapcsolta ki a készüléket. Egy-két óra múlva az első ajtón kopogtató is feltűnt. Persze úgy tett, mintha nem lenne otthon. Minél többet sikerült gubbasztania, annál többször kopogtattak az ajtaján is. Már megismerte őket az általuk keltette zajok alapján. A mostani depressziós állapota már vagy öt napja tartott.

Épp azon volt, hogy még ezt a hatodik napot is kihúzza, aztán feladja az egészet és visszatér a társadalmi kivetettség önnönmaga által vállat állapotából, hogy csodálói, ügynöke, barátai és kortársai – szigorúan ebben a sorrendben -, újra élvezhessék társaságát.

Hirtelen valaki megverte az ajtót. Összerezzent. Ismeretlen volt a kopogás. Zavart, ideges szuszogást hallott, az idegen – mert rögtön érezte, hogy a zajok gerjesztője, nem művészi társaságát hiányolja -, kellemetlen hullámokat bocsájtott ki magából. Érzékeny lelkével jól érzékelte ezeket a hullámokat.

Újra kopogást hallott. Mit kopogást. Dörömbölést.

- Hé, uram! Tudom, hogy a lakásban tartózkodik! Kérem, nyissa ki az ajtót!

Újabb dörömbölés, melynek hangereje arról informálta a festőt, hogy erővel és kitartással bőven rendelkezik zaklatója. Még várt. Abban az apró kis esélyben bízott, hogy elutasítása, némasága, eltántorítja hívatlan látogatóját abbéli szándékától, hogy bebocsátást nyerjen a lakába, és megsértse azt az egyébként is sérülékeny aurát, melynek foltozgatását még be sem fejezte.

- Mr. La Salle! Nyissa ki, most, azonnal! Tudom, hogy bent van, és nem tágítok. Maga miatt utaztam több mint 100 mérföldet. Nem megyek én innen már sehová!

A festő feladta. Kínosan lassú mozdulatokkal akasztotta ki mindhárom láncot, majd fordította el a hevederzárat, kizárta a felső zárat. Most fülelt még egy kicsit, mielőtt az utolsó, a kilincset blokkoló zárat kinyitná, hátha elment az az arrogáns alak. De nem ment el. Ez teljesen nyilvánvaló volt. Nagyot sóhajtott, hát jöjjön, aminek jönnie kell. Oldotta önkéntes lélekzárkájának végső zárját, majd utolsó pillanatban az egyik láncot visszaakasztva résnyire nyitotta az ajtót. Kócos fejét a résen kidugva, hunyorogva a koradélutáni fénytől, olyan hangon, amely valahol egy kényes kislány, és egy macskajajos fiatal férfi tónusaiból lett kikeverve, megszólalt:

- Ki maga, és mit akar?

- Ugye, Ön Theo Christopher La Salle, a festő?

- Igen, a festőművész – mondta némi sértődöttséggel a hangjában.

- Na, én pont ez ügyben keresem!

- Nézze, mostanában nem vállalok portréfestést! – majd nyomta volna vissza az ajtót, hogy részéről a beszélgetés itt véget ért. Az idegen azonban betette a lábát az ajtó és az ajtófélfa közé, jelezve ezzel, hogy ő bizony még nem végzett.

- Figyeljen La Salle. Egy internetes árverés miatt keresem. Bűncselekmény történt, amit Ön követett el. Ha beenged, megbeszéljük a dolgot. Ha a beszélgetés után úgy gondolja, hogy indokolatlan volt a látogatásom, én hívom ki magamra a rendőrséget, de ha nekem lesz igazam és nem kapok elégtételt, a Scotland Yardon tölti az éjszakát. Ezt megígérhetem! – mondta olyan hangsúllyal, mint aki a halálnál is biztosabb a dolgában.

A festő teljesen elképedt az idegen teljes pályás letámadásától, és kitárta az ajtót.

- Ugye, ugye! Tudtam én, hogy hatni fognak Önre az érveim Mr. La Salle!

- Mit akar! Maga egy tolakodó, arcátlan fráter!

- Na, na! Csak lassan a testtel. Üljünk le, és beszéljük meg a dolgot, de nem bánnám, ha csinálna egy kis világosságot.

Az idegen leült a félhomályból előtűnő, testes fotelba, mielőtt hellyel kínálták volna. Hatvanas éveihez közeledő férfi volt: Rövidre nyírt, ápolt őszes-fekete pofaszakállat viselt, mely fülét takaró hullámos, ősz hajával együtt sokat takart napbarnított arcából. Apró, mélyen ülő disznószemei voltak. Ruházata alapján vidéki farmergazda benyomását keltette, aki a nagyvárosba jövéshez próbált kiöltözni. Nagy pocakja és jó hatlábas magassága tekintélyt parancsoló volt. A festő megadta magát és leült egy kárpitozott székre.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte az idegen, mindenféle bevezető nélkül. - Conrad Rooney a nevem, a Gloucestershire-i Cheltenhamből. A patinás, 5 csillagos Wyastone Hotel recepciósa vagyok immáron 10 éve, azóta, amióta egy távoli rokonomtól megörököltem a közelben lévő kisebb birtokot.

- Ha megkérhetném … izé

- Rooney, Conrad Rooney

- Tehát Mr. Rooney! Megkérhetném, hogy röviden térjünk a tárgyra, mert dolgom lenne. Tudja, én egy festőművész vagyok, és az ügynökömmel kellene sürgősen találkoznom – lódította.

- Épp azt teszem, La Salle úr, éppen azt teszem.

Elővett a felöltője belső zsebéből egy fotót, melyen egy vadregényes táj volt látható. A festő felé mutatta és megszólalt, és folytatta:

- Mr. La Salle! Ugye, ismerős ez a kép?

- Persze, hogy ismerős! Az én képem, tavaly festettem. Mi van vele?

- Én nagy barátja vagyok a művészeteknek. Ezt a képet egy internetes aukción láttam, ahol még jelenleg is folyó licitben van. Már több ezer fontot adnának érte, ahogy utoljára láttam…

- Ha exkluzív ajánlatot akarna tenni, - vágott a szavába La Salle - nem engem kellett volna megkeressem, hanem az ügynökömet.

- Kedves La Salle! Eszem ágában sincs Önnek semmilyen ajánlatot tenni! Azért jöttem, hogy közöljem Önnel, hogy az a pénz, amit a festményéért kap, engem illet, sőt lehet, hogy nem is lesz elég!

A festő teljesen elképedt.

- Mit beszél, maga elmebeteg? Mi illeti magát?

- Kérem, higgadjon le, Theo! – fogta halkabbra az idegen, majd folytatta:

- Ezen a képen az én házam van… Vagyis hát, nincs. De a táj, a terület, az enyém. Maga lefestette, de lehagyta róla a házam. Nekem pedig ebből károm keletk…

- Mit hadovál itt összevissza? – vágott a szavába a festő. – Nem tudom ki maga, és nem festettem a nem létező házát, vagy hogy is mondta.

- Theo! Figyeljen rám. Én emlékszem Önre. Ön épp abban a szállodában, a cheltenhami Wyastone Hotelben szállt meg pont egy éve 3 hónapja és három napja. Tudja, a Parabola roadon, a Montpellierbe menő sugárút mentén fekszik immár vagy 200 éve. 5 napig élvezte vendégszeretetünket. Mindennap kiment az autójával a környékre festegetni. Ez a valóban gyönyörű, ligetes táj, amely a festményén látható, pedig a várostól délre, a Leckhampton Hillből balra nyíló, Daisy Bank Road végén fekszik. Tudja? Ez az, itt ni! Szép kies. Csak egy a baj, hiányzik róla a ház!

- Nincs ott semmiféle ház, és nem is emlékszem, hogy hol festettem ezt a képet.

- Nézze, Mr. La Salle! Itt van ez a fotó. Ugyanaz a táj, de házzal. Az én házammal! – nyomta meg a mondat végét a látogató.

- Hát aztán! A maga háza, egy undorító, ocsmány, tájidegen épület. Szürke tömbje tönkreteszi a panorámát, és tönkretette volna az én képemet is. Ezért hát lehagytam. A maga épülete pedig, senkit sem érdekel.

- Már hogyne érdekelne! Hát pont ez az! Az utóbbi időben anyagi gondjaim támadtak. Nem fizet a hotelrecepciósság olyan jól. Már nem nagyon tudtam fenntartani a házat, és a birtokot. Adósságaim keletkeztek, amik aztán elkezdtek szépen hízni. Ezért megegyeztem a közeli golfpályát, a Lilleybook-ot üzemeltető társasággal, hogy megveszik a birtokot 300 ezer fontért. Úgyis terjeszkedni szeretnének, és a két terület összekapcsolható. A vételárból rendezhettem volna a tartozásaimat, és vehettem volna egy kis házat a városban. Már kötöttünk is egy előszerződést, aztán…

- Aztán mi történt? – vágott a szavába sürgetően a festő.

- Közben megjelent az aukción az Ön festménye. Ebbe beleszerelmesedett egy olajmilliomos a texasi Baytown-ból. Kiderítette hol van a hely, amit a kép ábrázol, vagyis megtalált engem. Rögtön huszonötezerrel többet ajánlott, a telefonba. Meglátta a telket, rajta a házat. Először nem értette. Ez a ház nem volt a képen, hogy lehet ez? Én ígértem neki, hogy majd számon kérem a festőn, de azt mondta, nem számít. Bizony ez a ház elcsúfít mindent. Talán, ha a festményen így látja, nem is szerelmesedik bele. De mindegy, majd lebontja. Én persze rögtön ráálltam az üzletre. Huszonötezer, az huszonötezer. Igen ám, de a golfklub társaság megtámadta a szerződést, mert közben rájött, hogy csak ebbe az irányba bővülhet, és perel. Most sem 325 ezrem, se 300 ezrem nincs, és a bank bármikor ráteheti a kezét az ingatlanomra, a folyamatosan növekvő adósságaim fejében.

- Mi közöm nekem mindehhez?

- Hát az, hogyha valóban úgy festi le a tájat, ahogy ténylegesen is van, a házzal együtt, vagyis ha nem hazudik, - emelte meg a hangját a férfi -, akkor nem jön ez a texasi, és akkor már régen eladhattam volna az egészet a golfklubnak. Tehát most se üzlet, se pénz! Maga a hibás!

- Ez egy elmebeteg! Segítség! – mondta a festő.

- Hazudunk, csalunk, megmásítjuk a valóságot? Másnak meg kárt okozunk? Amikor meg kiderül, nem vállaljuk a felelősséget a mázolmányunkért, csak szitkozódunk! Jogom van az árverésből származó pénzhez!

- Magának egyhez van joga, hogy eltűnik innen! – ordította a festő és kitárta az ajtót.

- Még találkozunk! – ordította habzó szájjal az idegen, és elment.

A festő sokáig ült magába roskadva. Utólag próbálta feldolgozni a történteket. Aztán mély lélegzetet vett, bekapcsolta a számítógépét és megkereste az árverési oldalt. Belépett és értesítést küldött az értékesítő cég vezetőjének, ezzel a szöveggel:

„Romantikus liget Cheltenhamben című festményemet szeretném visszavonni az aukcióból, mert a kép egy sajnálatos baleset révén helyreállíthatatlan sérüléseket szenvedett, gyakorlatilag megsemmisült.”

Elővette a vásznat, melyen a gyönyörű cheltenhami táj pompázott a tavasz minden színében, és egy késsel levágta a keretről. Szétnyitotta maga előtt, majd miután búcsút vett tőle, összetekerte, akár egy régi szőnyeget. Rágyújtott egy cigarettára, majd meggyújtotta a vászon sarkát. A kép hamar lángot fogott. A kékes-sárga lángok mohón belenyaltak a romantikus tájba. Már éppen a képzelete szülte mezőn táncoltak ott, ahol az ocsmány, szürke Rooney ház állt, amikor bedobta a tekercset, a kandallóba. A tűzbe bámult. A vászonról leolvadó tájból, apró, halk pattogások kíséretében szürke hamudarabkák szálltak fel. Még utoljára felidézte magában az idilli Gloucestershire-i tájat, majd felhúzta a redőnyt, hogy a délutáni nap vidám fénnyel töltse meg a szobát.

2010. Tata

VÉGE